Zárványhelyzetek a magyar társadalomban

A szaporodó társadalmi zárványhelyzetek arról tanúskodnak, ha így haladunk, egyre távolabb kerülünk a megújuló társadalom minimális illúziójától is. A vidék, a főváros, a privilegizált helyzetűek és az elnyomottak képtelenek párbeszédet folytatni arról: valóságosan hol állunk és merre mehetünk tovább. Hiába a lakossági áldozatvállalás, mindez egy olyan gazdasági környezetben zajlik, amelyben a számtalan megszorítással nem párosul sem kiszámítható, sem megbízható gazdaságpolitika. Mivel a gazdasági alapok hiányoznak, kétségkívül csak az anomáliák érvényesülnek, hiszen már 2001 óta megtörtek a gazdasági felzárkózást és a stabilizációt megteremtő makrogazdasági folyamatok. Érzékelhetően megállt a potenciális növekedés, a kiigazításnak nevezett időszakban egy százalék alá csökkent. Az uniós csatlakozás ellenére olyan, a piacgazdasági átmenetet jellemző előnyök is elvesztek, mint amilyenek a privatizációs kínálat vagy a viszonylag olcsó munkaerő. Magyarországnak nem sikerült elkerülnie az úgynevezett innovációs szakadékot, ami a gyorsan fejlődő és a leszakadó gazdaságok között húzódik. Egyre elkerülhetetlenebb, hogy miután a korábbi modell teret veszít, ki kell alakítani a saját modellt, még ha kezdetben könnyen az egyik zsákutcából a másikba is kerülünk.
A korábban mért viszonylagos jólétjavulás elillant. Az elmúlt fél évtizedben mérhetetlenül megnőttek a jövedelmi és vagyoni különbségek, melyek újabb és újabb indulatokat váltanak ki. Közben a „se előre, se hátra társadalmi mozdulatlansága” kap lábra. Így valóban merő önámítás azt állítani, hogy a következő években elmozdulhatunk a holtpontról. Éppen a múlt esztendő bizonyíthatja mindennél ékesebben, hogy a háztartások túlnyomó többsége szenvedte el a különféle hátrányokat, mert a bruttó jövedelmeket nagyobb elvonás, a nettót pedig nagyobb infláció sújtotta. A munkaerő-kereslet megállíthatatlanul csökken, és a legkülönfélébb egészségügyi és oktatási szolgáltatásokért folyamatosan fizetni kell. Csak a fogyasztói árak emelkednek rendületlenül, jóllehet a háztartások nagy része legfeljebb az égbeszökő banki hitelek felvételével igyekszik fenntartani korábbi életszínvonalát. De ugyanakkor a kormányzati hatalom a megtévesztő összehasonlításokkal sorra-rendre él, és az sem véletlen, hogy valamennyi költségvetés a szó szoros értelmében eleve csúsztatásokon alapul.
Mert például tagadhatatlan, hogy 2001 óta mintegy 60 százalékkal nőtt a nyugdíjas-infláció, s egy esztendő alatt 10 százalék körüli volt a pénzromlás üteme. És ami ennél is riasztóbb: minden egyes magyar állampolgárra – korhatár nélkül – l,7 millió forint nominális államadósság jut, a költségvetés hiánya pedig egy főre osztva csaknem 120 ezer forint. Ráadásul az előző évben felvett kölcsönök után fizetendő adósságszolgálat 110 milliárd forintnál is több lesz. Kínos kimondani, de most dől el, hogy hazánk a harmadik országbeli nemzetekhez tartozik-e majd, vagy a fejlett uniós közösséghez. Csak ha arra gondolunk, hogy a közjólét ellentétbe került kevesek mérhetetlen jólétével, a lehetséges válasz egyértelmű. Minden jel arra mutat, hogy a harmadik világbeli országok útját követhetjük, aminek visszafordíthatatlan következményeit máris mindenki érzékelheti. Mert ahol iskolákat, gyógyszertárakat, művelődési házakat, postahivatalokat (és így tovább) zárnak be, vagy a közlekedést megszüntetik, azokon a helyeken nyilvánvalóan az emberi méltóság megőrzésének elemi feltételei kerülnek veszélybe. Amíg – egyebek között – az országban a munkajövedelmek GDP-hez viszonyított aránya szignifikánsan eltér a nyugat-európai adatoktól, a közeljövőben túl jót aligha remélhetünk. Amíg a munkaerő alacsony foglalkoztatási szintje szemernyit sem változik, vagy hogy ebben mit jelent az amúgy is alacsony munkavállalási készség és a hiányzó munkavállalási képesség, minderre nehéz válaszolni.
Kár tagadni, hogy a munkába állási hajlandóságot mind ez idáig a bérek kirívóan alacsony volta befolyásolja, s az egész gazdaság a multinacionális cégek hatalmi érdekeinek van alárendelve. Bármely társadalom vitalitása elsősorban a tudás- és értékteremtésen múlik, s így – hogy valamely nemzet erős, vagy gyenge, az állampolgárok gazdagodnak, vagy éppenséggel szegényednek – mindenképp az előbbitől függ. Vagyis azoktól az életformabeli, mentális és szociokulturális tényezőktől, amelyek a mostani társadalmi közállapotokból láthatóan hiányoznak.

A szerző szociológus, egyetemi oktató