Részvétlenül

Vannak a magyar nyelvben olyan szavak, amelyek átalakultak, eltorzultak. Ilyen szavunk a sajnálat, a részvét, az együttérzés. Szolidaritás, empátia? Nem igazán. Az együttérzés tökéletesen kifejezi azt, amit a két idegen szóval sem sikerül igazán meghatározni, a teljes azonosulást a másik emberrel, annak gondjával, bajával. A részvét és a sajnálat is kerülendő, mint a járványos betegség. Ismerjük a nagyképű kijelentést, hogy „engem ne sajnáljon senki”. Rendben, amennyiben nincs szükség a sajnálatunkra, tessék egyedül összespórolni a különleges műtét árát, de azt sem értem, miért ne sajnáljam egy fogyatékos embertársamat. Mi az a hamis önérzet, ami úgy véli, a sajnálatot rekesszük ki a szó- és fogalomtárból? A részvét pedig egyenesen valami csúnya izé, amit a temetéseken kívül nem illik használni.
A tettest, mint sok más torzulás eredőjét, a televíziós műsorok ideológiájában kell keresni. Egyszerre csak eltűntek a képernyőről az áldozatok. Hirtelenjében megjelentek a csatornákon a hős tettesek. A mosolygó gyilkos, az agyafúrt bankrabló, a misztikus gyerekgyilkos, a csodálatra méltó sorozatgyilkos. Nem így van? Dehogynem. A nyolcvanas évek végén akadt horogra a százhalombattai rém néven elhíresült sorozatgyilkos. Azonnal akadt a „szakmában” egy „etikus” újságíró, aki könyvet rittyentett a kéjgyilkos viselt dolgairól. Megszólalt a gyilkos, beszéltek a szakértők, az ügyvédek, a könyv írója. Aztán beszéltek a szülők. Könyörögve kérték, hogy a lányaik emlékét ne szolgáltassák ki egy sorozatgyilkos mocskos fantáziájának. Ne vigyék a nagyközönség elé a gyilkosságokról színesen és szemmel láthatóan örömmel beszélő elkövetőt. Nem értek el semmit, a porig sújtott szülőknek el kellett tűrniük azt a cinikus választ, hogy a nagyközönséget érdekli az ilyesmi, és a nagyközönséget ki kell elégíteni.
Némileg más volt a beállítás a whiskys rabló ügyében. Itt nem folyt vér, de eltűnt egy csomó pénz, és az elkövetőt sikerült a médiának példaértékű, klassz pasassá formálni, aki abban az időben a cseperedő gyermekek példaképévé avanzsált. Számtalan gyerek gondolta úgy, hogy a legszebb hivatás a bankrablóé. Ami ártalmatlan médiamanipulációnak indult, nyolc halottal végződött Móron.
Kiengedték azt a gyilkost, aki megölt egy kislányt a vidéki városban. Hogy ő a tettes vagy sem, azt – amíg a bíróság nem másítja meg az ítéletet – nem vonhatjuk kétségbe. De azt megjegyezném, hogy a fiú hazajövetele diadalmenet volt, és a börtönben is akkora publicitást kapott, mint kevesen. Senkinek nem jutott eszébe a meggyilkolt kislány szüleit megkérdezni: ők mit éreznek, amikor lányuk gyilkosát szabadlábra helyezik. Nekik mennyire fáj, hogy a gyermekük gyilkosát médiasztárrá emelik? Tényleg nincs együttérzés a médiában? Vagy az együttérzés csak Kelemen Anna kutyájának jár, aki úgy mart meg egy idős aszszonyt, hogy háromszor kellett megműteni a karját? De mi lesz szegény kutyulival? Tényleg ennyi lelki szegény ül a riporteri székekben? Tényleg csak az aberráció és hajmeresztő fogyatékosságok képesek részvétet csiholni? Az elmúlt évek legaljasabb cselekménye P. Henrietta felgyújtása, megerőszakolása és halála volt. A tettes, egy jó kedélyű cigány gyerek nevetgélve vette tudomásul a mázsás büntetését.
Másnap az egyik kereskedelmi televízióban megkeresték a tettes anyukáját, és harmatos hangon megkérdezték tőle: jaj, hogyan fogja az édes kicsi fia bírni ezt a hosszú börtönbüntetést? Nem Henrietta szüleit kérdezték, enyhíti-e fájdalmukat az igazságos és szigorú ítélet, nem arról beszéltek, milyen út vezet odáig, hogy valaki felgyújtson és megerőszakoljon egy fiatal nőt. Nem. A csatorna viszont csattanós pofont kapott, mert napokon belül kiderült, a nevetgélő elkövető a változatosság kedvéért megerőszakolta cellatársát.
Íme, a médiasztár, akinek élete forgatókönyv után kiált. Kár, hogy az égő hús szagát nem veszi a kamera.