Háromszázhatvanezer forintba kerül a harmincperces önálló műsor. Hajós András fellépti díja ez, a zenész-előadóművész ennyi pénzért lett volna hajlandó eljönni a minap egy legénybúcsúba. Az összeg ijesztőnek tűnik, ám korántsem irreális, a rendezvényszervezők tapasztalata szerint ugyanis egyre nő a különleges igényekkel fellépő megrendelők köre. Az ár az ő esetükben nem elsődleges kérdés, az arcátlanul nagy pénzeket legomboló menedzserek pedig bármit bárhol elintéznek. Rendezvényekre szakosodott weboldalak sora nyújt segítséget a választásban, kérdés persze, hogy valóban az ott felvázolt körülmények között képzeljük-e el az ünneplést.
Mi – főként persze anyagi okokból – inkább magunk vesszük kezünkbe a szervezést, s első nekifutásra olyan hírességeket próbálunk megkeresni, akiket gyakran látunk a képernyőn. Pókerező társaság lévén Korda Györgyöt hívjuk, bízva abban, hogy a ma is aktív énekessel könnyedén sikerül megalkudni. „Igazán nagyon kedvesek, hogy rám gondoltak, de én már nem járok ilyen helyekre. Különben is a legénybúcsú a felhőtlen szórakozásról szól, nem is való oda a kártya” – hárítja Korda ismert kedveskedő stílusában a megkeresést. Újabb lehetőségként a Szőke, Badár páros jut eszünkbe, ám egy telefonhívást követően kiderül, ők sem sokkal olcsóbbak Hajósnál, háromszázezret kérnek a fellépésért. A vőlegény egyik kedvence az egészen más stílust képviselő Dolák-Saly Róbert, akinek a számát eddigi kudarcaink miatt már kissé félve tárcsázzuk. A zenész-humorista – vagy ahogyan sajátos életrajzában szerepel: egykori gépírónő – hálás a megkeresésért, de mint mondja, műsorával igazán csak a színpadon érzi jól magát, egy lakásban nem tudja elképzelni az előadást. Ám ha úgy alakul, azért csak keressük meg újra – mondja –, koccintani szívesen eljön ingyen is.
A (hivatalosan) „mindent a szemnek, semmit a kéznek” jelige jegyében tevékenykedő tehetséges fiatal hölgyekkel állítólag könnyebben boldogul az, aki az általuk nyújtott szolgáltatásokra vágyik: egy „szervezőtől” – aki rendre hangoztatja a produkció törvényességét – úgy tudjuk, egyetemista lányok akár húszezer forintért is vállalják a szereplést.
Végül a méltán egyre népszerűbb Godot Színház ifjú tehetségei közül siet segítségünkre a különféle járműhangokat zseniálisan utánzó Trabarna, alias Lorán Barnabás, aki jön, előad, nem eszik (pedig jól sikerült a marhapörkölt), nem iszik, mi röhögünk, majd fizetünk, ő távozik. Szívesen hallgattuk volna tovább is, de végső soron így is jól járt mindenki, s még a szomszédokat sem botránkoztattuk meg. Ráadásul előadását látva értettük meg igazán: hiába a rutin, a haknizás korántsem annyira egyszerű alkalmi munka, mint gondoltuk, elvégre előre lehetetlen kiszámolni, hogy az adott közönség miként reagál a máshol nagy sikernek örvendő produkcióra. Másrészt viszont tény az is: a legtöbb előadó számára a hasonló haknik jelentik a legfőbb bevételi forrást; jó, ha a kezdő tanár egy hónap alatt keres annyit, mint egyes hírességek egy óra alatt.
Az egyik neves hazai rendezvényszervező cég vezetője érdeklődésünkre – neve elhallgatását kérve – azt mondja, jelenleg a musical-előadások rendkívül népszerűek, a köztelevízióban futó Csináljuk a fesztivált című műsor hatására pedig a régebbi magyar számok is reneszánszukat élik.
