Hogyan él ma Kolozsváron, a szobrok és gödrök városában egy hetvenéves magyar értelmiségi? Fellélegeztek Funar után? Lesz-e, lehet-e a városban magyar reneszánsz?
– Csak a magam, valóban már hetven évet átölelő érzéseit-élményeit, tudatát próbálom kivetíteni, a hét évtized során mindvégig Kolozsvárhoz kapcsolódva. Nekem Fadrusz Mátyás szobra óvodáskorombeli emlék is, a Szent György-szoborra, a Kolozsvári testvérek alkotására pedig azóta lehetek igazán büszke, amióta a Farkas utcában, a református templom előtt áll – az egyetemi könyvtár előtti téren, a forgalomban nem érvényesült igazán. Igaz, a Farkas utcát ma Kogalniceanunak nevezik, magyar lapjaink viszont kilencven óta a régi nevén írhatják; és bár többnyire művészileg silány, új, a román történelmet megidéző köztéri szobrokkal „ajándékozták” meg Kolozsvárt, szülővárosomat mégsem tudják elvenni tőlem. A letűnt polgármester, a magyarok ellen még ma is uszító Funar gödrei zavartak persze – egy még ott éktelenkedik Mátyás lova előtt –, ám azt se felejtsük, hogy a szobor felállításának centenáriumán a helyszínen hangzott el Markó Béla beszéde a hamis kolozsvári bíróról; a Funart követő „bíróval” pedig mégiscsak lehet tárgyalni. Remélem, az idén felavathatjuk a Sétatéren a Kolozsvár Társaság kezdeményezte 1956-os emlékművet, a temesvári Szakáts Béla pályázatnyertes, már elkészült munkáját. Lehet, hogy a város reneszánszára többet kell várnunk, a rehabilitáció viszont megkezdődhet. Hinnünk kell benne, siránkozás helyett tennünk kell érte.
– Január óta közös unióban élünk. Van értelme még a „határon túli magyar” kifejezésnek? Létezik külön romániai magyar értelmiség, vagy csak magyar értelmiség van? Más szemszögből nézve: Erdélyben van-e baloldali és jobboldali magyar, vagy csak magyar érdek és román érdek van?
– A „határon túli magyar” kifejezést nem mi találtuk ki, én nem is szeretem. Mondani szoktam, hogy amikor Illyés Gyulát vagy Déry Tibort a Korunkban közöltük, például a hetvenes években, nem tekintettük őket „határon túli magyarnak” – noha a Kis-Szamos partjáról nézve mondhattuk volna. Én magyar értelmiséginek tudom magamat, bár többnyire nem tekinthetek el attól, hogy Romániában élek. A történelmi együttélés hat az értelmiségire is – nem csupán a törvények tisztelete befolyásol –, és ez ma már, az Európai Unióban korszerűbb feltételnek tűnik. Magyar és román érdek sajnos sokak tudatában továbbra is elkülönül egymástól, pedig ez nem mindig volna szükségszerű. Jobb és – vagy – bal? Ezek nagyon relatív fogalmak. Nem hiszem, hogy az a megátalkodott szembenállás, amely Magyarországon érvényesül, normális helyzet. Akár a „magyar érdek”, akár az unió nézőpontjából.
– Hűséges típus, 1959 óta ugyanabban a szerkesztőségben dolgozik, ráadásul a lap neve sem változott azóta. Milyen volt akkoriban kezdő újságírónak lenni? Mennyire szólt bele a politika a munkájába?
