Ingyennévsor

Brüsszel nagytakarításra készül. E felbuzdulás kiváltó oka az, hogy továbbgyűrűznek a Liechtensteinben elkövetett adócsalási ügyek: minden nagyobb európai uniós tagállamban folynak vizsgálatok, sőt tengerentúli kapcsolatok is felsejlenek. E héten megkezdték a tárgyalásokat annak érdekében, hogy az érintettek megpróbáljanak közös megoldást találni a bajra.

Hollywoodi „felütéssel” álltak neki a német adóügyi nyomozók a liechtensteini adócsalási ügy felgombolyításának. Volt idejük kiválasztani a megfelelő személyt, hogy az egész országban döbbenetet keltsenek: csaknem egy éve ott van a kezükben a lista, amelyen azok a német állampolgárok szerepelnek, akik Liechtensteinbe menekítették vagyonuk egy részét, kikerülendő a szigorú német adózást.
A várt hatás bejött: február közepén Klaus Zumwinkel, a német posta, a Deutsche Post volt vezetője, a Deutsche Telekom felügyelőbizottságának elnöke sokkoló látványt nyújtott, amint épp elvezetik kihallgatásra az adórendőrök. Zumwinkel ugyanis nemcsak egy a német gazdasági vezetők közül. Ha lehet ilyen rangsort felállítani, akkor ő a német csúcsvezetők pápája. A közvélemény szemében az egyik legelismertebb gazdasági szakember, aki úgy rendbe szedte a veszteséges német postát, hogy most már nemzetközi tényezővé vált. A német szervek így megfelelő alaphangot adtak a „kíméletlen leszámolásnak”: az adóelkerülők közül senki sem bújhat ki a felelősségre vonás alól – ezt üzenték a képek. Zumwinkel ellen a vád: az adóhatóságok megkerülésével több mint egymillió euró kijuttatása Liechtensteinbe. A rendőrségi kihallgatás után csak jelentős összegű óvadék árán távozhatott szabadon.


