Zabáljuk?

Ki kell bírni! Ezzel biztatja magát a tévénéző, amikor a képernyőn a lecsapni készülő bárd hirtelen elillan, és jő helyette a kávé, a legtöbb, mi adható, meg a most élhetsz igazán, meg a kisfiú, aki olyan, mint a túlfűtött teáskanna vagy a kitörni készülő vulkán, de itt a recept nélkül kapható ez meg az, és a gyerkőc újra száraz, könnyű érzéssel rugdalózhat tovább. Tegnap még hagymát pucolt a tévékonyha daliás ifjú séfje, ma már valami csodamosóport tukmál rá a „spontán” vásárlókra. De látunk a „kulturált” reklámfilmeken pisilést, körhugyozást, prosztatából kifolyólag elakadó pipilést, vécében matatást, örökös fejfájást, felfúvódást, böfögést, bélzajokat, újabb és újabb tartósítókkal kozmetikázott készételeket, állandóan zabáló kutyákat, teljesen becsavarodott mobilfüggőket, akik egyszerre beszélnek, SMS-eznek, filmeznek, interneteznek állítólagos csúcstechnikájukon. Ha lehet, egyszerre kettőn!
Mosogatótabletta, b-moll zongoraverseny. Carmina Burana? Ugyanaz az izé, de már intelligensebb, és a herendi tányérokat is felismeri. Szeretem a cajgba csomagolt mosógépszerelőket, amint fenyegetően felmutatják a fogyasztás oltárán tönkremenni hagyott vízköves, undok és ronda mosódobot. Használjunk hát vízlágyítót, dalolja a fülünkbe a mennyei hang.
Inkább a bárd, mint ezek a szörnyszülemények. Most, hogy mindjárt nagykanállal zabálják a reklámokat a reklámzabálók, van számukra néhány megjegyzésem. Ismerkedünk Emesével, aki öt éve dolgozik bankban, de tovább akar lépni. Emese nem szőke nő, Emese debil. Törpenövésű, hüvelykujja belóg a teáscsészébe, rossz a haja, bugyuta ötletei vannak, például görkorcsolyázni akar az ügyfelek érdekében, aranyflittereket szórni a levegőbe, szintén szívjóságból. Hála istennek ott vannak a lopótökfejű, férfias férfiak, Emese főnökei és kollégái, akik tudják, miként kell okosan és fölényesen leszerelni az ilyen Emeséket. Az ilyen nőket. A nőket. Mert a reklámokban a buta nő aranyat ér. Például amelyik dicsérni hivatott a jóféle magyar élelmiszereket. Száz érve volna arra, hogy elhitesse velünk, milyen finom a magyar termék. De nekünk csak tízet árul el. És leszopja a tíz ujját. Bekapja az elsőt, a másodikat…, a harmadikat…, a tizedik után hol a fenében van az ÁNTSZ? Csak nem a vízkő várban pihennek? Vagy Brüsszelben, mint Lévai Katalin, aki mindanynyiszor hisztérikus rohamot kapott, ahányszor csak sejdítette valahol az esélyegyenlőség rongálásának bűnös gondolatát. Vagy az erotikus ponyvagyártás minden idejét leköti, és csak akkor jön haza, amikor értelmiségi hősnőinek szerelmi nyafogásait promotálja a televíziós csatornákon? Pedig ha visszanézi saját magát, bármelyik reklámblokkban találkozhat azzal a lottóötösnyertessel, aki amikor megtudja, hogy mennyit nyert, boldogan kikurjant a konyhába, ahol az asszony süti a rántott húst, hogy: – Anyukám, csomagolj? – Miért? – kérdezi az vissza –, utazunk? – Csak te, anyukám! – hangzik a frappáns válasz. A film készítői feltehetőleg egymás lapockáját verdesték a röhögéstől, hogy milyen ütős, sirály cuccost rittyentettek a kedves közönség elé.
Sejtem, hogy a „tettesek” férfiak, akik úgy gondolják, hogy a jó reklámhoz csak részben elég a mosolygós család, szép gyerekek, zöldövezeti családi ház, busa kutya és márkás autó, kell hozzá némi rejtett üzenet is, hogy mindenki tudja, hol a helye. A papának az autóban, gyerekeknek a márkás cuccokban, a mamának pedig, ha nem csirkét játszik, akkor elég annyi ész, hogy a heti szennyest kimossa a vízlágyítós menedzsermosógépben.