Letekert kötés

Nehéz manapság úgy nézni a tévében híradót, hogy ne ütközzünk bele a Beneš-dekrétumokba. Annyi világos róluk, hogy a csehek meg a szlovákok védik őket, mint kutya a csontját, mi, magyarok meg néha erőtlenül támadjuk, mélabús tekintettel holmi „európaiságra” hivatkozva.
De mik is ezek a bizonyos dekrétumok? Talán kukkantsunk be egy könyvesboltba, s kérjünk egy kötetet az eladótól. Hogy nem sikerül, mert nincs ilyen? Hát igen, miért is lenne? Jobboldali hetilapban nyilatkozik egy egyetemi oktató, hogy nincs meg magyarul. Nem teszi hozzá, hogy ő vaj miért nem fordítja le… Ha nem jártam volna az ELTE jogi karára, most eltöprengenék azon, hogy a nemzetközi jogi tanszék miért nem készíti el a fordítást. De mivel jártam oda, tökéletesen értem. Az viszont továbbra is kérdés, hogy a Pázmány meg a Károli jogi kara miért nem vállalja el. A teljes könyvtáramat feltenném rá, hogy az lenne a válasz: „Mert nem kaptunk rá támogatást!” (A magyar írástudó lassan már szeretkezni is csak akkor fog, ha állami támogatást kap rá, és szorít a határidő.) El tudjuk képzelni, hogy Münchenben nem lehet német fordításban Beneš-dekrétumokat kapni, egy-két tucat róla szóló tanulmánykötettel együtt? Jelen sorok szerzője még emlékszik arra, hogy a néhai (?) Kádár-korban a szudétanémetekkel riogatták a nagyérdeműt, mint akik a leg-leg-leg: legsovinisztább, legrevansistább, legrevizionistább stb. népség. És nálunk? A felvidéki magyarok mint politikai nyomásgyakorló csoport? Ugye, mily különös gondolat?!
Akkor most néhány szikár tény – 1996: a pozsonyi Pannónia Könyvkiadó gondozásában megjelenik az Eduard Beneš elnöki dekrétumai című kötet. Talán lehetett kapni a trianoni Magyarországon is néhány példányt – bár nem emlékszem rá –, de már rég „bibliofil ritkaság”. 2005: Komáromban napvilágot lát a Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában, 1944–1949, 500 példányban. (Hosszú évek óta ez az első könyv, amelyben feltüntetik a megjelenés példányszámát. S már a címe is oly jellegzetesen kelet-európai.) Könyvesbolti jelenlétére úgyszintén nem emlékszem. 2007. november: megjelenik a Beneš-dekrétumok és a magyarkérdés, 1945–1948 (Történeti háttér, dokumentumok és jogszabályok) című kötet Máriabesnyőn – hogy könyvesboltokban lesz-e, majd meglátjuk, reméljük.
Közeleg a Megváltó világrajövetelének ünnepe. Irány a pláza, élcelődhetnénk, ha nem volna olyan végtelenül szomorú az élc. Talán az idén is megpróbálnak majd keresztet állítani néhányan, őket hatályos önkormányzati rendeletekkel szabályozzák meg, s gondosan távol marad a társadalmi szolidaritás, hogy a parlamenti jobboldali politikát ne is hiányoljuk, azt gyávasága úgyis távol tartja. Igen, nyájas olvasó, ez már a jogállam: nem kellenek tankok, börtönök, ÁVH, sortüzek (bár tavaly október óta ez sem olyan egyértelmű) – elég a hatályos törvénykönyv. Úgyhogy mélyedj el a múltban: olvass Beneš-dekrétumokat, milyen volt, amikor még „kimondták az őszintét”!
„Állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni: a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket.” Vagy:
„A nyugdíjas német vagy magyar nemzetiségű állami vagy közalkalmazottak és az utánuk ellátásban részesülő hozzátartozóik 1945. május 31-i hatállyal elveszítik nyugdíjjogosultságukat és szociális járulékaikat.”
„Azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely: a) német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül.”
„1945. július 31-i hatállyal a német vagy magyar nemzetiségű alkalmazottak szolgálati viszonyukból eredő bárminemű ellenszolgáltatás nélkül elbocsáttatnak.” S még hosszasan idézhetnénk.
Eurokonform, ahogy mondani szokás, nemde? Hogy rég volt? Meg hogy elévült? Csak hiszed, nyájas olvasó!
A Szlovák Nemzeti Tanács 1483/2007. sz. határozatának 3. pontja: „az e határozatok következtében kialakult jogi és tulajdonjogi viszonyok megkérdőjelezhetetlenek, felülvizsgálhatatlanok és megváltoztathatatlanok”.
Akkor ez rendben is van. Mindannyian tanultunk a mintaértékű csehszlovák demokráciáról, összehasonlítva a Horthy-fasizmussal. Hát akkor ’45 után miért lett volna másképp? Mostan meg Európai Unió van! Ottan benne meg Szlovákia. Nézzük csak az EU (magyar) honlapját:
„In December 2000 in Nice, EU leaders, the European Commission and the European Parliament proclaimed the Charter of Fundamental Rights of the European Union. [2000 decemberében Nizzában az EU vezetői, az Európai Bizottság és az Európai Parlament deklarálta az Európai Unió alapvető jogait.] Article 21. Non-discrimination: 1. Any discrimination based on any ground such as sex, race, colour, ethnic or social origin, genetic features, language, religion or belief, political or any other opinion, membership of a national minority, property, birth, disability, age or sexual orientation shall be prohibited. [21. szakasz: Tilos bármiféle diszkrimináció, alapuljon bármely tényen, úgymint nemi, faji, bőrszínbeli, etnikai vagy társadalmi különbségen, genetikai tulajdonságon, nyelven, valláson vagy hiedelmen, politikai vagy egyéb véleményen, etnikai kisebbséghez való tartozáson, tulajdonon, születésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális orientáción.]
A franc sem érti, magyarul valahogy nem akar bejönni ez az oldal… Már a számítógépem sem PC… (mármint hogy politically not correct). De ne aggódj, olvasó, remekül fizetett jogászok vannak az EU-ban, s úgy bebizonyítják neked a Beneš-dekrétumok meg az emberi jogok kompatibilis voltát, hogy csak úgy porzik. Ha nem hiszed, olvass bele a kötetünkbe! De persze ez egy elfogult magyar könyv – akkor olvass angolul: Jochen Frowein, Ulf Bernitz, Lord Kingsland: Legal Opinion on the Beneš-Decrees and the accession of the Czech Republic to the European Union. (És: http: //www.europarl.europa.eu/studies/Benešdecrees/pdf/opinions_en.pdf – magyarul valahogy ez sem jön be…) Innen megtudhatod, hogy a Beneš-dekrétumoknál eurokonformabb jogi szabályozás az emberi és polgári jogok deklarációja óta nem volt. Vagy ha esetleg mégsem, akkor meg nem alkalmazhatók már, tehát hagyjuk békén őket. De hát mióta láttuk Günter Verheugen fejét a televízióban, azóta EU-ügyekben csak a hülyék lepődnek meg bármin. Az igazán szomorú az egészben, hogy egy valódi angol lord adta a nevét ehhez az irományhoz – hiába, Edmund Burke óta túl sok munkáspárti kormány rágta szét a birodalom szövetét…
Szóval, jó öreg Orwell, erre varrj gombot! Még hogy 1984? Nevetséges! 2006! Meg 2007! Meg majd 2008! Azok igen! Várd csak ki a végét!!!