A német titkosszolgálat kezébe került az az 1400 nevet tartalmazó DVD, amelyen azok szerepelnek a liechtensteini LGT bank ügyfelei közül, akik legalábbis gyanúsíthatók azzal, hogy kimentették pénzüket hazájukból az adózás elkerülése végett. A névtömegből különösen a mintegy hatszáz német állampolgárságú személy keltette fel a helyi adóhatóság érdeklődését. Ám hogyan került „illetéktelen” kezekbe a lista? Azóta már annak a személynek a neve is kiderült, akitől a névsor származott. A negyvenkét esztendős Heinrich Kieber banki informatikus volt az, aki az ezredforduló után az LGT pénzintézet vagyonkezelő részlegénél végzett munkája közben szorgosan archiválta magának is a neveket, míg végül igen tekintélyes lista kerekedett belőlük. Az egész történet hat évvel korábbra nyúlik vissza, tehát a Kieber által rögzített adatok legalább ennyi idősek.
Először természetesen némi díjazást kérve, a liechtensteini hatóságoknak ajánlotta fel a neveket, ám ők bírósági határozattal elkobozták tőle a lemezt, amelyet megsemmisítettek. Azon nyomban érthetővé válik, hogy miért szánták rá magukat erre a durva lépésre a Svájc és Ausztria közé beékelődött piciny ország vezetői: az LGT bank nagyrészt a hercegi család tulajdonában van. Ráadásul Kiebernek volt egy ügye: 2002-ben fedezetlen csekkel fizetett egy spanyolországi ingatlanért. Az eljárás során igen enyhe megrovásban részesült, csak pénzbüntetésre ítélték.
Van másik! – mondhatta a jól ismert bohóctréfára utalva Kieber, mármint a liechtensteini bíróság által megsemmisített lemezen kívül volt másolata is a számítógépes szakembernek. A büntetett előéletű informatikus most különböző hírszerző ügynökségeknél kezdett házalni portékájával: vajon érdekli-e őket azoknak a listája, akik megpróbálják kijátszani hazájuk adóhatóságait? Németország elfogadta az üzletet: a sajtóhírek szerint 4-5 millió eurót fizetett ki Kiebernek az adatokért. Plusz még egy nem elhanyagolható igényt is teljesített: új személyazonossági papírokkal látta el az adattolvajt, aki ellen február utolsó napjaiban a liechtensteini hatóságok épp ezzel az indokkal vádat emeltek.
De miben állt az adóelkerülés bűne azoknál, akik a liechtensteini bankoknál tartották a pénzüket? A hercegségben 1926 óta létezik az a külföldi számlatulajdonosokra vonatkozó rendelet, amely lehetővé teszi az úgynevezett „családi alapítványok” kezelését. Az alapítvány, amelyet akár egy helyi ügynök is vezethet, teljes titokban működhet, és fedezheti a tulajdonosok személyes kiadásait is. Tehát, mentesülve hazája adólevonásaitól, itt szabadon felhasználhatja pénzét. Az Európai Unión belül ez tilos.
Rendkívül érdekes, már-már önleleplező, ahogyan a különböző nemzetek hozzáálltak az adatvételhez. A németek nem tagadták, sőt már a kezdeteknél közölték. Az angolok nem cáfolták, de nem is ismerték el. Sajtóértesülések szerint meglepően kevésbe került nekik, lehet, hogy olyan rövid volt a lista rájuk vonatkozó része, állítólag 100 ezer fontért megkapták. A svédek, a franciák, az olaszok, a spanyolok körömszakadtáig állítják, ők bizony pénzt nem adtak a névsorért. Az adóelkerülési botránynak vannak az európai országok polgárain kívül ausztráliai, kanadai, egyesült államokbeli, új-zélandi érintettjei is.
A franciák vagy kétszáz személlyel dicsekedhetnek. A párizsi pénzügyminiszter becslése szerint az országból kisíbolt összeg meghaladhatja az egymilliárd eurót. „Híresség nincs köztük” – állítják, akik már tanulmányozták a listát. „Először is azt kell megvizsgálnunk, hogy az átutalások törvényesek voltak-e” – jelentette ki egy francia adónyomozó. Azért mégiscsak elgondolkoztató, hogy a francia adóhatóság évi 52 ezer vizsgálatának vajon miért csak kilenc százaléka érinti a nagy adózókat vagy éppen a nagy adócsalókat? Hiszen egy ilyennek az elkapása kisemberek ezreivel érne fel. „Az az érzése az embernek, mintha itt csak a kis adózókat vegzálnák, és a hatóságokat egyáltalán nem érdekelnék a nagy halak. Pedig ezek kapcsolata a nemzetközi elittel kimutatható” – jelentette ki egy szakértő a 20 minutes internetes újságnak nyilatkozva.
A franciához képest az olasz nevek listája kétszer annyira, négyszázra tehető. Higgyük el talján barátainknak, hogy csak szép barna szemükért kapták meg. A legrokonszenvesebb a görög pénzügyek irányítója volt: „Megpróbáljuk ingyen megszerezni a névsort, de ha ez nem megy, hajlandók vagyunk fizetni is érte.”
A németeknek kétségtelenül bejött a „befektetés”: a több mint félezer német nevet tartalmazó listáról 150 személy gyakorolt azonnal „önellenőrzést”, a „megtérők” kevesebb mint egy hónap alatt 30 millió eurót fizettek be az államkincstárba. A számuk valószínűleg napról napra növekedni fog, ugyanis a németországi törvények szerint, ha valaki azelőtt helyesbíti adóbevallását, hogy megindult volna ellene a vizsgálat, a hatóságok úgy tekintik, nem történt meg a csalás. Az illetékesek becslése szerint a börtönbüntetéstől megrettent gazdagoktól úgy kétszázmillió euró fog bejönni.