Léteznek persze egészen más jellegű, inkább közösségi eseménynek nevezhető, önkormányzati-kultúrházi szervezésben megvalósuló programok is, s míg az előbbi fellépések ára 150–250 ezer forint körül mozog, egy vidéki kis színpadra akár 50–120 ezer forint közötti áron is leszerződtethető egy viszonylag széles körben ismert énekes vagy humorista.
De bármilyen furcsa, minél kevésbé enged egy művész a népszerűség-hajhászás csábításának – belső körökben egyszerűen csak „gagyinak” mondott irányzatnak –, annál lassabban fogynak a lemezei, úgy gyérül a meghívások száma, az Artisjustól pedig csak vékonyan folynak be a jogdíjak. A haknikényszerről talán már csak ezért sem szívesen beszélnek az előadók. Jelentős részük ma már élő vagy legalábbis fél play back műsorral tiszteli meg a publikumot, nem csupán zenére tátogással. Így tesz Keresztes Ildikó is, akit egy maglódi fesztiválon „érünk tetten”, amint néhány tucat hallgatója előtt énekli ismert slágereit. A hangulat egyelőre a közeli sátorban kínált olcsó csapolt sör ellenére sincs a tetőfokon, a 2000-ben az év énekesnőjének választott művésznő azonban a szerény tapsért is hálás. A bulin egymást követik a helyi produkciók és az ismertebb előadók műsorai, az este közeledtével az érdeklődők is egyre többen lesznek, a szervező pedig – mint elárulja – rendre autójában, a kormány alatt nyújtja át a honoráriumot a művészeknek. A településen egyre több az igényes kulturális-szórakoztató program is, legutóbb Eperjes Károly lépett fel Maglód új és színvonalas művelődési központjában, a „Magházban”. A létesítmény igazgatója, Zalavári Béla azt mondja, a színművész estje előtt az egész várost teleragasztották plakáttal, az esemény hírét elvitték a szomszédos településekre, beszámoltak róla a környékbeli újságok, de a háromszáz fős impozáns színháztermet így is csak körülbelül kétharmadig sikerült feltölteni.
A nagy pénzeket rendre ugyanaz a mintegy ötven, a televíziókból és bulvárlapokból ismert „sztár” söpri be, s bár előadásaik minősége gyakran fordított arányban áll ismertségükkel, a többieknek csak morzsákat hagynak. Mégis – s ezt már az egykori Fullánk című bulvárkritikai lap főszerkesztője, a pletykák és színes hírek világában jártas Kemény György állítja – Fekete Pákót és Gáspár Győzikét sokkal többen ismerik, mint a nemzet színészeit. Az újságíró, aki Az ötven leggagyibb – Képernyőrémek című, egyelőre kiadatlan összeállításában kíméletlenül ostorozza a show-műsorok és haknik királyait, úgy véli, tévhit, hogy akit sokszor látunk, azt szeretjük is, a népszerűségről ugyanis nem a közízlés, hanem a bulvármédia vezetőinek akarata dönt. „Amikor csak a Szomszédok ment a televízióban, az emberek azt nézték, annak a főszereplőit ismerték” – teszi hozzá. A képernyőrémek kategorizálása azonban nem egyszerű, hiszen míg egyesek meglévő tudásukat és tehetségüket bocsátják áruba, másokból teljesen érdemtelenül lesz ünnepelt sztár. Kemény György az előbbi csoportba sorolja Korda Györgyöt, Koós Jánost, Zalatnay Saroltát, az utóbbiba többek között Kiszel Tündét, Győzikét és Fekete Pákót. Szerinte azonban a legfőbb „bűnös” Galambos Lajos, avagy Lagzi Lajcsi, aki bár rendelkezik valódi zenei képzettséggel, bevitte a televízióba a rossz haknik színvonalát a két nagy kereskedelmi csatorna vezetőinek segítségével.
