Kormánytanulmány mint közszolgálati kabaré

Nem tudom, ki hogy van vele: én egészen jól megvagyok a közszolgálati Farkasházy Tivadar nélkül. Civilként talán egyszer beszélgettem vele életemben a kilencvenes évek elején: napfényes, szép idő volt, a Gundel étterem kerthelyiségében ücsörögtünk, s nekem valami őskisgazda jellegű sajtóbeszélgetésre kellett odamennem tudósítani, ahol a nyomatékkal követelendő reprivatizációról volt szó. Őszintén megörültem, hogy más sajtómunkás is tiszteletét tette rajtam kívül az eseményen, ahol amúgy csupa potenciális gyártulajdonos nyüzsgött. Hamar kiderült azonban, hogy Farkasházy nem tollforgatóként van jelen, hanem mint a herendi porcelánmanufaktúra családi jussolója. Ezen akkor alaposan megdöbbentem. A reprivatizációból aztán, mint tudjuk, nem lett semmi: a hétfőről keddre demokratává átvedlett elvtársak mindent megtartottak maguknak, amit csak lehetett; még Herenden is felbukkant átmeneti vezetőként frissen bukott szocialista pénzügyminiszter.
Attól a Gundel-kerti délelőttől fogva azonban Farkasházy egész politikai működése sajátos fénytörést kapott a szememben. Csodálkozva figyeltem kabaréfelelősi ténykedését az MSZP–SZDSZ kormányzati frigyet előkészítő, úgynevezett Demokratikus Charta utcai tömeghappeningjein, leplezetlen balliberális kampányrendezvényeit saját tágas szárszói kertjében, majd értelmiségiként igazolhatatlan vulgárpropagandista szerepléseit a kereskedelmi televíziózás egyik legmélyebb bugyraként számon tartott „humoros” taglózóműsorban. Némi időtávlatból már tisztán látszik: Farkasházy a legeslegújabb kori magyar történelembe bele-belepiszkáló amatőrként az ezredforduló egyik legkártékonyabb szellemi figurájává vált. Mi történhetett, hogy a herendi örökös a történelmi igazságszolgáltatást elsikkasztó politikai erőknek korteskedik? – tűnődtem. Láttam, foggal-körömmel kapaszkodna a látszatba, hogy polgárnak tartsák: az agitprop pénzkereseten túl olyan könyveket írt, amelyekben érdekes, tartalmas és változatos a világ; bár gyanút kelt, hogy sokszor ő van a középpontban. Fénykorában a felszínen ő volt a király. Ha úgy adódott, ugyanazt a poént süthette el a közszolgálati rádiókabaréban, az álközszolgálati Nap-keltében, a kereskedelmi Heti Hetesben és a családi vállalkozásként működő Hócipőben. (Ki ne ismerné a korszakos, frenetikus humoristát, Farkasházy Tivadarné főszerkesztő asszonyt?) De hát minden elmúlik egyszer. Akiket álláshalmozó humoristánk hűségesen szolgált, elengedték a kezét: az ő lapátra tételével „ellensúlyozták” több tucat ellenzéki érzelmű közrádiós eltávolítását. Már csupán a szélsőbalos hecclapban számít „a Rádiókabaré volt főszerkesztőjének”, a bulvár elkeseredett kísérleteket tesz felszínen tartásáért, hátha reaktiválható lesz még egyszer (sakk-könyvet ír, haknikabarét szervez, közismerten jó hangja miatt beválogatták a karácsonyi dalt feléneklő „médiaválogatott” kórusába); ez azonban már csak a kispad, valahol Anettka és Fekete Pákó között.
