(Párizs)
Idén is a Shin-on, vagyis a tavalyi Szívdobbanás című produkciót dobolja a világ egyik legismertebb taikocsapata, csakhogy a fény- és hangtechnikát és részben magát a megszólalást is a budapesti helyszínhez alakították, így született meg az „arénaváltozat”.
A francia közönség február elején a Casino de Paris-ban, amely elsősorban távol-keleti művészek produkcióinak ad otthont, vastapssal és lábdobogással jutalmazta a produkciót, meg azzal, hogy bármilyen ritmuskombinációt doboltak a japánok, a nézőtéren ülők visszatapsolták, és nem sok hajlandóságot mutattak arra, hogy leengedjék a tíz ifjú dobost a színpadról.
Pedig a Masa Okagawa vezette csoport aznap már a második koncertjén volt túl. Azt azért megtudtuk tőlük, hogy ellentétben az egyetlen magyar taikoegyüttessel, a Kiyo-Kitóval, ők nem maguk készítik hangszereiket, hanem szakrális hangszerkészítő mesterek munkáin dobolnak. Az 500 kilogrammos, 1,7 méter átmérőjű nagy taikodob, amelyet védőangyaluknak tekintenek, négyszáz éves fából készült. Hangszereik ősei az V. századi Kínából és Koreából származnak.
Az együttes 1993-ban Narában alakult, amely akkor lett császári fővárossá, amikor a VII. században a japán császár felvette a buddhizmust, így a korai, „naiv” és ártatlan buddhista időkből rengeteg műemléket, szakrális ábrázolást őriz. A Yamato mégsem hagyományőrző és nem is szakrális zenét, hanem kortárs zenét játszik, amelynek partitúráját előre megírják, és sajátos, meditatív attitűddel, de látványos show-elemekkel sem fukarkodva adják elő. Az előadás egy-egy tételt szentel a szélnek, a víznek és a tűznek, egyet az emberi szív dobbanásának, amely zenéjük alapritmusa is egyben. Arra törekszenek ugyanis a koncert során, hogy ritmusaikkal a közönség szívlüktetésére hangolódjanak. A tételek között kis humoros jeleneteket adnak elő. Ezek témája több esetben a fiatal, ám szertelen tehetség, aki virtuóz produkciójával a közösség elé furakszik, s így megtöri a korábbi harmóniát. Ha tehetségét elismerik is, túlzásaival némiképp nevetségessé válik. Egy másik, tradicionális formán alapuló jelenetben három izmos férfi apró gongokon játszik, amelyeket szarvasagancsból készült kalapáccsal ütögetnek, különféle ritmusokat adnak át egymásnak, s közben riszálják magukat, grimaszolnak. Az európai néző könnyen értelmezheti ezeket a zenés tréfákat az egyéni teljesítményt, a furcsát, a különöset, a groteszket bálványozó nyugati civilizáció jogos kritikájaként is.
A japán dobosok közül öten nők. Masa Okagawa nevetve mondja róluk, hogy míg a férfiak nagyon elfáradnak a koncertek végére, a lányok inkább felvillanyozódnak. Világszerte ismeretes, egyezményes kézjellel mutatja is, hogyan csivitelnek szerinte olyankor.
A taiko kifejezés eleinte egy hangszercsoportot jelölt, a múlt század közepe tájától jelent sajátos csoportos japán dobolási stílust, amelyet az ötvenes években Oguchi Daihachi fejlesztett ki. Később anynyira elterjedt, hogy Japánban ötezer ilyen együttes jött létre, Amerikában és Ausztráliában pedig kétszáz. Nem kell túl sok névsort átböngésznünk ahhoz, hogy kiderüljön: a világ számos taikoegyüttesében magyarok is dobolnak vagy doboltak. A taiko fejlődéstörténete szempontjából Masa Okagawa a Yamatót az új generációhoz sorolja, amelyet az jellemez, hogy szellemi alapjaik, a zenéről való gondolkodás és a hangszerek megválasztása szempontjából még erőteljesebben fordulnak a hagyományok felé.
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