Magának a hakni szónak azonban a fenti jelenségek ismeretében sem könnyű egyértelmű definíciót találni, hiszen jelentésébe nagyon sok minden belefér. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, Gajdó Tamás azt mondja, a színművészek más színpadokon előadott vendégjátéka is hakni, de a fogalom ebben az értelmében korántsem jelenti – ahogy a negatív kicsengésű szó hallatán gondolnánk – a színvonal zuhanását. Mint visszaemlékszik, a tizenkilencedik század végén is voltak egyszemélyes darabok, amelyek végén a színész, akárcsak egy koldus, kalapjával ment körbe a nézők között némi alamizsnáért. Egészen más körülmények között annak idején Jászai Mari is járta az országot, a színházakban, művelődési központokban külön szobája volt, segítők kísérték, a meghívók pedig a híresség jelenlétének köszönhetően drágábban szedhették a belépőjegyeket.
A maihoz hasonló értelmet a hakni szó a kabaré elterjedését követően nyert, ekkor külön előadói csoportok jöttek létre kifejezetten azért, hogy a produkciót helyszínről helyszínre utazva bemutassák a közönségnek. A harmincas években például Salamon Béla is busszal járta az országot – hozza fel példának Gajdó Tamás. Az ötvenes évektől kezdve azonban a haknizás sokak számára mindinkább megélhetési kérdéssé vált, s egyre több ismert, nagy színházakban tapasztalatot szerzett művész kényszerült arra, hogy vándorolni kezdjen nevesincs társaságokkal. Sőt az írók is kifejezetten úgy írták darabjaikat, hogy az öszszes szereplő beférjen egy autóba, így a művet bárhol bármikor elő lehetett adni. Hiába, a „panem et circenses” követelményét a későbbi korok is kielégítették. Aligha véletlen, hogy a legnépszerűbbek a szórakoztató jellegű színházi előadások, fellépések lettek, amelyeknek a klasszikusaként Hofi Gézát említi a szakember. Más kérdés, hogy az ő szerepét és küldetését később sokan sokféleképpen próbálták értelmezni, a szelephatás mindazonáltal működött.
Vendégek meghívásával a kulturális létesítmények vezetői a hely rangját és ezzel persze a bevételt próbálták emelni, a fellépők pedig egy este akár több helyen is színpadra álltak. A színháztörténész szerint a századelőn egy vendégszereplés többnapos program volt, a közlekedés fejlődésével és az ország szétszakításával azonban az utazási idő jócskán rövidült, így lehetővé vált, hogy a színészek (belföldön) városról városra járjanak. Így van ez ma is, ám Gajdó Tamás úgy véli, a megkeresések többsége immár inkább a televízióból ismert arcoknak szól, nem a valódi művészeknek.
A magyar lakosság többségének az életében a kultúra és a művelődés – különböző okokból – gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik. A budapestiek körülbelül hatvan, a vidékiek kevesebb mint negyven százaléka jut el évente legalább egyszer színházba, könnyűzenét élőben a lakosság mintegy harmada, komolyzenét a fővárosban húsz, vidéken tíz százalék hallgat (a Magyar Művelődési Intézet és az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 2004. évi adatai alapján). Ráadásul ezek a számok is csalókák, hiszen pontosan nem ellenőrizhető, ki mit ért színházi előadáson. Így aztán – sajátos módon – nagyon sok ember számára kizárólag a sörfesztiválokon, búcsúkban fellépő színészek, komikusok közvetítik a „kultúrát”, igen vegyes színvonalon.
Ráadásul a megszorítások rendre a közvetlen anyagi hasznot nem termelő ágazatokat sújtják, így a kultúra a rossz döntések sorának köszönhetően a politika mostohagyermekévé vált. Egy kezdő vidéki színész alig pár tízezres (!) fizetésből kénytelen fenntartani magát, de hiába az évek során megszerzett tapasztalat, filmszerepek és meghívások nélkül a színházi jövedelemből egyre lehetetlenebbé válik a megélhetés.
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
