Azok, akik hazáról, nemzetről, erkölcsről, közügyekről stb. másképp gondolkodnak, mint ahogy azt a balliberális véleményformálók elő akarják írni, kénytelenek a legdurvább rágalmaktól megalázottan élni saját hazájukban. Ugyanakkor elvárják ezektől a hamisan megvádolt, gyakran kigúnyolt emberektől, hogy mindezek ellenére legyenek nagyon türelmesek és megértők.
A kommunizmus bukása utáni magyar társadalom immár közel húsz éve képtelen megegyezni egy olyan nemzeti és demokratikus minimumban, amit a társadalom döntő többsége elfogadhatónak tartana. E nélkül viszont minden érdemleges politikai kezdeményezés halálra van ítélve, s a mindannyiunkat sújtó válság egyre reménytelenebbé és mélyebbé válik. Általános érdek tehát, hogy ezt a mindenkit pusztító megosztottságot mind a bal-, mind a jobboldalról elkezdjük felszámolni.
S máris a szótértés egyik akadályába, a fogalmak tisztázatlanságába ütközünk. A bal-, illetve jobboldali elnevezéssel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy idejétmúltakká váltak e fogalmak közel száz évvel ezelőtti értelmezései. Egy megkülönböztető értékpár azonban változatlanul érvényes. Ez a radikális, illetve konzervatív felfogás közötti különbség. Mindenekelőtt ezek alapján tekinthetünk valakit bal-, illetve jobboldalinak. Ma ugyan a baloldal inkább liberálisnak, illetve szocialistának nevezi magát, látni kell, hogy a liberalizmus és a szociális érzékenység nemcsak a radikális baloldal, de a konzervatív jobboldal jellemzője is lehet. Gondoljunk csak a konzervatív liberális, illetve a keresztényszociális irányzatokra. Az is előfordul viszont, hogy ezen értékek akár a baloldalról is hiányozhatnak, amely annak idején a szocializmusra hivatkozva épp oly radikálisan államosított, mint amilyen radikálisan privatizált a kapitalizmus (és a saját) érdekében.
Növeli a fogalmi zűrzavart, hogy a baloldalról igyekeznek összemosni a jobboldalt a szélsőjobbal, amit aztán a szélsőballal együtt úgy ítélnek el, mint a politika tőlük távol álló két szélső pólusát. Ez viszont a tények súlyos eltorzítása, mert a szélsőbal (kommunisták) és a szélsőjobb (nácik, fasiszták) egymáshoz nagyon is közel állnak, hiszen mindkettő célja a demokrácia felszámolása és a totális diktatúra megteremtése. A két szélsőség tehát nem ellentétes pólus, hanem egymás mellett található két rokon irányzat, amelyek közelebb vannak egymáshoz, mint a bal-, illetve a jobboldalhoz. A jobboldalnak a szélsőjobbal való összemosása pedig rágalmazás, mert Magyarországon vannak ugyan szélsőségesen megnyilatkozó jobboldali csoportok, de – néhány szerencsétlen embert kivéve – nincsenek nácik és fasiszták. S ugyanígy találhatunk szélsőséges baloldali megnyilatkozásokat is.
Az antiszemitizmus és a rasszizmus állandóan hangoztatott vádjával kapcsolatban ismét a fogalom tisztázását kellene megkísérelni. Egy demokráciában mindenki és minden bírálható, tehát nem antiszemitizmus, rasszizmus egyes zsidó vagy roma megnyilatkozások, csoportok bírálata. Az antiszemitizmus és a rasszizmus az adott csoportok elleni gyűlöletkeltéssel, uszítással kezdődik, s folytatódik ezek jogegyenlőségének tagadásával. Ugyanakkor a holokauszt után természetesnek kell tartani az érintettek érzékenységét, például a holokausztot tagadó irományok kapcsán, de azt is látni kell, hogy e tagadás a „holokausztiparral” egymásra hatásban alakult ki.
Balliberális oldalon gyakran sajnálkoznak a fiatalok egyes csoportjainak szélsőségesen jobboldali megnyilatkozásain. Ne feledjük azonban, hogy más fiatalok viszont szélsőségesen baloldaliak. A fiatalok egy részére – mint mindenkire – erőteljesen hat a másik oldalt lejárató propaganda, aminek leghatásosabb módja annak rágalmazása. Az egyes politikusok folyamatos rágalmazását és mocskolását ugyanis az adott politikusra szavazók, vele rokonszenvezők saját megaláztatásukként élik át, amit a fiatalok az életkoruknak megfelelő szenvedéllyel élnek meg, és néha szélsőségesen utasítanak vissza. Ez esetben felesleges tehát – mint némelyek teszik – az iskolai történelemtanításban keresni a hibát.
