Anyaországi barátaimnak karácsonyra

Hej, az a bizonyos karácsony… Sehol nem tud úgy fújni a szél, mint a Kárpátok déli oldalán… Ha igen, úgy nem akarom látni azt a helyet. 1989 szentestéjét Moldvában, Románia egy szokásosnál is kevésbé büszkeségre méltó falujában, egy kutyaólban töltöttem. Csak semmi költői kép: az akkori romániai forradalom sorkatonájaként éppen egy rádió-adóvevő állomást védtünk az akkor sehol nem létező terroristák ellen. Az én őrhelyem egy kutyaól volt, sok-sok mínusz fokban. Nyolc óra
hosszan. Beburkolóztam a kincstári subába (ilyen is volt!), és végighevertem a kutyaólban. Így legalább nem ért a szél.
Nyolc bő órán át volt idő elgondolkodni a világról. Azért ma már nem bánom, hogy semmire nem emlékszem az akkori gondolatokból. Váltás után a laktanyában megittam egy üveg becsempészett bort, ágyba ájultam, és reggel közölték, hogy tőlem pár száz kilométerre, Brassóban lelőtték a legjobb barátomat, Lacit. Ez is karácsony volt, nem is akármilyen.
Most, tizennyolc évvel később valami félelmetes mazochizmussal, szinte nosztalgiával gondolok vissza erre az éjszakára a fahéjas forralt bor, az adventi koszorú és a fenyőillat mellől. Pedig mennyire rendben van most minden… ahhoz képest… de tényleg… Csak néhány fontos pillanatig kell kikapcsolni tudatunkból az összes fontos napi hírt, az állandó viaskodást, csak szép szeretőinkre, feleségünkre, derék barátainkra, gyermekeinkre, kutyánkra és macskánkra kell gondolni. Kinek, ami van.
Mindenkinek van valakije… Én például az imént Cápa barátommal beszéltem. Röviden, ahogyan férfibarátságban illik. Többek között ennek (is) eredménye ez az írás a Magyar Nemzet hasábjain. Hát gondoltam volna én ezt 18 évvel ezelőtt a friss szabadság kutyaóljában?!
Na ugye… Ahogyan arra sem gondoltam, mi több, akkor talán még Zsolt barátom sem gondolt remek villányi boraira, a letisztult és mégis szenvedélyes, emberhez és magyarhoz illő életre, a jajmező nedűjére… A sok száz kilométereket átívelő barátságra…
Sok száz? Ezer kilométerre tőlem, egy szép házban, egy másik országban, egy másik kisebbségben él Réka lányom… Ezt még leírni sem könnyű, de mégis elmelegedik tőle a szív. Hát már csak ezért is megérte az elmúlt, néha kétségbeejtőnek tartott 18 év… És ha idén nem is, talán majd jövőre mégiscsak sikerül derék solymári barátommal, azzal a Zsolttal együtt lovagolni a Hargitán… Ez is az ünnepek ígérete.
És valahol Dabason, mint eddig, most is Csaba is korongozza már szép turulmadaras cserépedényeit, amelyekből valaki bort iszik majd az új év szebb jövőjére… És Berg barátom, valahol talán Németországban, talán Pesten… Csecsenek, székelyek, magyarok között edzett lelkiismerettel… Ilyenkor is egymásra gondolunk… És persze László… Az éjjeli vívódások SMS-ei, új korok lármafái – az utolsó partizán… De szeretnénk, sokan, ha egyszer végleg hazatérne az időnként mostohává váló hazából…
Hosszú lenne a sor. Karcagi, győri, esztergomi barátaim… És mindazok, akik ezeket a csíkszeredai kávéházban írott sorokat olvassák… Végül is együtt vagyunk, nem? Ilyenkor különösen. De máskor is, ha eltekintünk a kötelező felejtés felett. Arra gondoljunk: decemberből nem csak december 5-e van. Nem csak december 1-je. December a maga gyönyörű közhelyeként is: az összetartozás ünnepe. Gondoltuk volna ezt tizennyolc évvel ezelőtt? Éppen ez benne a gyönyörű. Hogy mégis újjászületik: jászolban, kutyaólban, behavazott szép kúriákban, pesti bérlakásokban… Ilyenkor együtt vagyunk. Ilyenkor is.
Valami ilyesmit jelent a nemzet. Ezt is jelenti. A baráti összetartozást, a fél szavakból vagy fél szavak nélkül is értett és érzett közös ügyet.
Boldog karácsonyt, Barátaim!

A szerző író