Nálunk nincs kurdkérdés – mondta néhány éve szélesen mosolyogva a magyar televízió riporterének Süleyman Demirel akkori török államfő, amikor az az ország keleti-délkeleti részén élő kisebbség helyzetéről kérdezte. Pedig a kurdok 1984 óta szervezetten hajtanak végre akciókat a kis-ázsiai nagyhatalom ellen. A kurd az a nép, amelyik a történelem nagy igazságtalansága következtében feldarabolt területen él, amelyen egyik uralkodó nemzet sem szándékozik átadni nekik a kormányzást. Irán, Irak, Szíria és Törökország sokkal inkább saját problémáival küzd, a kurd ügyet pedig egyszerűen nem kezeli, mintha az nem is létezne. A 20–30 milliós nép így nyugatra elszármazott tagjai révén próbál érvényt szerezni jogainak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kurdok ügyét egyetlen nyugati politikai erő sem érzi magáénak, maradt számukra a tökéletesen eredménytelen tüntetés és a terrorháború. Abdullah Öcalan kurd lázadóvezér 1984-ben indította meg hadjáratát Törökország ellen, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) harcának azóta becslések szerint mintegy 40 ezer áldozata volt. A török alaptörvény szerint ugyan az országban csak törökök élnek, ám az utca népe nem így látja. Isztambulban két ember szólalkozott össze ottjártunkkor. A hangos veszekedést látva vezetőnk annyit mondott: „Kurdok.” S hátradőlt, mintha ezzel megmagyarázott volna mindent. A több évtizedes terrorháború, valamint Ankara politikája együttesen eredményezték azt, hogy az ugrásra kész török hadsereg minapi 12 fős embervesztesége után a temetések tüntetési menetté váltak. A palesztin területeken volt látható ilyen tömeg egy-egy, izraeliek által megölt ember búcsúztatásakor. A katonákat a PKK emberei gyilkolták meg, nyolc társukat valószínűleg foglyul ejtették. A félholdas zászlóval letakart koporsót vivő embereket tízezrek követték, harcra készen a kurdok ellen.
Ebben a helyzetben nem sok esélyük lenne az anyaország nélkül maradt kurdoknak. Ami azonban szinte mindenkinek katasztrófa, Irak amerikai megszállása, számukra esélyt teremtett. A Szaddám-rezsim idején még a többségi síiták sem tudták megtörni a szunnita tikriti klán uralmát, nemhogy a számban és befolyásban tőlük jóval elmaradó kurdok. Utóbbiak azonban a megszállás elején ki tudták használni, hogy észak-iraki hazájukra mindenkinek szüksége van az olajtelérek miatt, így a háborús övezetben a béke szigete lett a „Kis-Kurdisztán”. Irak erejéből arra sem telik, hogy a fővárosban rendet tegyen, így aztán a kurdok békében élhetnek amerikai védőszárnyak alatt úgy, hogy délen naponta robbannak a bombák, északon pedig az Egyesült Államok szoros szövetségese, Törökország várakozik.
A törékeny status quo azonban most felbomlani látszik. Törökország ugyanis tisztában van azzal, milyen értéket képvisel ez a bizonyos szoros szövetség az amerikaiakkal. Ha nincsenek a török repülőterek, a megszállás utánpótlása majdhogynem lehetetlenné válik, és az Irakban állomásozó 160 ezer katona képtelen lenne tartani az így is káoszba süllyedt országot. Ha Amerikának kell Irak – márpedig kell –, Ankara lépéseket tehet saját céljai elérésére, és ez ellen Washington semmit sem tehet. A „nem létező” kurdkérdés megoldása a következő nemzedékek számára is kemény dió lesz, ám a PKK-t talán már most térdre tudja kényszeríteni a török hadsereg. Jellemző szóhasználattal Törökország a „terrorizmus elleni háború” állomásának tekinti a PKK elleni fellépést, és ellenségnek az észak-iraki kurd köztársaságot. Amerika számára pedig ez a hadüzenettel felérő viszonyulás a lehető legrosszabb forgatókönyv. Két szövetségese egymás ellen fordul, és épp a katasztrofálisan alakuló háborúja hátországában nyit új frontot. Washington itt kizárólag a diplomáciával érhet el eredményt, márpedig igen nehéz lesz kibékíteni a két entitást. Az iraki kurdoktól Törökország azt várja, hogy minden kapcsolatot szakítsanak meg a PKK-val, tagjait űzzék ki Irakból, az elfogott vezetőket pedig adják át Ankarának, hogy bíróság elé állíthassa és megbüntethesse őket. Alapjaiban akarja megsemmisíteni a kurd ellenállást, amely szerinte már így is túlzottan megerősödött, és a térség gazdag olajkincse miatt egyre szervezettebb. Törökország ezért annyit kér, hogy a kurdok kapituláljanak, adják fel álmaikat a saját országról, s még vágjanak jó képet is mindehhez. Washington pedig óvatosan lavírozva a két fél között arra kéri az egyre eltökéltebb Törökországot, hogy ne kezdje meg privát háborúját, mert „az senkinek sem áll érdekében”.