S ha már az iskoláknál tartunk, sokkal nagyobb gond, hogy a fiatalok egy része a devianciát, sőt a bűnözést választja. Ők vajon melyik iskolarendszerben nevelkedtek? Abban, amelyet a hatalom az 1950-es évek elejétől alkalmatlanná tett arra, hogy ellássa nevelői és oktatói feladatát. Napjainkban tehát a diákok jelentős része neveletlenül és tudatlanul kerül ki az iskolákból. Egy dolgot azonban minden diák megtanulhat, hogy bármit büntetlenül el lehet követni. Ezek után ne csodálkozzunk a fiatalkorúak bűnözésének megdöbbentő adatain. S a züllesztés tovább folytatódik, mert ezt a végzetes folyamatot csak kis létszámú osztályokkal, csoportokkal lehetne megállítani, ahol a pedagógusok minden tanulóval képességei és adottságai szerint foglalkoznának. Ezzel szemben megnövelték az osztálylétszámokat, aminek következtében a pedagógusok munkája az eddiginél is hatástalanabbá válik. Ebben a helyzetben tehát a digitális tábla csupán pénzpocsékolás. A tudatlan és neveletlen fiatalok kisiklott élete miatti felelősség pedig mindenekelőtt azoké a politikai irányzatoké, amelyek iskolarendszerünket alkalmatlanná tették és teszik alapvető feladatainak ellátására.
Jogos aggályokat vet fel, hogy meg-megfogalmazódik a demokratikus eszményekből való kiábrándulás is. Az okok azonban nagyon is érthetőek, miután egyre többen kénytelenek megtapasztalni, hogy a magát liberálisnak nevező demokratikus állam nemhogy a közbiztonságot, de már a közrendet sem képes fenntartani. A törvények és a szabályok semmibevétele szinte mindennapos, de a magát liberálisnak nevező értelmiség alig képes megérteni a károsultak panaszait, különösen, ha a bűnelkövető a roma kisebbség tagja. Viszont ha egyes cigányokat ér sérelem, akkor talpra ugrik az egész balliberális értelmiség – lásd a Moszkva téri esetet –, s azonnal megvádolja fajüldözéssel, sőt fasizmussal az egész magyar jobboldalt.
Fontos lenne, ha a nem létező szélsőjobboldali veszély elleni küzdelem élharcosai felismernék, hogy a nácizmus és a fasizmus a második világháborúban megsemmisült, s a kisebb nosztalgiázó szélsőjobboldali csoportok nem jelentenek újfasiszta veszélyt, mert nincs sem nemzetközi, sem hazai támogatottságuk. S abban is egyetért minden normális ember, hogy ha néhány nosztalgiázó szélsőjobboldali utcai parádét akar rendezni, akkor ezt a hatalomnak meg kell akadályozni, nem pedig hagyni az eseményt, hogy ennek ürügyét a társadalom riogatására és a jobboldal rágalmazására lehessen felhasználni. Azon sem árt elgondolkodni, hogy egyes baloldaliak – valószínűleg az 1945 után már nem létező fasiszta veszéllyel szembeni antifasiszta küzdelmük elfoglaltsága miatt – nem vették észre, hogy egy, a szélsőjobboldalihoz hasonlóan embertelen szélsőbaloldali diktatúra létrehozásán fáradoztak, voltak annak lelkes részesei. Tehát hasonló bűnöket követtek el, mint az általuk joggal megvetett nácik és fasiszták. S jellemző módon a szélsőbaloldali veszélyt napjainkban sem érzékelik. Jól példázza ezt a vörös csillag használatáért folytatott küzdelmük, illetve az ezzel való hallgatólagos egyetértésük. Ilyen megértően fogadnák azt is, ha valamely őrült a horogkereszt használatának jogáért emelne szót?
Napjaikban megfogalmazódik a weimarizálódással való riogatás is. Ennek kapcsán viszont nem szabadna elfelejteni, hogy a német demokrácia bukása nem a szélsőségek megerősödésével, hanem a demokrácia tehetetlenségével, a nemzeti és a demokratikus minimum hiányával kezdődött. Ezért lenne mindennél fontosabb az ezekben való egyetértésre törekvés. A feladat rendkívül nehéz, mert az elmúlt közel húsz évben folytatott kíméletlen viták során mindenki maradandó sérüléseket szenvedett. A jobboldal kénytelen volt tudomásul venni, hogy a baloldal szerint a legjobb jobboldali a halott jobboldali. Lásd Antall József sorsát, akit életében legalább úgy gyűlöltek, mint napjainkban Orbán Viktort; leantiszemitázták, horthysta restaurátornak és lelki irredentának tartották, ma viszont ugyanazok példaképnek állítják a jobboldaliak elé. S arról se feledkezhetünk meg, hogy a jobboldaliak napirenden tartott rágalmazását kiegészíti a keresztény hívők folyamatos gúnyolása is. Ugyanakkor – egyébként helyesen – az ateistákat senki sem szokta gúnyolni.
Természetesen megvannak a baloldaliak jogos félelmei és sérelmei is. A nemzeti és a demokratikus minimum megfogalmazására irányuló párbeszéd tehát azzal kezdődhetne, hogy tisztáznánk a legfontosabb fogalmakat, tudomásul vennénk egymás jogos félelmeit és sérelmeit, és mind a két fél megállapodna abban, hogy nem tesz a másikat súlyosan sértő megállapításokat. Továbbá a baloldal nem vonja kétségbe a jobboldal demokratikus, a jobboldal pedig nem vonja kétségbe a baloldal nemzeti elkötelezettségét. S ennek hihetővé tétele érdekében mindkét fél mindent el is követ.
A szerző tanszékvezető főiskolai tanár, az MTA doktora
origo.hu
Veszélyes időkben nem ripacsokra van szükség! – indul a NEM kampánya
