A választópolgár felelősségét bolygatva

Ha jól értem a demokráciát, akkor van benne valami, ami számomra végképp érthetetlen. Nem a rendszer ilyen-olyan hézagaira gondolok, nem a meg nem alkuvó elvek és az „ahogy lehet” gyakorlatának szapora ütközésére, nem egyik-másik betegségére, amely ezer évek óta gyógyíthatatlannak bizonyul. Ezek mind megérthetők, megmagyarázhatók, s összegezésükbe még az is belekívánkozik, hogy csudálatos alkotása volna az emberi szellemnek a demokrácia, ha élnének is a hívei legalább kiérlelt és törvényesen biztosított lehetőségeivel, szabadságjogaival. Bár a több ezer éves nekifutás után bátrabban élhetnének a sok helyen még törvényesen nem biztosított, de benne rejlő-csírázó szabadságjogokkal is.
A demokrácia mibenléte
Lírára vált a százvalahány éves lexikon nyelve is a demokráciáról szólván: „A legnagyobb horderejű eszme és egyúttal a legmagasztosabb jelszó a XIX. század művelt népeinek alkotmánypolitikai életében… Magát az eszmét megérteni egész jelentőségében nem is értheti meg senki magasabb műveltség nélkül… Jelent oly államformát, amely… intézményei által lehetővé teszi az állampolgári jogegyenlőség alapján a születésre, vagyonfokra való minden tekintet nélkül, magának az értelmi és erkölcsi egyéni értéknek lehető legjobb érvényesítését… Jelenti tehát az alkotmánypolitikai megoldását azon nagy problémának, hogy miképp lehetne az állam határain belül létező összes emberi tőkének, vagyis az összes értelmi, erkölcsi és anyagi erőknek lehető legjobb kifejtését és a közügy érdekében lehető legjobb kamatoztatását előmozdítani.” És ezekre „minden létezett, létező és képzelhető államformák közül csakis a D. törekedhetik teljes erővel…”
Ha jól értem a demokráciát, mindez szerintem is belefér az eszméjébe, a fogalmába, sőt minden más rendszernél inkább és otthonosabban beletartozik. S ha hiányérzetem támad, annak nyilván én vagyok az oka. Könyvtárakat lehetne ma már megtömni a demokrácia irodalmával, jó idő óta turkálok benne, s meglehet, életem végéig keresgélhetem annak a méltó kifejtését, hogy minden létező rendszerelmélet között az egyetlen telitalálat a demokrácia: az állampolgárra visszacsatolja a teljes felelősséget az emberi együttélés, a közélet, a politika állapotáért.
A tökéletesség nyitánya
Ez akkora találmány, hogy eltörpül mellette minden egyéb intézmény, törvény, jogrend, az emberi együttélésben, tehát a világ legbonyolultabb közgondjában a tökéletesség nyitánya. Állampolgári jogoknak és állampolgári kötelességeknek csodálatos ötvözete a demokrácia: a szavazók magukat terhelik le vezetőik kiválasztásának átháríthatatlan felelősségével. Maga ez az aktus kristálytiszta képletbe rendezi az emberi együttélés ködökben gomolygó, ellentmondások közt sodródó-morzsolódó bonyolultságait. Ha jól értem a demokráciát, épp ez a kulcs benne, ami minden más létező rendszerből hiányzik: a felelősség visszacsatolása a választópolgárra. A kétségkívül legfontosabb tényező, amiről mellesleg szó sem igen esik a szapora vitákban.
Vajon ha kiterjesztenénk a demokratikus kiválasztást a sportéletre is, s nem a sportbeli tehetség, képesség, hanem szavazati arány döntené el a részvételt a versenyeken, s az országgyűlési képviselői választásokon megszokott felelősséggel/felelőtlenséggel gyakorolnák ott is szavazati jogukat a polgárok, netán másfél mázsás sportolót szavaznának be rúdugrónak, sántát távfutónak, vézna, csikasz csontkollekciót a ringbe, vajon a kudarc a beszavazottak felelőssége volna vagy választóiké?
Vajon azért Cicciolina felelős, milyen példát mutatott intimitásaiból azoknak, akik országgyűlési képviselőjükké választották, vagy akármilyen példát mutatott, azért a választói felelősek sokkal inkább? Végtére ő nem adhatott mást, csak mi lényege.