Mindez nem is érdemelne több szót, ha a Hócipő nem hasítana ki még mindig súlyos milliókat a közpénzekből. Én valahogy úgy vagyok vele: azon lehet lemérni egy baloldalinak mondott kormány korrupciós hajlamait, hogy mennyi adóforintot juttat a vele szemben ravaszul lojális lapképződménynek. Mértékegységnek pedig lehetne javasolni az egy farkasházyt. Ellenvethető persze, hogy miért sajnálom én a kollégától a megélhetést? Nem sajnálom: járjon akár minden évben Mauritiusra nyaralni. Gyurcsányéktól, Kókáéktól, Hilleréktől azonban zokon veszem, hogy minősíthetetlen kormányzati teljesítményüket a tenyerét tartó holdudvar kilóra való felvásárlásával igyekeznek ellensúlyozni. Ha a saját milliárdjaikból tennék, szót se szólnék – de az én adómtól el a szennyes kezekkel.
Maradjunk kicsit továbbra is a humor tárgykörében, de távolodjunk el az apanázzsal kielégített Farkasházytól. Nem csak a Fidesz nincsen a humoránál, amikor azt pedzegeti, hogy a kormányzati propagandára szánt hárommilliárd forint az ország mai, sanyarú helyzetében ablakon kidobott pénz, a teljességgel elhiteltelenedett végrehajtó hatalom önfényezését szolgálja, menteni próbálva a veszett fejsze nyelét. Ez így van, komoly ember nem is vitatja: az elégtelen kormányzást a látszat megerőszakolásával, a nyilvánosság „meggyőzésével” próbálják elégségesre menteni. Szerintem a puszta médiakormányzás – ami nem párosul valódi kormányzással – nem egyszerűen politikai botlás, amelyet egy elbukott választás ki tud egyenlíteni, helyre tud tenni, hanem köztörvényes ügy. Kóka Jánosnak például egy magára valamit is adó államban az utolsó fillérig ki kellene pengetni saját zsebéből a pannon pumáról hazudozó hirdetések költségeit. (Esetleg, ha a villaépítés miatt megszorult, levonhatnák a frakcióvezetői fizetéséből.) Ám engem jobban érdekel az érem másik oldala: aki kapja ezeket az összegeket. Nem csupán a sajtó és a reklámipar szférájáról van szó – gyakorló politikusokat is érint ez a felelőtlen közpénzosztás. Nincs kétségem például afelől, hogy Ungár Klára az égvilágon semmit nem ért az egészségügyhöz, egészségpénztári vezetőként pedig viszonylag ritkán kellene szakértenie a leszbikus turulok dolgában. Ungár úgy kapja meg egyéb politikai szolgálataiért az apanázst mindinkább széthulló pártjától és az elvtelen miniszterelnöktől, hogy közben a súlyos cechet minékünk kell állni. Ez a politikai korrupció minősített esete: egy alkalmatlan szereplő közpénzzel való megjutalmazása, amibe másutt kormányok buknának bele.
Az igazán kabaréjellegű eset – úgy is, mint a Gyurcsány-típusú médiakormányzás állatorvosi lova – az a bizonyos ötmilliós tanulmány az őszödi beszéd médiafogadtatásáról. Ha Farkasházy valóban elfogulatlan humorista lenne, hetekig élne egy ilyen isteni ajándékból. A Miniszterelnöki Hivatal akár még meg is sértődhet, hogy épp egy ilyen bagatell összegű üzleten akadt fenn az ellenzék meg a kritikus sajtó – ám az ügyben éppen az a szép, hogy a cseppben mutatja meg az egész olajszenynyezett tengert. Szegény Budai Bernadett azt hiszi, nagyon leleményes volt, amikor azt mondta, hogy a tanulmány tendereztetése a csekély összeghatár miatt maradt el: ezzel ugyanis rámutatott, hogy a holdudvari pénzosztogatásnál rendre úgy alakítják ki az összeghatárokat, hogy a tendereztetés szintje alá csusszanjon. Ami még ügyesnek is mondható, de szintén a törvényesség határán egyensúlyoz: ne feledjük, nemrégiben született már olyan bírósági ítélet, amely amiatt marasztalt el egy hivatali vezetőt, mert egy megbízást több részre osztott fel, hogy e részek egyenként a közbeszerzési küszöb alá kerüljenek. Ha viszont nyílt tendereztetés van, még a végén kiderül, hogy a kancellária fölösleges ostobaságokra szórja az adóforintokat, csak hogy barátait és üzlettársait – esetleg más természetű szolgálataikat ellentételezve – kielégítse.
