Neoliberális bukás

Március 9-én este, amikor a kilencet elütötte az óra, Gyurcsány Ferenc ekképp kommentálta a népszavazás eredményét: „Muszáj világosan és egyenesen beszélni (sóhaj). Jó lenne azt mondani az embereknek, hogy nélkülük is lehet javulást elérni, hogy nem kell fizetniük. De ez az emberek becsapása lenne. Pénzük csak az embereknek van (sóhaj). Nem szokás őket gazdasági kérdésekben megkérdezni, mert a pénztárcájukra hallgatnak… Ami történt, egy számító, önző politikai szándék győzelme.” Fordítok: „Muszáj veletek egyszerűen beszélnem, tökfejek. Kell nekünk a pénzetek, ennyi. Ingyenélők vagytok és anyagiasak, erre alapozott Orbán. A lóvét ezentúl másképp fogjuk lenyúlni, de mindenképp ti isszátok meg a levét.” Ezt mondta valójában Magyarország miniszterelnöke, e közjogi méltóság.
Mármost az ingyenesség illúziójáról szóló gyakori érv nem a mi elmés politikusainktól származik, hanem magától a neoliberalizmus atyjától, Milton Friedmantól. (Mea culpa, múltkori cikkemben tévesen állítottam, hogy a jóléti rendszert elősegítő J. M. Keynes kapott Nobel-díjat. Sajnos nem kapott, Friedman viszont igen; nem ő az egyetlen, aki érdemtelenül.) Friedman híres jelszava volt, hogy „nincs ingyenebéd”. Ezzel egyrészt megtagadta a szolidaritást, másrészt úgy tett, mintha bárki azt állítaná, hogy a szociális ellátások nem kerülnek semmibe. Ez egy sajátos hazugságtípus, álpolémiának nevezhetjük. A szociális ellátások – persze hogy – sokba kerülnek, de az árukat nem a nincstelenekkel, hanem a tehetősekkel kell megfizettetni.
Magyarországon négyszázhúszezer gyermek éhezik, azonkívül – a kormány „munkahelyteremtő” politikájának következtében – négyszázezerre nőtt a munkanélküliek száma. Vagyis pénzük csak az embereknek nincs; igaz, a múlt évben a három leggazdagabb vállalkozó megsokszorozta a vagyonát, s maga az emberek pénzére áhítozó miniszterelnök is (a Népszabadság büszke közlése szerint) kilencszázmillióval lett gazdagabb 2007-ben. Tágul a szociális szakadék, s az úgynevezett középosztály rémülten észleli, hogy csúszik e szakadék pereme felé. Az állampolgárok ugyanakkor még mindig brutális mennyiségű társadalombiztosítást fizetnek – saját kis magánháztartásuk kétségbeejtő állapotához képest.
Az államháztartási hiány elsődleges oka nem az, hogy kevés pénz folyik be a lakosságtól, hanem az, hogy a kormány a pénz egy jelentős részét feléli, és elpazarolja, más jelentős részét külföldi érdekköröknek juttatja; például a hazai vállalkozásokat megfojtó multinacionális cégek adókedvezményeit az áldozatok, vagyis a kisvállalkozók pénzéből finanszírozza. E mamutvállalatok rendszerint az összes bevételük 2-4 százalékát fizetik ki bérek és járulékok formájában, a többit kiviszik az országból. Azonkívül súlyos milliárdokat költ a vezetés arra, hogy meggyőzzön: miért jó nekünk, ha tönkreteheti az életünket; Horváth Ágnes már be is ígérte az újabb költséges kampányt.