Egyesek az erkölcs kérdését feszegetik az ügy megítélésekor: milyen dolog az, hogy a hatóságok a becsületes német alkalmazottakon minden eurót bevasalnak, míg a vagyonosok adóparadicsomokba juttatják ki és ott fialtatják a pénzüket? Amikor Németország újraegyesülésének számláját kellett kifizetni, a lakosság ezt zokszó nélkül vállalta, szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Most, amikor kezd kilábalni a német gazdaság korábbi megrendült helyzetéből, a vállalatvezetők nem akarnak osztozni a mannán. Az „elöljárók” becsülete alig érzékelhetőre olvadt, nem is beszélve a Siemens sok százmilliós korrupciós botrányáról vagy a Volkswagennél lepénzelt szakszervezeti vezetőkről. Kezd betelni a pohár, egyesek ezt az esztendőt „a nagyon nagy béremelések évének” tekintik, ezért sztrájkra is készek.
Brüsszelben meghallgatásra talált az a német javaslat, hogy az unió dolgozzon ki egységes szabályokat az adóelkerülés érdekében. Az adóparadicsomokat, Monacót, Vaduzt, a svájci bankokat kényszeríteni kell arra, hogy működjenek együtt az Európai Unióval, és szükség esetén adják ki az információkat. A svájci lapok szerint nem véletlen, hogy a szomszédba csapott be a villám: az alpesi ország újságjai – például a Le Temps – úgy érzik, hogy egyenesen Svájc volt a kiszemelt célpont, amelyhez üzenetet intéztek. A zürichi székhelyű Vontobel pénzintézet liechtensteini leányvállalata, a Vontobel Treuhand az LGT után a második bank, amely a német lapok szerint érintett az ügyben. A Vontobel is végez ahhoz hasonló vagyonkezelést, mint amilyen elterjedt gyakorlat volt az LGT-nél. A svájci bankszövetség mindenesetre nyugodtnak mutatja magát, ám ha bírálatok érik – mondta egy szóvivő –, „erőteljesen válaszol”.
A liechtensteini adóparadicsom botránya eddig csupán két bankot érintett. Gondoljunk bele, hogy hány pénzintézet lehet Monacótól a Jersey szigeten át egészen Panamáig, amelyek az ilyen ügyletek számtalan változatával élnek. A kipattant botrány következtében a német sajtó osztott-szorzott, és arra az eredményre jutott, hogy a feltételezések szerint csupán Liechtensteinben mintegy ezer „neves” német állampolgárnak van alapítványa, úgy négymilliárd euró összértékben. A Le Monde szerint a régi híres adóparadicsomokon túl most már új országok nevét kell megtanulni, mint Tunézia, Marokkó vagy esetleg Bulgária, ahol készséges bankok várják az ügyfeleket. De azért jól tartja magát még Ciprus és Andorra is, nem beszélve arról, hogy Nagy-Britannia bankrendszere is hagy némi kívánnivalót maga után.

„Az Európai Unió problémája a harmonizáció tökéletes hiánya – jelentette ki egy szakértő a Spiegel német magazinnak. – Még az olyan uniós országoktól is, mint Belgium, Ausztria, Luxemburg, nehéz beszerezni az adóelkerüléssel vádolt külföldi állampolgár adatait, számlainformációit, mondván, nem lehet megszegni banktitkot, bár erre uniós határozat van érvényben. Az Európán belüli (Monaco, Andorra, Liechtenstein) adóparadicsomok megszüntetése nem okozna nagy változást az adóelkerülésben, állítják szakértők, csupán távolabb lenne a pénzintézet, amely kezeli a vagyont. Ez valószínűleg olyan, mint amikor a rendőrök futni hagyják azokat a kis drogdílereket, akiket jól ismernek, akiket tudnak ellenőrizni.”
A Times angol napilap figyelemfelkeltő szerkesztői cikket közölt, amelyben határozottan védelmébe vette a liechtensteini bankokat: „Ez az adó hibája – írta a lap. – Az államok kielégíthetetlen éhsége aziránt, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak, ha gazdasági gond merül fel. […] Csodálkozunk, hogy Nagy-Britannia jelenlegi helyzetében, amikor ilyen elviselhetetlen adóterheket raknak az emberekre, ezek külföldre menekítik pénzüket, vállalkozásukat. Európa hamarosan maga lesz a pénzügyi pokol, olyan birodalom, ahol nem lesz befektetés, ahol a munkanélküliség lesz az úr, és ahol az élősködő államok az egyre zsugorodó középosztály agyonadóztatásából akarnak majd fennmaradni.”