(Jeruzsálem)
Sólyom László egyértelművé tette, hogy bár két napon belül tárgyalt Simon Peresz izraeli államfővel és Ehud Olmert kormányfővel, illetve Mahmúd Abbász palesztin elnökkel és Szalám Fajjád miniszterelnökkel, Magyarország nem kíván olyan szerepet betölteni, mint az erre „szakosodott” amerikaiak, vagy akár az ebbe a szerepbe beletanult norvégok. A magyar államfő azonban mégiscsak komoly személyiség, akitől sokat várnak mindkét oldalon, s ha elutazik valahová, annak jelentősége van.
A feszültség szinte tapintható, ahogy a magyar delegáció átkel a Betunia ellenőrzőponton Izrael felől Ramalláhba. A sok autóból álló elnöki konvoj megérkezik az elválasztó falhoz, amelyen egy páncélkapu kinyílik, és beengedik a magyarokat. A senkiföldjén, egy csupa beton parkolóban várnak a palesztin autók sofőrrel, valamint a delegációt segítő személyzettel. Izraeliek nem léphetnek át Ciszjordániába, mivel a kormány fél attól, hogy elrabolják őket, és szabadulásukért cserébe sok palesztin foglyot kell elengedniük a börtönökből. A palesztinok semmit sem bíznak a véletlenre, az átkelőtől nagyjából 10 kilométerre található Ramalláhig, pontosabban a Mukata elnöki központig fegyveresek állnak az út két oldalán, az utak persze lezárva, a konvoj szédítő sebességgel robog úti célja felé. Az átkelőnél egy tábla hirdeti, hogy vasárnaptól csütörtökig (azaz hétköznaponként) 7.30 és 16.30 között, pénteken és ünnepnapokon pedig 7.30 és dél között működik.
A palesztin elnök sajtófőnöke elmondja, a magyar államfő látogatása biztonsági okokból nem okozott különösebb fejfájást, ellentétben az egy nappal korábbi amerikai látogatással. „Az amerikaiak mindentől rettegnek” – legyint Váil Mahmúd, utalva Condoleezza Rice külügyminiszter vizitjére, amikor a biztonságiak kérésére az egész területet hermetikusan körbezárták. Ez egyébként Jeruzsálemben is látható. A Dávid Király szálloda erődítmény jelleget ölt – itt lakik Sólyom és Rice is –, a környéken fekete ruhás biztonságiak, a benzinkútnál pedig két akkora autó, amelyekre már nem is kell rendszám. A hotel előtti Dávid Király utca legfeljebb tíz percekre járható, majd jön az utasítás a rendőröknek, hogy újra jöjjön az útzár.
Bármilyen jók is a kétoldalú kapcsolatok, az örökké aggódó izraeliek tartanak attól, hogy a palesztinok valahogy felhasználják a magyar delegációt saját támadó terveikhez. Biztonsági ellenőrzések követik egymást a hivatalokban, a bevásárlóközpontok előtt, a repülőtéren. Az izraeli hétköznapok kényelmetlen és szükséges velejárói. A fal túloldalán, Ramalláhban hasonlóan aggasztó a helyzet, pedig nagy különbség nem tapasztalható az emberek között európai szemmel. Az utcákon hömpölyög a tömeg, a helybéliek készségesen útbaigazítanak, s csak a fehér arcbőr miatt lesz a magyar újságíró érdekesség. Kevés a turista, mondhatnánk nyugatias udvariassággal. Ugyanis gyakorlatilag egy sincs. „Nem lesz javulás, amíg a zsidók itt vannak” – mondja egy ramalláhi kávézó tulajdonosa szomorúan legyintve. A kedélyes kis hely ajtaja előtt jellegzetes arab városi tumultus, akárcsak Jordániában vagy Egyiptomban. Semmi sem mutatja, hogy hatvan éve áll háborúban és 1967 óta megszállás alatt. A Mukata környéke persze holdbéli táj, se fű, se fa, csak egy birkanyáj legelészik, de az legalább békésen a szomszédságban. Az épületkomplexum falán egy tábla jelzi, hogy a most készülő szárnyat Japán kormányának nagylelkű támogatásából fogják felhúzni. Csak azt lehetne feledni, ahogy a két nép fuldoklik a fegyverek szorításában. Az ügyek elintézési módja sok esetben a nyers erő, civileknél is általános az oldalon lógó karabély. Arrafelé nem haboznak sokat, mielőtt tüzelnének, hiszen a következő pillanatban már a másik fog lőni.
A gázai tragédia, 125 ember halála itt is a címlapokon van, miként a világ minden táján, ám nem üti szíven különösebben az embereket. Az állandó háború egyik új epizódjáról van szó, és az izraeliek természetesen jobban aggódnak a rakétazápor közepette élő szderóti rokonaik-barátaik életéért, mint a Gázai övezetbe zsúfolódott unokatestvéreikért, a palesztinokért. Askelónban az óvodákban azt gyakorolják a gyerekek, mit kell énekelni, miközben az óvóhelyre sietnek, hogyan lélegezzenek, hogy bújjanak el. A környéken élők rettegnek a rakétáktól, a gyerekeiket távolabbi rokonokhoz költöztetik, a hadsereg benyomulását pedig egyöntetűen támogatják. „Mit tehetne Izrael?” – tárja szét a karját szinte az összes izraeli, mikor a harcokról beszél. A knesszetben is erről folyik a szó, közel-keleti vérmérséklettel. A kevés arab képviselők egyike a betörés leállítását követeli, erre irtózatos kiabálás kezdődik az ülésteremben. A vele egyet nem értők helyükről felállva ordítoznak a felszólalóval, aki még válaszol is nekik, hasonló hangnemben. Akármennyire is szokás Izraelt a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának titulálni, annak földi leképezése, a parlament elsőre nem épp hívogató hely.
A bomba a köztársasági elnök látogatásának utolsó napján robban, majdnem szó szerint. Két palesztin tört be egy Talmud-iskolába Jeruzsálem kapujánál, és megölt nyolc diákot. Ez a merénylet határozottan megrázta az izraelieket, ugyanis a szent város évek óta nem látott ilyen erőszakot. A részvétét kifejezni kívánó izraeli kormányfőt az iskolából kitiltották, mivel a vallási elöljárók szerint Izrael földjének elhagyása ellentétes a Szentírás szellemével. A radikális vallási-cionista iskola viszont azt várja el a mindenkori kormánytól, hogy szerezze meg Nagy-Izrael egész területét a zsidóságnak. Valahogy úgy, ahogy az utcán posztoló katona. Nem várja meg, amíg a másik lő.
origo.hu
Kiderült, hogyan történt a kettős tehervonat-baleset Komáromnál
