Amerika roskadozó bástyája

Gyorsan és baljóslatúan ért véget Benazir Bhutto diadalmenete Pakisztánban. Egy tiszta és szabad választáson pártja valószínűleg győzni tudott volna. A messzi távolból, önkéntes száműzetésből hazatért, 54 éves politikus asszonyt Lahorban tömegek várták a repülőtéren, hogy vállukon vigyék akár egészen Iszlámábádig, az elnöki palotába. Tőle várták, hogy véget vet Pervez Musarraf önkényuralmának, aki félig az amerikaiak bábjaként, félig a helyi radikálisok cinkosaként igazgatja Pakisztánt, de képtelen előrelépni, csak saját hatalmát próbálja sokszor törvénytelen eszközökkel újra és újra meghosszabbítani. Nawaz Sarif volt kormányfő is megjelent Pakisztánban, szintén messziről jött emberként, hogy eleget tegyen a nép óhajának, és eltávolítsa Musarrafot a hatalomból. Azt a Musarrafot, aki egykor épp őt puccsolta meg a hadsereg élén.
Kettejük közül Bhutto volt a kulcsfigura. Zulfikar Ali Bhutto volt kormányfő leánya mindazt szimbolizálta, amire büszke lehetett Pakisztán. Formabontó volt, hogy egy mozlim ország választás útján egy nőt ültet a miniszterelnöki székbe, aki határozott kézzel irányítja Pakisztán szekerét, férfiakkal is egyenrangúként tud tárgyalni, és elkötelezett a haza és népe iránt. Nem véletlenül tartott tőle a mostani kormányzat. Amikor önjelölt vezetőként hazatért, a kormány mindent megtett, hogy megakadályozza politikai szerepvállalását. Bár hosszú menetelését Lahortól Iszlámábádig meg tudták akadályozni, a kijárási tilalom bevezetésével Musarrafék elismerték, hogy kiszabadult a szellem a palackból. Egymást érték a tiltakozó akciók az utcákon, a társadalom minden rétege ellenezte a tábornok-elnök uralmát, s csak azért volt képes fenntartani a hatalmát, mert világszerte minden nagyhatalom a stabilitásban érdekelt. Pakisztán a terrorizmus elleni háború kulcsországa. Az amerikaiaknak szükségük is van a térség egyik nagyhatalmára, az atomfegyverrel rendelkező, több mint százmilliós lakosságú, gondok gyötörte, de mégis jelentős potenciálú Pakisztánra. Persze nem csak nekik. Kína is részt vesz az ország gazdasági életében, Peking és Iszlámábád között szoros gazdasági és katonai kapcsolat van.
A stabil Pakisztán jelenti a szomszédos Afganisztánban tanyázó tálibok elleni lándzsa hegyét, ám tény, hogy e fenyegető fegyver egyre rozsdásabb. A tálibok és radikális nézeteik ugyanis soha nem látott népszerűségnek örvendenek a hat éve az új háborútól dúlt afgán területeken és immáron Pakisztán törzsi területein is. Iszlámábád számára épp elég fejfájást okoznak a határszélen gyülekező harcosok, ezért sem irtja őket tűzzel-vassal, inkább a lehetőségekhez mérten a tárgyalást választja Musarraf csapata. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy talán kevesebb merényletet hajtanak végre az urbanizált területeken, s főképp nem Musarraf ellen. Mostanáig ezzel áltathatták magukat Iszlámábádban, de a helyzet egyre kezelhetetlenebb. Bár az újságok híradásai azt a képet mutathatják, hogy Pakisztán a maga dél-ázsiai módján igenis stabil állam, a valóságban elképesztő méreteket öltött az erőszak. Benazir Bhutto táborát a kampány során több támadás is érte, egyszer mintegy kétszáz ember halt meg egy merénylet következtében. A tegnapi öngyilkos támadással egy időben Nawaz Sarif kampánystábja is harcolt, ők négy embert veszítettek szintén Ravalpindi városában egy lövöldözés következtében. Musarraf pedig örülhet, hogy nem kell reklámoznia saját magát, hiszen akkor az ellene elkövetett merényletek egyike is sikerrel járhatna. Inkább választja a nem túlzottan demokratikus utat, amely azonban jóval biztonságosabb. A legfőbb politikai szövetséges Egyesült Államok hozzáállására jellemző, hogy első reakciójában még azt sem ismerte el, hogy tud Bhutto haláláról, így Musarraf nyilván továbbra is élvezi Washington bizalmát.