– Abban a hitben élek, hogy világcsúcstartó vagyok mint 1959. július 1-je óta megszakítás nélküli Korunk-szerkesztő. Nemrég leírtam: magamnak is gyanús vagyok, hogy annyi változást túléltem. Igaz, először 1962-ben, majd 1987 kora tavaszán készültek a pártelvtársak kirúgni a szerkesztőségből. Valahogy megúsztam, félig-meddig letiltva a saját lapomban való közléstől. Nyolcvankilenc decemberének tizen-valahányadikáján, miután aláírtam egy folyamodványt Tőkés László érdekében, a Szabad Európa és a Kossuth rádió is bemondta, hogy házi őrizetben vagyok. Velem ezt senki nem közölte. Aztán december 24-én megválasztottak a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács elnökének, 1990. február 1-jei dátummal pedig Andrei Plesu akkori művelődési miniszter kinevezett főszerkesztőnek. Azóta művelem a főszerkesztői, egyben menedzseri mesterséget, amíg egy fiatal kollégának át nem adom a helyet s a felelősség egy részét. Mert a Korunk Baráti Társaság elnöke az maradok, amíg megtűrnek, amíg szükség lesz rám. A kérdés második részére válaszolva: bár publicisztikát mindig szívesen írtam, újságíró tulajdonképpen sosem voltam, ezért furcsálltam, amikor 1993-ban felkértek, legyek a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke. A politikát el kellett viselni – ez már így van a világban –, igyekszik az ember nem túlságosan kompromittálni magát. Mások mondják majd meg, hogy ez nekem mennyire sikerült. A Korunkhoz egyébként nem politikai meggyőződésem alapján választottak ki – azt hiszem –, hanem mint egyetemista korában már közlő ifjú irodalomkritikust.
– Irodalomtörténésznek készült, fontos könyvek szerzője. Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Nem választom szét irodalomtörténészi és Korunk-szerkesztői munkámat. Egyik szolgálta, néha akadályozta a másikat. Talán az Erdélyi sorskerék című könyvemet emelném ki, ezzel nyertem el az MTA doktora címet.
– Kritikusként Szilágyi Domokos munkásságáról is sokat írt. Újraértelmezte nemzedéktársa műveit azután, hogy kiderült: a tragikus sorsú költő együttműködött a Securitatéval? És ha már itt tartunk: azt mondják, a szocializmus idején a romániai magyar értelmiség jelentős része kettős identitással élt. Egyszerre volt a rendszer működtetője, haszonélvezője, a hatalom eszköze, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott szerves részévé. Ön hogyan vélekedik erről?
– A „tisztaság” kategóriája szerintem ma éppannyira eltúlzott, mint a megbélyegzésként használt „bal” vagy „jobb”. Ezzel nem kívánok senkinek sem felmentést adni – természetesen magamnak sem. Az együttműködésnek a Securitatéval vagy más erőszakszervezetekkel számos formája volt, bizonyára van ma is. Az „önkéntesek” – megfizetettek – és az áldozatok nem egy kategória. A Szilágyi Domokos-ügyet persze megdöbbenéssel vettem tudomásul, ám változatlanul vallom: költői életműve ennek ellenére érvényes, a legmagasabb esztétikai szintet jelenti. Szisz nem volt áruló, ebben biztos vagyok. Kiszolgáltatott és ennek következtében olykor emberileg gyenge: valószínűleg. Bizonyára kerülnek még elő csontvázak „a szekrényekből” – sajnos már én is találtam ilyet illetékes helyen Bukarestben. Sem a – romániai – magyarság, sem az irodalmi vagy tudományos képességek nem jelentettek mentesítést a hatalomszolgálat alól 1989 decembere előtt. Ma más a helyzet. Az átvilágítást el kellene végezni – manipulálás nélkül. A megveszekedett egymásra mutogatás a legrosszabb.
– Élete során többször megérintette a politika. Ön milyen alkut kötött a lelkiismeretével? Egy szerkesztői jegyzetben „önfeljelentésként” azt írja: túlélte a Gheorghiu-Dej-, majd a Ceausescu-korszakot, és Iliescu elnöksége idején lett főszerkesztő. Néhány éve nyílt levelet írt Markó Bélának és Tőkés Lászlónak címezve, azt javasolva benne, hogy „tárgyalni kell, többek tanácsát meghallgatva (…) nem szerencsés életre-halálra menő bajvívást folytatni népes közönség, tapsolók gyűrűjében”. Most épp kampány van: Tőkés László egyéni jelöltként indul az uniós parlamenti tisztségért, és az RMDSZ-nek is vannak saját jelöltjei. Kudarcként éli meg, hogy nem volt foganatja a felszólításának?
