Gina

Nyaki porckorongsérv. Ha műtik, át kell vágni a torkot, a gégét, félretolni a hangszálakat, aztán kezdődhet a műtét. Elég húzós. Ha sikerül, utána egy év ágyban fekvés következik. Ha nem sikerül? Azt hagyjuk. Kapott víz alatti masszírozást két atmoszféra nyomású vízsugárral, aerosolos kezelést, aminek során előbb bekenték mentolos krémmel, aztán pucéran nejlonba töltötték, mint a műbeles hurkát, először megfagyott, aztán pokoli melege támadt, volt diadynamic, ami nem tudom, mi, de szörnyen hangzik, aztán iontoforézis, ami szintén valami kínzás, elektromos árammal történik, titkos amerikai támaszpontok érdeklődnek a szabadalom iránt. Volt akupunktúra, súlyfürdő, csigázás és nyújtás, a vasszüzet és a kerékbetöretést a végére tartogatják. Mindez karácsony és szilveszter táján zajlott, úgy mesél róla, mint valami remek kalandról. „Édesem, az a két hét volt életem egyik legcsodálatosabb élménye – áradozik, és hosszú, törékeny ujjaival az állát mereven tartó szivacsgallért nyomorgatja. – Csuda volt. A legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam. Felért egy egzotikus úttal, egy téli nyaralással.”
Amikor először bement a vidéki nagyváros kórházába, úgy fájt a nyaka, hogy csillagokat látott, nem tudta fordítani a fejét, de még biccenteni sem, és egy kicsit lebénult a bal karja. „Bicegtem ott fel s alá két injekciózás és masszázs között. Ember, te azt elképzelni nem tudod, hogy ott mi van! – néz rám csillogó szemmel. – Elesett öreg emberek. Apátiába süppedve, némán gubbasztanak a tolószékek mélyén, összekucorodva az ágyakon. Botok, mankók, járókeretek. Szemérmetlenül szétnyílt pongyolák, felgyűrődött hálóingek. Napszám egyetlen szó, egyetlen mondat sem hagyja el az ajkukat. Néznek félelembe, értetlenségbe, kétségbeesésbe hidegült tekintettel. És mégis csuda volt!” Miért, miért nem, magával vitte a fényképezőgépét, s ha már ott volt, megkérdezte, zavarná-e őket, ha fényképezne. Választ nemigen kapott, óvatosan fotózni kezdett. Előbb csak az udvart, a fákat, a padokat, a fürdőket, aztán a kórtermeket, a betegeket is. „Nem mutatom meg neked, mert elájulsz – mondja lelkendezve. – Meg aztán nem is azért csináltam, hogy mutogassam szerencsétleneket.” „Miért csináltad?” „Miért is? Nem tudom. Hogy lefoglaljam magam? Aztán kiderült, hogy jó módszer az ismerkedésre. Nem zavarja a nénit, ha lefényképezem? A bácsit sem? Aztán ha zavarta őket, ha el sem kattintottam a gépet, akkor is elkezdődött valami. Megtört a csend.”
Három napba se telt, egy-két kivétellel összeismerkedett mindenkivel. Fásult, idős asszonyok, akik talán a férjükkel, a gyerekeikkel sem beszélgettek évtizedek óta a személyes dolgaikról, az álmaikról, most a fiatalságukról meséltek, régi szerelmeikről, vágyaikról, amelyek sosem valósultak meg. „Volt köztük, aki a második héten már lesett, s ha késtem, számon kérte, hogy mi van velem, hol maradtam el, mikor itt a beszélgetés ideje. Olyan is volt, aki sokáig nem állt velem szóba, rám sem pillantott, vissza sem köszönt, a végén meg rendbe szedegette a foghíjas fésűvel a haját, kihajtotta a kopott kis köntöskéjére a hálóing gallérját, aztán megkérdezte: Engem nem fényképez le? Angyalkám, úgy ült a tolószékében, mint egy kis madár.”