Nem adhat mást a megrögzött hazudozó sem, aki ígérgetéssel, csalással szerzi a voksait, bár az, hogy becsapták, a szavazópolgárt korántsem mentesíti felelősségétől, lévén a hazugságban az is vétkes, aki elhiszi. Más kérdés, hogy a mi magyar szabású demokráciánkban ennél sokkal-sokkal súlyosabb a helyzet, nálunk szokás hitelt adni másodszor-harmadszor is a politikai ígérgetőnek-hazudozónak, bizony még ötödször-tizedszer is. Igaz, nálunk szokás szidalmazni is a politika megrögzött hazudozóit, de a millió szidalmazó között jutott már eszébe akár csak egyetlenegynek is, hogy a hazugságok gátlástalan áradatáért épp az ő korlátlan butasága és hiszékenysége felelős?
Baj lehet a kiválasztódással
Megkerülhetetlen a demokráciában ez az első számú felelősség, a választópolgár felelőssége. Annyira szó sem esik róla, hogy százezrek élhetik úgy le az életüket, részt vesznek, vagy részt sem vesznek akárhány választáson, föl sem merül bennük felelősségük tudata.
Eljátszogattam egyszer választások táján azzal a gondolattal, vajon ezer szavazó között kerül olyan csak egyetlenegy is, aki eldönti, hogy olyan pártra nem adja a szavazatát, amely művi abortuszok millióival irtja a népet, pusztítja a nemzeti jövőt, és olyan jelöltre sem szavaz, aki azzal igazolta alkalmatlanságát minden bizalomra, hogy lefasisztázta a népesedési csődveszélyre figyelmeztetőket, „antifasiszta” mellbőséggel, természetesen.
Nagyon tanulságos volt ez a játék, belém fészkelte magát az a gyanú – azóta sem szabadultam tőle –, hogy Magyarországon valami baj lehet a kiválasztódással, éspedig a politikában leginkább. A magyar politika sokszor maradt alul – úgyszólván mindig alulmaradt – a szomszédsággal történt ütközetben. De itt ahhoz a ponthoz értem, hogy a további meditáció is felelőtlenség volna a kérdés alaposabb tanulmányozása nélkül. Maradok inkább a belém fészkelődött gyanúnál meg a játéknál, azt nem illeti tilalom.
Tehát: milyen emberi minőség, milyen tulajdonságok alapján adja a szavazatát az állampolgár politikai vezetőjére? A legteljesebb és leghitelesebb felmérést adta a magyar demokrácia állapotáról, minőségéről, életképtelenségéről a népszavazás 2004. december 5-én.
Megítélésében egymástól igen nagy távolságok, egymást kizáró ellentétek jellemzők, amelyeket nem fogyaszt, sokkal inkább szaporít az idő. Az emberi minőség társadalmi méretű vizsgájának is tekinthető ez a népszavazás, százezrek fogják fel úgy, mint a kollektív erkölcsi züllés mélységjelzőjét. Beérett a bolsevik hazatagadás, nemzettagadás, a nemzettestből Trianonnal amputált nehezebb életű sorstársak megtagadása, az emberi szolidaritásé is, a keresztyéni testvériségé is. Ha a testvértagadók és az urnakerülők 82 százalékát számolom, olyan történelmi bűntény volt ez a népszavazás, hogy ha a gyalázat elkövetői maradék életüket mindenestül a jóvátételére szánnák, attól sem tisztulna meg a közösségi lelkiismeret.
Alkalom a jóvátételre
Népszavazás következik most is, s akiben felserken a hétalvó lelkiismeret, valamelyes jóvátételre ez is alkalom.
„Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás” – írja Kossuth Lajos. És a 2004-es népszavazás valóban a közeledő nemzeti öngyilkosság irányjelzője, mégis azoknak van igazuk, akik életre biztatják akár a haldoklót is. Gyógyíthatatlan betegségnek sem árthat a remény.
Az a népszavazás a halál kultúráját képviselte, 18 százalékos, ötödrésznyi pártot sem hagyott az életnek, mihez kezdhetnének ezzel a lecsonkolt jövővel a politika, a tudomány, a művészetek, az egyházak, a közélet vezető személyiségei, kerülik inkább a történelmi gyalázat méltó megnevezését.
A választói lelkiismeret ébresztésére még ez a történelmi gyalázat sem volt elég. Országgyűlési képviselő-választás következett utána, még durvább csalásokkal, hazugabb ígéretekkel.
Tudomásul kellett venni azt, hogy megtalálta az emberiség a törvényes-alkotmányos együttélésnek a lehetséges legjobb rendszerét, de egyelőre csak elméletben találta meg, mert a gyakorlatban ezer évek óta mintha arra összpontosítaná minden tehetségét, hogyan lehetne ezt a csodálatos rendszert végképp elrontani.