Ez a tanulmány egy ilyen orbitális ostobaság, vagy hogy konkrétabban fogalmazzak: átlátszó ürügy, kamu. Azonkívül a jéghegy csúcsa – hiszen ha az alibikutatást végző Szirmai Péter neve nem is annyira ismerős, a környékén mozgó Záveczek, Levendelek, Nyersek és Marosánok már sokkal inkább. Már az alapötlet is szemérmetlenül lenézi az adófizetőt: azt kellene elhinnünk, hogy ennek a kormányzatnak, amely rekordszámú szóvivőt fogyasztott el, továbbá seregnyi sajtómunkást és külső kommunikációs szakértőt alkalmaz, halványlila gőze sincs arról, hogy a média miként tálalta a kiszivárgott gyurcsányi „igazságbeszédet”. Miközben a serény tudatformáló stáb korábban már két ízben is átírta e szörnyűséges históriai dokumentumot: egyszer akkor, amikor a résztulajdonolt pártlap a finomított, hamisított textust igyekezett hitelesként eladni; másodszor pedig akkor, amikor Gyurcsánnyal elmondatták a parlamentben e borgőzös szónoklat parafrázisát. Annyi dokumentum lesz már, hogy az utókor nehezen ismeri majd ki magát köztük – reménykedett a szakértőhad, amelynek korszakos felismerése, hogy a történelemhamisítást már a napisajtóban el kell kezdeni.
A Daróczi Dávid-féle kommandótól azt is készpénznek kellene vennünk, hogy a kormányzatot magának a médiának a működése érdekelte, s csak úgy véletlenül böktek rá épp az őszödi kirohanásra: legyen egy konkrét példa. A száznyolcvan oldalasra felduzzasztott dolgozat így is tartalmaz egy sereg ismert szöveget: főként ellopott ORTT-elemzést, de Sólyom- és Gyurcsány-szövegeket is. Aki látott már közelről kutatási anyagot, az első blikkre látja: ezt a dossziét úgy kompilálták össze minimális idő alatt. Budai Bernadett még azt sem átallotta kiejteni a száján, hogy azért fizettek ilyen aránytalanul sokat ezért az irathalmazért, mert a kutatócég a kutatási módszereit is átadja az alulművelt kancelláriának, és akkor legközelebb már maguk is el tudják végezni a munkát.
Nos, valahol itt kezdődne a Farkasházy Tivadar által megírandó kabaréjelenet, amit szívesen olvasnék az adómból dotált legközelebbi Hócipőben. Szirmai úr metodikai kiképzést tart Budainak meg Daróczinak. Látjátok, itt kell bekapcsolni a videót. Ha pedig a számítógépen Ctrl X után Ctrl V-t billentyűztök be, egy csomó szöveg bemásolható a tanulmányba bárhonnan anélkül, hogy a legkisebb szellemi erőfeszítést kellene tennetek. Igaz, ez esetben kell is az energia arra, hogy mi a csudára költsétek el azt a fránya hárommilliárdot, ha máskülönben mindent ti csináltok munkaidőben…
Ha a közvélemény-kutatási adatokra, a kormánypártok népszerűségi adataira tekintünk, látszik: a választónak tele van mindezzel a hócipője. (Egy MSZP-politikus szerint ez „gyűlöletindex”, pedig csak utálkozási mutató.) E kormányzati végjátékban már a balliberális holdudvar sem bízik abban, hogy 2010-ig folyamatosan csepeg a pénzcsap: szeretnének minden lehetséges juttatást itt és most elspájzolni. Nyilván úgy gondolják: takarékoskodni kell a nehéz időkre, amikor hosszú, szürke éveken át kell majd ostorozniuk a romeltakarító második Orbán-kormányt, s az elbujdosott Kuncze Gábor pincéjéből végre elővehetik az elfeledve rozsdásodó LOP STOP táblákat.