– Mindig inkább a szakma felől kerültem a politika közelébe, és általában sikerült a veszélyes pillanatokban viszszakoznom, nehogy a politika elnyeljen. Feleségemnek is szerepe volt ebben – válással fenyegetett, ha engedve a hívásoknak, 1990 után elmegyek politikusnak –, de saját vonzódásaim is inkább az irodalmat részesítették előnyben. Ma sem bánom, hogy elszalasztottam a „magasabb” pozíciókat. Különben az egyensúlyra törekvésnek nincs igazán becsülete a politikában, a pártokban, a párthívek között. Nyilván bajnak tartom, hogy nem született meg a Markó–Tőkés-paktum.
– Kanyarodjunk el a politikától. A Korunk Galériát ma már az erdélyi magyar képzőművészet legjelentősebb fórumának tartják. Hogyan kezdődött a történet? Színházi kritikusként is jegyzik: a műfaj egyre inkább a városi emberek mulatsága lesz, mert anyagi okok miatt gyakorlatilag megszűnt a tájolás. Ugyanakkor kisvárosokban is alakulnak új társulatok, ám ezek színvonaláról heves szakmai vita folyik. Születhetnek nemzetközi hírű előadások ilyen körülmények között?
– A Korunk Galériát a szerkesztőségben rám bízott képszerkesztésnek köszönhettem – és büszke vagyok rá. A színházzal foglalkozás szerkesztői-terjesztői feladatok vidéki végzésekor kezdődött, helyi bemutatókról kértek tőlem kritikát. Máig szeretem a színházat. A kolozsvári magyar társulat és újabban a sepsiszentgyörgyi is nagyszerű előadásokat produkál, mondhatjuk, európai színvonalon. Rendező és színész találkozása nélkül marad a provincia.
– A hetvenes években még egy falusi lelkész és orvos esetében is természetes igény volt évente egyszer felutazni Budapestre, megmártózni az ottani szellemi pezsgésben: megnézni a legújabb színházi előadásokat, megvásárolni az új könyveket, lemezeket. A folyamat aztán akadozni kezdett, előbb politikai okok miatt – egyre nehezebb volt útlevélhez jutni –, aztán gazdasági megfontolásból. Most mit engedhet meg magának egy erdélyi értelmiségi, és van-e igénye az anyaországgal való szoros szellemi kapcsolatra?
– Budapest persze fontos, minden szempontból; következésképpen a kapcsolattartás is. Én ezt 1962-től gyakorlom, a kilencvenes évektől családi okok ezt csak erősítik – fiaim, unokáim ott élnek. De ahogy a „bal és jobb” vagy a „tisztaság”, ugyanúgy a Budapest-centrizmus – már-már kizárólagosság: amolyan extra – is erősen eltúlzott a magyar közéletben. Tudomásul kellene venni, hogy Kolozsvár nem volt, és ma újra nem provincia, a Korunk tehát nem a provinciában készül. Kiváló munkatársaink – Budapestről vagy Londonból, Berlinből – ezt érzik. Nem hiszem, hogy feladtunk volna valamit a kilencvenes ígéretből. Igaz, anyagilag nem vagyunk – még? – versenyképesek, lapszerkesztésben azonban, úgy vélem, igen. Bízunk a folyóiratban – kiegészülve az internettel. És bízom a fiatalokban. Ezt szeretnénk a közeljövőben Budapesten hangsúlyosabban képviselni. Decemberben készülünk megnyitni a „Korunk – Budai Porta” tájékozódási-kapcsolattartási pontot a Pesti Kalligram mintájára.
– Most is sokat ír, a cikkek mellett könyvek is születnek. Az idén például Reményik Sándorról és Sükösd Mihályról jelent meg kötete. Miért pont őket választotta, és ki lesz a következő „áldozat”?
– Reményik Sándor és Sükösd Mihály – két külön világ. Hozzám mindketten valamiképp közel állnak, bár voltak, lennének vitáink. A közeljövőben Szabédi Lászlóról szeretnék könyvet írni, tragédiája továbbra is foglalkoztat. És nekikezdtem új „kapukönyvemnek”: lehet, életem végéig írni fogom A Korunk kapuit, öt évtized tapasztalatainak történetét.
origo.hu
Szokatlan keresztnevek hódítanak: így változik a névadási trend