Az erkölcsi felelősség kérdése
Törvényes rendjének, eredményes munkájának elemi feltétele a szabad tájékozódás. Tehát a tájékoztatás manipulálásával, hazudozással, félretájékoztatással. Feltétele a sikeres munkának: kellően megalapozott műveltség. Gyakorlat: a tömegek elbutítása, széles körű mozgósítása fel nem ismert önnön érdekeikkel szemben. Szabad és független állampolgárok kellenek hozzá. Tehát elhatalmasodik az ellenszere: egzisztenciális kényszer, hivatalnak, munkaadónak kiszolgáltatottság. Tiszta kéz. Minél többet lop maga a hatalom, annál könnyebben megúszható a zsiványkodás.
Aki megtagadja a részvételt a választáson, elhárít magáról minden felelősséget. A bírálat jogát vonja meg ezáltal magától, közterhek elosztásánál a sor eleje illeti, közjavak elosztásánál a sor vége.
Lezülleszti a demokráciát, ha a választópolgár nem tartja szemmel lelkiismeretesen a választottját, hogy választóit tisztességgel képviseli-e a politika fórumain. Erkölcsi kötelessége a választópolgárnak, hogy a bizalmát vonja meg azoktól, akik méltatlannak bizonyultak rá. Ezt a kötelességüket milliók nem teljesítik a „következmények nélküli országban”.
Az első számú felelősség a választópolgár felelőssége. Az elvekben kitűnő politikai rendszert válságból válságba sodródó zavaros együttéléssé sorvasztja az, hogy a választópolgárokat minden felelősségük alól mentesítik. (Maga a titkos szavazás is a megszilárdult demokráciában ezt a kártékony mentesítést szolgálja.)
És így tovább, tovább…
Szokás mondani a nemzetre: vállalkozás, s ez a minősítés a politikai rendszerre még inkább érvényes. Igaz, főként a rendszer elvi-elméleti képletére, nem a valóságosra. Minél nagyobb a távolság a demokrácia elvi képlete és valósága között, annál hangsúlyosabban előtűnnek a rendszer sérülései, hiányosságai, betegségei.
Feljelentés ismeretlen tettes ellen
Vegyük csak a „magyar demokrácia” című vállalkozás legutóbbi húsz-huszonöt évét. Némiképp merész dolog ezt a korszeletet demokráciának minősíteni Magyarországon, de olyan széles ma már a skálája a demokráciának, hogy ez a miénk is belefér. Belefér, de szemmel láthatóan rosszul érzi benne magát.
Ma éppen azt közölték hivatalosan, hogy százezer forintra büntetik azt az országgyűlési képviselőt, aki nem úgy szavaz, mint a pártelnök-miniszterelnök. Tehát a demokrácia jelenlegi állása: nemcsak a választóit nem képviselheti az országgyűlési képviselő, de magamagát, saját véleményét sem büntetlenül, ha nem azonos a pártelnök-miniszterelnök véleményével.
De ha vállalkozás ez a mi – már csak idézőjelben írhatom – „demokráciánk”, ki az első számú felelős azért, hogy átverő trükkjei miatt elvesztette hitelét európai nagyhazánkban, hogy a még meg sem született dédunokáinkat is ezermilliárdos adósságokkal terhelte le, hogy az unió legnagyobb költségvetési hiányával, 0,8 százalékos gazdasági eredménnyel, a közvagyon szinte teljes elherdálásával, az életszínvonal folyamatos leszorításával fizetett azért, hogy az unió új tagjai közt az első helyekről a legutolsóra zuhanjunk. Történelmi vállalkozásunk – „demokráciánk” – csődjéért tehát ki a felelős? Tegyünk feljelentést „ismeretlen tettes” ellen?
Világraszóló szégyenünket, nyomorúságainkat kiknek köszönhetjük?