Az amerikaiak számára is egyértelmű, hogy ebben a játékban ők csak a mindent megengedő álláspontot képviselhetik, főként a kellő publicitást kapott örmény népirtásról szóló kijelentést követően. Bár az amerikai kormányt semmire nem kötelezi, a képviselőház elfogadta az egyéni indítványt, hogy mostantól tartsák népirtásnak az örmények ellen 1915-től elkövetett vérengzéseket. Maga George W. Bush kérte az atyákat, hogy ne bolygassák a múltat, mert egy pozitív döntés súlyos károkat okozhat a ma szövetségi viszonyaiban. A képviselőkön átment a javaslat, a törökök pedig kellőképpen megharagudtak legerősebb barátjukra.
Mit tehet Törökország a mostani helyzetben? Szinte az összes adu az ő kezében van. Stabil, épp nemrég óriási fölénnyel újraválasztott kormány, erősödő gazdaság, ügyesen összeválogatott szövetségesi hálózat, kiváló geostratégiai helyzet és nem mellékesen bivalyerős, morálisan a csúcson levő hadsereg. Új frontot nyitni egy háborúban általában nem túl humánus lépés, ám politikai szempontból hasznos lehet Törökország számára. A viharos sorsú térségben Törökország jelentheti azt az aktív és józan politizálást, amely épp a két világ határmezsgyéjén oly célravezető. Hivatalosan szekuláris állam, gyakorlatilag viszont nem az. Nem köti politikusait és hivatalnokait a vallás béklyója, egyetlen tőle keletre eső állam sem hivatkozhat közös hitükre (a kurdok sem). Igaz, emiatt kiesik az iszlám államok családjából, ám Törökország ezt nem bánja, a szultánok bukása óta megszokta, hogy kissé halkabb a müezzin szava az utcákon. Számára Európa jelentene előrelépést, azonban az öreg kontinens nem akarja befogadni a kulturálisan tőle igencsak távol álló „különleges partnert”. Törökország számára hosszú éveken át meghatározó lesz a Nyugat felé vonzódás, ám célját szinte biztosan nem érheti el. Mindenkinek szövetségese, határozott elképzelésekkel bír, és ki is használja saját céljai érdekében adottságait, ám édestestvérként senki sem gondol rá (leszámítva Azerbajdzsánt, a török nyelvű népeket és Bosznia-Hercegovinát). Ankara azonban így is boldogul, ha már eddig sikerült neki.
A veszélyt inkább az jelenti, ha Törökország saját valós hatalmánál többet érez magában, és végérvényesen meg akarja oldani a kurd problémát. A PKK embereit ugyan megölheti vagy börtönbe zárathatja, de a nép úgyis ugyanott marad, ugyanolyan vágyakkal, legfeljebb jobban kivérezve, következésképp sokkal eltökéltebben. Ha nem lesz PKK, lesz helyette valami más, amely folytatni fogja a harcot, akár terrormerényletek útján, ha azt találja üdvözítőnek. A terror elleni háború politikailag ugyan kifoghatja a szelet az ellenség vitorlájából, ám annak meghirdetése óta kiderült, hogy valójában üres lózung. Erőszakkal nem lehet megtörni egyetlen radikális csoportot sem. Ha Ankara saját, egyedül követett útja helyett rátér eme sokkal szélesebb, ám bizonyosan téves ösvényre, könnyen az iraki háború közepén találhatja magát, ahonnan pedig szinte lehetetlen kikeveredni ép bőrrel.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
