Likvidálás

Olyan ügyesen konspirálták a múlt heti „miniszterelnöki országjárás” útitervét a főhivatal emberei, hogy még utólag sem könnyű összeállítani a nyilvános hírforrásokból, valójában merre forgolódott a nép közt Gyurcsány, az igazságos. Azt, hogy hol nem járt a kormány feje, biztosan ki lehet silabizálni más, egzakt adatokból is, például a térképvázlatokról, menetrendekből és helységnevekből, amelyeket a tavasszal már megszüntetett, december elejétől pedig felszámolásra kijelölt vasútvonalak érintenek. Azokon a településeken ugyanis, amelyeket érintenek e halállisták, aligha vegyült el a lakosság között a történelmi bátorságú miniszterelnök, sem gyalogszerrel, sem lóháton, mert azért még beléje is szorult valamennyi óvatosság.
Márciusban már likvidált tizennégy úgymond veszteséges MÁV-szárnyvonalat a kormány, majd október végén előbb huszonnégy, utána váratlanul újabb tizennégy, összesen harmincnyolc vonalszakasz került – a felmondási idejét töltő – Kóka vezette közlekedési tárca konvergenciaprogramjának törlendő listájára. Jellemző a liberális gazdaságpolitika demokráciafelfogására, szociális érzékenységére, hogy rapid végrehajtású terveikről először az újságokból értesülhettek az érintett települések lakói, képviselő-testületei és polgármesterei, a magyar önkormányzati szabadság és az alkotmányos alapjogok dicsőségére.
A döntéseket megelőzte némi – manapság megszokott alaposságú – szakmai háttérmunka, azonban a gazdasági mérlegelések mutatói összességükben nem igazolják e példátlan rombolást. Információink szerint hatvannégy alacsony kihasználtságúnak ítélt vasútvonalon – összesen 2617 kilométernyi szakaszon – vizsgálták a vonatok igénybevételét. A felmérés statisztikai eredménye: tizenkét utas/kilométer, ami egyáltalán nem számít rossz aránynak, főleg akkor, ha az adatot nem csupán száraz nominális faktornak, hanem eleven, hús-vér, saját személyi számmal, nadrággal, szoknyával rendelkező, iskolába, munkahelyre, orvosi rendelőbe, kórházba, hivatalba, piacra, áruházba, diszkóba, hét végi rokonlátogatásra, esküvőre, keresztelőre, temetésre utazó embereknek tekintjük. Akik amúgy, ha másként nem, a boltban megvásárolt élelmiszer, a gáz-, a villany- és egyéb igénybe vett szolgáltatások áfájával adót is lerónak az államnak, hogy az cserébe gondoskodjon a törvény által is előírt kötelezettségeiről, amilyen például a közlekedés európai színvonalú fenntartása.
Ezzel szemben mit látunk? Azt, hogy az ország fizetésimérleg-hiányának és a külső adósság törlesztési terheinek horribilis summáihoz képest hangyafülnyi mértékű – egy-két milliárdos – megtakarítás még az állami vasúttársaság szaldójában sem mutatható ki nettó bevételként, mert a pályák és a létesítmények őrzési, karbantartási költségei, a fémlopások kártételei, a munkájukat elveszítő alkalmazottak segélyezése stb. csőstül elviszik a minisztériumi asztaloknál megtervezett bevételt. Másként, „emberileg” feltéve a kérdést: hová vezet ez a kíméletlen neoliberális mentalitás, amelynek következtében a pőre gazdasági megszorítások embertömegeket, helyben élő generációkat fosztanak meg a technikai civilizáció, az évszázados hazai műszaki, gazdasági és szociális fejlődés elért eredményeitől? Attól a kevéske, szerény komforttól, kényelemtől és kiszámíthatóságtól, amitől még a Kádár- és a Rákosi-rendszer sem fosztotta meg a népet? A vasúttól?
Ez ellen mindenfajta tiltakozás, sztrájk indokolt. Nem kérünk a liberális likvidátorokból.