Santayanának tulajdonítják a mondást, hogy aki nem akar emlékezni a múltra, arra ítéltetik, hogy újraélje azt. Korunkban már ez sem akar működni. A trianoni magyarság ugyan mesterséges amnéziába zárta magát: teljes erejével felejti a múltját. Gyermekeink nem tanulják a történelmi ország földrajzát, az ötvenhatos forradalom amolyan fakultatív anyag az iskolában, de jobb is, mert megtudnák a gyerekek, hogy reformkommunista mozgalom volt hazafias ávósokkal az élen… Olyasmit kérdezni, mint a Hunyadiak vagy Bethlen, az már egyenesen röhej, mikor épp a whiskynket szopogatnánk. A magyar Országház mellett továbbra is ott áll annak az embernek a szobra, akinek jórészt köszönhetjük, hogy nyolcvan éve tanulhatunk kicsinek lenni. (Párizsban miért nincs Pétain-szobor?) Eltévedt lovasként poroszkálunk még egy darabig, míg végképp eltűnünk a ködben. Talán már nem is mohó szomszédok szorítják be a maradék magyarságot mondjuk Pest megye nagyhatalmak által etnikainak kinevezett határai közé, hanem önként lehántunk magunkról mindent, amit a nemzeti identitás jelenthet. A saláta, amint levedli leveleit, és a végén semmi nem marad. Vagy valami irodalmibb példát? Emlékeznek H. G. Wells láthatatlan emberére: letekeri magáról a kötést, és nincs alatta senki. Vagy inkább Vörösmarty: „a sírt, hol nemzet…” – a népek ugyan körülveszik, de könny? Ne nevettessük ki magunkat! Egy fia könnycsepp sincs – európai uniós jogszabályok meg szövegek vannak, multikulti van, ilyesmik vannak – de könnycsepp, az nincs.
Tulajdonképpen miért jó, hogy fél évszázados jogszabályokat olvasgassunk? Nem, jónak nem jó, de tanulságos: megérthetjük belőle modern korunkat. Régen jött valami hadsereg, oszt’ kardélre hányta az őslakosságot, ha nem tetszett neki. De manapság egész másképp megy: hoznak néhány jogszabályt. Emlékszünk még: „Azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely: a) német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül.” Bizony: reggel elmégy az újságoshoz, veszel egy lapot, s mire hazaérsz, a föld, amelyért őseid talán generációkon át dolgoztak, már nem a tiéd: áll rajta valaki, aki több száz kilométerről érkezett oda, s ha ellenkezel, akkor jön a puskatus. A ház, ahol gyermekeid születtek, reggel még a tiéd volt, este már nem a tiéd. Ja, hogy szeretnél ott maradni, ahol őseid éltek? Semmi akadálya, amint rádöbbensz, hogy nem magyar vagy, hanem elmagyarosított szlovák. Aláírsz egy kérvényt, hogy visszaszlovákosodhass, s máris nem veszik el a földedet, megtarthatod az állásodat vagy a nyugdíjadat. Hogy a gyermeked többé nem tanulhat magyarul? Istenem, hát mindennek ára van, vagy nem? Szóval ezért, nyájas olvasó, ezért érdemes elolvasni egy-két Beneš-dekrétumot.
Késő éjjel van, válogatom a kötetre kerülő fotókat. Ha nem tudnám, miről van szó, olyan lenne, mint mikor egy vidéki család elköltözik. Csomagok, teherautók, állomás, vonat. Néhány asszony áll a templom mellett. Csakhogy ők talán soha nem jönnek vissza. Hogyan mondta Reményik Sándor, mikor még Végvári volt: „Ott már a sírok földje sem magyar.” Ez felkerül a kötetre mottónak. Mellé Babits. Merthogy próbálunk illendőek lenni, pedig elszorul a szív. Elképzelem, hogy reggel megérkezik a teherautó, és idegen uniformisba öltözött katonák kiterelnek a házból gyerekestül. Nem baj, vigasztalom magam, már csak hatvan év, és elmondhatjuk: „Any discrimination based on any ground such…” Idegen nyelven mondjuk, de azért jólesik. Hannah Arendt is elmondta, a gonosz banális – kapott is érte eleget… Ezek a fényképek is banálisok. Szívszorítóan azok.
Szóval, nyájas olvasó, miért is olvass Beneš-dekrétumokat? Csak azért, hogy tudd, hol is élsz.