Normális vezetésű országban az emberek zöme dolgozik, sőt vállalkozik – tehát van miből adóznia. Az államkassza nem a kormányé, nem is a külföldi bankházaké, hanem az állampolgároké; ebből tartatik fenn az intézményrendszer, ami a polgárok egészségügyi, szociális, kulturális jólétét szolgálja. Az állam a lakosság javára sáfárkodik, és a hasznot a közszolgáltatások rendszerén át tulajdonképpen visszaosztja a polgárainak. Azért adózunk, hogy legyenek utak, legyen közvilágítás, legyenek megfizethető közüzemi szolgáltatások, hogy legyen egészségügy, oktatás, tűzoltóság, rendőrség, miegyéb. Egy normális rendszerben ráadásul progresszív az adózás, ami azt jelenti, hogy a kisebb jövedelműek kisebb kulccsal, a nagyobbak pedig nagyobbal adóznak, az ésszerűség határain belül. Ez hozzájárul a piaci egyensúly kialakulásához. Lehet, hogy nem lesznek akkora magánmonopóliumok és kartellek; lehet, hogy nem lesznek a szociális, kulturális és természeti környezetet kizsákmányoló, az őslakosokat rabszolgasorban tartó gigakonszernek; viszont lesznek tisztességes munkahelyek. Egyedül az ilyen rendszer képes méltányosan és szolidárisan működni. Ez azt jelenti, hogy azokat, akik valamiért nem képesek hatékonyan termelni – mondjuk, mert még gyerekek, vagy mert már öregek, vagy mert betegek, vagy mert épp nem találnak képességüknek megfelelő munkát – eltartják azok, akik képesek erre; hiszen ők is lesznek öregek és betegek, és őket is el kell tartani majd. A neoliberálisok azt mondják minderre, hogy hülyeség, meg szocializmus, meg vudu, ennek ellenére a dolog Európa számos kapitalista országában pazarul működik. Úgy hívják, hogy jóléti vagy szociális piacgazdaság. Na, ennek a rendszernek az alapját tettük le mi, választópolgárok, március kilencedikén.
Gyurcsány a magyar állampolgárok anyagiasságát kritizálta („pénztárcájukra szavaztak”), s kifejezte, milyen csúf dolognak tartja a pénzsóvárságra kampányt alapozni („számító, önző politikai szándék”.) Erről eszembe jut a 2004-es népszavazási kampány. Hogy ne a természetes elfogultságú hazai forrásokat idézzem, álljon itt néhány tárgyilagos mondat a Helsingin Sanomat finn napilapból: „a kormánykoalíció két pártja a Magyarországtól elcsatolt területek magyarságának problémáját pénzkérdésnek tekinti, míg az ellenzék pártjai szerint itt elsősorban morális, emberiességi kérdésről van szó.” Hozzáteszem, Finnország az Oroszország területén maradt finnek számára teljes természetességgel megadja a finn állampolgárságot, amennyiben a négy nagyszülő közül legalább az egyik finn.
Gyurcsány 2004-es népszavazási kampányában azzal riogatott, hogy a családi pótlék, a gyes, a gyed, az anyasági támogatás, a közgyógyellátás mellett tizenötféle segélyt vagy támogatást kaphatnak a kettős állampolgárságú külhoni magyarok, sőt a nyugdíjrendszert is veszélybe sodorhatják. Ebből egy szó sem volt igaz (a nem magyarországi lakhelyű állampolgárok minderre nem is lettek volna jogosultak), de ez más lapra tartozik. Az eredmény, erkölcsi értelemben, kiheverhetetlen. Gyurcsánynak tehát pénzkérdés, hogy vállalunk-e egységet a határon túli magyarokkal; de az morális kérdés, hogy fizessünk-e többet a nincsből.
Embertől így még nem undorodtam.
Mindenesetre a mostani népszavazás sikerének horderejét még nem mértük fel igazán. Igen, az emberek a pénztárcájukra szavaztak; jól tették, a pénztárcájukról volt szó. E győzelem hatalmas precedens is, mert a három elutasított díjban maga a neoliberális szemlélet öltött testet. A miniszterelnök persze úgy tett, mintha a választók csupán azt mondták volna: e konkrét dolgokat nem szeretnék kifizetni.
Nem azt mondták, Feri.
Azt mondták, hogy a vadkapitalizmus, az esztelen privatizáció, az anyaföld eladása, a vidékrombolás, a demográfiai terrorizmus, a vasút szétverése, Magyarország felvásárlása és mindaz, amit elterveztetek, meghiúsult. Viszont a rászorulóknak van és lesz ingyenebéd. Vagyis: a politikátok megbukott. A következő népszavazáson, ami a nyereségérdekelt biztosítói modellről szól, szintén győzni fogunk – és így tovább. Azt mondták az emberek, Feri, hogy nem fizetik meg a rossz kormányzásotok árát. Fizettessétek meg a barátaitokkal és üzletfeleitekkel, vagy fizessétek meg magatok; esetleg kombináljátok e két lehetőséget. S ahogy Horn Gábor – testvéred a mocskos szájúságban – már utalt rá: ha mindez nem tetszik, mehetsz a pikánsan szimbolikus helyre.
És viheted őt is, naná.