Zöld tinta

Néhány gimnáziumi osztálytársammal zöld töltőtolltintával írtunk nem sokkal az 1956. évi forradalom után. Az indítékot Karinthy Frigyesnek egyik Kosztolányi-paródiája (Öcsém) adta, jóllehet a nagykanizsai gimnázium igazgatója azt hitte, hogy a tinta zöld színével – mint csaknem fél évszázad múltán az egyik érettségi találkozón megtudtuk volt tanárunktól – nyilas múltjára célzunk vörös (kommunista) jelenében, illetőleg azt, hogy a zöld színű írásunk a reményt jelzi az „ellenforradalom” visszatértére… Az (apró) ügy aztán (más tanáraink jóvoltából) elsimult, hasonlóképp ahhoz, amikor az egyik ősszel kopaszra nyíratott fejünk jelezte az igazgató számára az (nyilván „ellenforradalmi”) összeesküvést. Aztán Karinthy után – mert előbb ismertük az Így irtok tit, mint az eredeti szerzőket! – magát Kosztolányit is olvastuk persze, s mint az eddigiekből kitűnik, csupán álmodhattunk színes tintákról a költővel együtt: „És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, / és kellene még sok száz és ezer” (Mostan színes tintákról álmodom).
A színek megnevezésének a nyelvekben többé-kevésbé hasonló módja van. Brent Berlin és Paul Kay amerikai nyelvészek szerint tizenegy elkülönítés szokásos: fekete, fehér, piros (vörös), sárga, zöld, kék, barna, szürke, lila, rózsaszín, narancssárga. A különféle nyelvek a színeket nem egyforma megosztásban használják, az orosz például a kék („szinyij”) és a zöld („zeljonüj”) között egy „goluboj” nevű színt is megnevez (égszínkék?, galambszürke?), amelyet a magyar nem.
A szépirodalom a színnevek használatában nagyon sokszor eltér a köznapi szokástól, mintha az írók és költők más színt látnának. Füst Milán például így ír a holdról: „zöld éjszakában / Halkan fénylene végtelen távolban”, és hasonló színűnek mond más sötét, fekete dolgot is: „A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid”; másutt pedig ezt láttatja az olvasóval: „S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg / A házacskád zöld, éji mécse nékem”. E mécsessel szemben állnak viszont a következő kifejezések: „S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz el e vidékről” (itt egy csillaghoz szól), és: „S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek” (szólítja meg a lírai alanyt). Más dolgokat is feketének mond, a közgondolkodással ellentétben: „Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot, / Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit”, és: „s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad”. Arra is van példa Füst Milán lírájában, hogy az éjszaka az előbbiektől eltérően más színben jelenik meg: „E kis szőlőhegyen nézem a kék éjszakát / S a szótlan tőkék ezrét”. A verseiben gyakran emlegetett hold egy helyütt így szerepel: „Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain, / Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt…” A köznapi tapasztalatnak ez a szövegmondat sem felel meg mindenben: „ki fenn a hegygerincen siet éjjel / S meg-megáll és fáklyájával integet s kék téli ködökön át…”
Némelykor a kék szín bizonyos jelképességet látszik hordozni: „S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd…” – a XX. század elején Maurice Maeterlincknek a boldogságkeresésről szóló mesejátéka, A kék madár bizonnyal hozzájárult e színnév szimbolikájához, a kék mint az ég, a víz színe általában a tisztaságot jelképezi, s ami tiszta, az a jóság fogalmával és a boldogsággal összefér. Czóbel Minka 1894-ben adott ki Fehér dalok címen verseket. Később Ady Endre kedvelte és használta gyakran a fehér színt: „Karollak, vonlak, mégsem érlek el, / Itt a fehér csönd, a fehér lepel” – írta egyik Léda-versében. S persze másoknál is található első olvasásra meglepő kifejezés, Babits Mihály egyik versében ez van: „mintha vergődő saját / lelked sötét zengését hallanád”. Juhász Gyula költeményeiben szintén található a hétköznapitól eltérő színhasználat: „fehér szonett”, „piros csók”, „szőke vers”. Kosztolányi Dezső is egyedi módon festett meg bizonyos dolgokat: „fényes nyilallás”, „sárga illat”, „piros csobogás”. Még számos példát lehetne sorolni, az impresszionizmus és a szecesszió kiváltképp szerette a színek (nemritkán) különleges használatát. Az alkotó látás pszichológiájával foglalkozó könyvében Rudolf Arnheim rámutatott, hogy a színek használata a piktúrában hasonló a zenei hangsor használatához, a hangok nem minden összetételben illenek egymáshoz, hanem különböző fokú disszonanciák is származnak belőlük. A felsorolt szépirodalmi példákban ilyenféle disszonanciák vannak, amelyek a vers egészébe azonban harmonikusan illenek.
Azt aligha lehet megmondani, hogy a művészek miért vonzódnak bizonyos színek használatához, a festészetből véve párhuzamot, csak tűnődni lehet azon, hogy például miért vonzódott Pablo Picasso olyannyira a kék színhez, Maurice Utrillo a fehérhez, vagy hogy Van Gogh mit fejez ki a sárga színnel. Az bizonyosnak látszik, hogy a szokásos nyelvi, festészeti vagy zenei megoldásoktól eltérő kifejezés vagy ábrázolás általában sokkal nagyobb hatású, mivel az olvasót (vagy nézőt) valamilyen képzettársításra készteti, mint a hajdani igazgatót gimnáziumi füzeteimben a zöld tintás sorok.