Ki az, aki leteremtette a fotózás miatt? Az egyik nővér. „Hogy gondolja ezt?! És a betegek személyiségi jogai?” Georgina nem meghunyászkodó alkat, mégsem válaszolt. Szinte látom, ahogy körbepillant, és szemrevételezi a betegek személyiségi jogait, a foltozott pongyolákat, a málló vakolatot, a rozsdás csöveket és csöpögő radiátorokat, a koedukált, romos vécéket és fürdőt. Aztán szégyenlősen elrejti a fényképezőgépet.
„Szilveszter reggel eldöntöttem, hogy nem fogunk egész nap búslakodni. Nekiálltunk, feldíszítettük a hálótermet, énekelgettünk. Ahogy a délelőttös vizitre bevonult az uszályával a főorvos úr, leesett az álla. Mi van itt, kérdezte. Buli, feleltem neki. Mindjárt kezdődik a táncmulatság is. Ha hiszed, ha nem, megtáncoltattam a kis öregeket.”
Ginát régóta ismerem, ismertem a bolond nagyanyját is, aki befogadta őt és a kedvesét, amikor pácban voltak. Az apjára – százhúsz kilós, behemót birkózó, fogatlan, ősz gyerek, aki elpityeredik, ha nem klappolnak a dolgok – sosem számíthatott. Az anyjára még annyira sem. A bátyja a saját erejéből lett az ország egyik leggazdagabb üzletembere. Luxusautók, fényűzés, pazar villák… Jól csinálta, amit csinált. Túl jól. Nem lehetett nem észrevenni. Sajnos nem az adóhivatal figyelt fel rá. Most azt sem tudni, él-e, hal-e. „Egyet köszönhetek neki – mesélte egyszer Gina –, és azért szívből hálás vagyok: egészen kicsi kislány koromban ő tanított meg olvasni. Ha az nincs, nem is tudom, mi lesz velem.” Gina soha senkire nem támaszkodhatott, csak a szerelmére, vagyis a férjére. És a saját erejére. Az az ütődött nagymama – egyszerű parasztasszony, így szokták mondani, és ebben a két szóban mérhetetlen igazság és igazságtalanság fér meg –, az a faluról szakadt csúnya, műveletlen, ronda szájú, erős proliasszony, az segített neki: befogadta őket, amikor már együtt szerettek volna élni a párjával, de nem volt odú, ahová becuccolhattak volna. Átengedte nekik az udvarra nyíló kis szobát. A nagy volt vagy tíz négyzetméteres. Ott meghúzódhattak, amíg lediplomáztak, és meg nem érkezett az első gyerek.
Szilveszter másnapja nagy csenddel virradt a kórházban. Georgina feltápászkodott. Fájt a gerince, nyaka, háta, a karja továbbra is zsibbadt: lassan öltözött. Vette a köntösét, feltette a nyakmerevítőt, belebújt a papucsába, elindult a fürdő felé. A folyosó egyik ablakában megállt, elbámult az udvarra. „Olyan gyönyörű volt, hogy sírni támadt kedvem. Ahogy finom selyembe burkolta a fákat a köd.” A fürdőben egy bácsi matatott, tolószékben ügyetlenkedett a tükör előtt. Gina nekitámaszkodott a lepattogzott zománcú ajtófélfának. Figyelte az öreget, aki visszanézett. Mit bámul, kérdezte ellenségesen. Gina elmosolyodott. Olyan szép, mondta, amikor egy férfi borotválkozik. Az idős ember nem szólt, kicsit kihúzta magát, leszedte a maradék borostát, ellögybölte a vékonyan csurgó víz alatt a borotvát, megtörülte az arcát. Jöjjön közelebb, pillantott a tükörben a nőre. Ahogy megállt a vállánál, a férfi megkérdezte: Megtenne nekem valamit? Meg, felelte a nő, meg, ha megtehetem. A férfi hallgatott, aztán felpillantott: Tologatna egy kicsit a folyosón? Gina bólintott. A férfi elhelyezkedett, lábát a tartólapokra helyezte, Gina pedig nekirugaszkodott.
„Csúcs volt, apám! Száguldoztunk, röpködtünk az üres folyosókon, és akkor a kis öreg felpillantott, csillogott a szeme, és azt kérdezte: Nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban?”