Ott tartok, hogy jó lelkiismerettel védenem kell Gyurcsányt és kétszázvalahány mindenre elszánt parlamenti kommandósát a népharaggal szemben, amely őket tartja első számú felelősöknek. Holott ha a bizalmat megkapták a szavazópolgároktól (igaz, jókora csalásokkal együtt, de a csalásokat egyhangú szavazattal elfogadta, s beszentelte a parlament) – ők sem adhatnak mást, csak mi lényegük. Azt adták, amire képesek, ami telik tőlük, amihez nincs tehetségük, szakértelmük, tisztességük, erkölcsi tartásuk, azt nem adhatták. A hazugságot igen, az igazságot nem, a bolsevik (azaz: „többségi” tehát ez is hazugság) hatalmi diktatúrát igen, a demokráciát nem – folytathatnám oldalakon át a kínálatot, mit lehet a szavazatokkal választani, mit elutasítani. Nincs értelme másfél mázsás rúdugrókat jelölni az olimpiára, ha hűséges párttagok, akkor sincs értelme, nem csak a győzelemre nincs esélyük, a részvételre sincs.
A károk előidézői és viselői
Vállalkozás a demokrácia? Akkor helyet talál benne a lopás, a sikkasztás, a korrupció, a hűtlen kezelés is, de ha valóban demokrácia, itt a gazda sokkal-sokkal több, mint a tekintélyuralmi rendszerekben, s minél több érzi gazdának magát, annál kevesebb a hűtlen kezelő. Nyilván az volna igazságos, ha a politika kártételeit azok viselnék, mindenestül azokra terhelnék rá (személy szerint azokra), akik a kártételeket elkövették, s akik a kártevő politikát szavazták az ország élére. S ez az igazságos tehermegosztás igen hamar kigyógyítaná a jelenkori demokráciák talán legsúlyosabb betegségét, a választópolgár felelőtlenségét is. Ha a tehetségtelen, korrupt, diktátorkodó politika minden következményét csak a saját hívei, szavazói viselnék.
Nos, ilyen rendszer még nincs a világon, nem is igen lesz belátható ideig, az viszont a létező rendszer hibája, hogy millióknak eszébe sem jut, hogy ez volna igazságos. Valamiképp elsikkadt a köztudatból, hogy a demokrácia állapotáért ki az első számú felelős.
Sajnos a pártoktól erre nem várható határozott válasz. Túlságosan függenek ők a főfelelőstől, dehogyis fogják megsérteni. (Abban a nagy épületben a Duna-parton bizony elférne egy felsőház is. A civil társadalom arányosabb részvétele az országos politikában gyógyíthatná ezt a lebetegített magyar „demokráciát”.)
Néhány szóban kortársaimnak
Végezetül, a választópolgár felelősségét bolygatva, néhány sorral kortársaim korcsoportjának is tartozom:
Vénülő magyarok! Kortársaim, barátaim! És legszaporább ellenfeleim!
Ha hinni lehet szociográfusoknak, politológusoknak, statisztikusoknak, ez a mi korcsoportunk a leghiszékenyebb, a legkevesebb tapasztalattal, bölcsességgel rendelkezik, ezt lehet a legkönnyebben félrevezetni, becsapni, átverni, a közéleti hazugságoknak ez a korcsoport a legtermékenyebb talaja.
Legjobb szavazó a bumburnyák – mondják az öregekre. Hosszú életükben soha eszükbe sem jut, hogy ők első számú felelősei a demokráciának, s némi gyakorlattal mindent el lehet hitetni velük. Hogy minél kevesebb a gyerek, annál gazdagabb az ország. Hogy ki bélyeget gyűjt, kinek a kutya, kinek a gyerek a hobbija, de ha vállalta a hobbiját, tartsa is el, felelőtlensége őt magát terheli. Igyekeztek elhitetni vele, hogy minden politika hazug és zsivány, semmi értelme a válogatásnak, szavazzon arra, aki többet ígér neki.
A piacgazdaság a kor nagy vívmánya, fő törvénye a profit, éljen csak ki-ki magának, szolgálja csak a saját érdekeit, a nép, a nemzet ókori fogalmak, csakis „alanyban-állítmányban gondolkodik” a modern kor embere.
A nagy többség sorra lenyelt minden maszlagot, a 23 millió román betelepülőt is, a legnagyobb arányban tagadták meg nehéz sorsú, határon túli testvéreinket.
Már múlt időben mondhatom: beléptünk abba a korba, ahol naponta szembetalálkozhatunk a téveszmék letaglózó következményeivel.
Most fog számunkra végleg kiderülni, hogy akik a nemzeti jövő ellen adták voksaikat, önnön nyomorúságos pusztulásukra adták, és már csak abban reménykedhetnek, hogy nem érik meg a nyugdíjrendszer teljes összeomlását.
De az egészségbiztosítás szétverését, amelybe szavazataikkal szintén besegítettek, lám megérték, s a letaglózó következményekre sem kell sokáig várni.

A szerző író