Bhutto halálától okkal rettegtek a világpolitika irányítói. Oroszország terrorhullámtól tart, s első reakciójában nem is zárja ki, hogy belső leszámolás történt, azaz politikai gyilkosság áldozata lett Benazir Bhutto. Ha egy pillanatra félretesszük, hogy ki is ölte meg az ellenzék emblematikus vezérét, akkor bizony aggodalomra adnak okot Pakisztán kilátástalan napjai. Bhutto halálával most milliók veszítették el hitüket a változásban, a radikálisok – akik ellen Benazir Bhutto kérlelhetetlen harcot hirdetett – pedig most kezdik el ütni a kétségkívül még meleg vasat. A kormány ismét rendet akar teremteni – ezt valószínűleg a rendőrség és a hadsereg együttes erővel fogja megtenni, akár súlyos áldozatok árán is –, a nagyhatalmak képviselői pedig saját érdekeik szem előtt tartásával fogják időről időre elítélni a túlkapásokat, s imádkozni a stabilitásért. No meg az atomfegyver biztonságáért, amely tényleg nagyon veszélyes lehet, ha ismeretlen emberek kezébe kerül. Így egy katonai puccs valóságos áldás lehet a vészterhes időkben, amikor önjelölt próféták akarják megragadni az ország irányítását, egyúttal kinyitni az atomkódokat rejtő borítékot. Ha pedig ilyen helyzet előtt állna az ország, a hadsereg beavatkozása biztosra vehető. Még az is lehet, hogy a katonai vezetők maguk gondolnak előre, s megelőzendő a Bhutto halálát követő káosz elharapódzását, lépnek egyet a nemzet üdvéért. Musarraftól röviden búcsút vesznek – végül is már nem tábornok, az egyenruhát levetette a civil államfői gúnyáért cserébe –, s egy rövid interregnumot követően átadják a hatalmat valakinek, vagy megtartják maguknak. A cél, vagyis az ország védelmi képességének fenntartása, valamint az atomfegyverek biztonsága ilyenkor pillanatok alatt felülírja a demokratikus eszméket.
Musarraf azonban nem véletlenül ül kilenc éve Pakisztán urának bársonyszékében. A hadsereg vezetésében szinte csak az ő emberei vannak, így egy kritikus helyzetben sem biztos a volt tábornok letétele. Az említett pillanat elmúltával pedig érdemes azt is megjegyezni, hogy az elnök számára ideális időpontban történt Bhutto eltűnése a politikai porondról. Január 8-ra van kitűzve a választások időpontja. Ilyen vészterhes időkben az elnök joggal mondhatja, hogy első az ország stabilitásának helyreállítása, és utána következhet a demokrácia gyakorlása, akkor is, ha a kettő esetünkben szorosan összefügg. Bhutto Pakisztáni Néppártja nem volt különösebben jó kapcsolatban a hadsereggel, míg a Pakisztáni Mozlim Liga az államfő első számú politikai hátországát jelenti. Bhutto pártja örök ellenzékiként mindig a hadsereg túlhatalma ellen lépett fel, ennélfogva folyamatosan szálka volt a katonasághoz hű politikai erők szemében. Nem csoda, ha a katonaság vezetősége nem siratja meg a politikust, ha tehetné, nyilván nem őt választaná Pakisztán élére.
Ki tudja, talán tette is. A Bhutto-merényletet követő első hírek arról szólnak, hogy összehangolt akcióval oltották ki a politikus asszony életét, ketten géppisztollyal rálőttek, majd felrobbantották magukat. Musarraf pedig felszólította népét, hogy őrizze meg nyugalmát, hogy „meghiúsíthatók legyenek a terroristák ördögi tervei”. Az ereje teljét mutató, ugyanakkor borotvaélen táncoló Musarraf egyszerűen rámutat a radikális mozgalmárokra, a pakisztániak, valamint az egész emberiség közös ellenségeire, így keresvén kiutat szorongatott helyzetéből. Most már csak azon kell gondolkodnia, miként fogja semlegesíteni a titkosszolgálat azon vezetőit, akik épp az iszlamista harcosok pártján állnak. Nagy sakkjátékos, de ez a végjáték már meghaladja a tudását.