Polgárosodás és békekölcsön

A miniszterelnök úr csupán általánosságokban beszélt akkor, amikor meghirdette az „új tulajdonosi” programot. Így véleményt formálni is csupán általánosságban lehet, hiszen az ördög – mint tudjuk – a részletekben rejlik. „Az új tulajdonosi program lehetővé teszi, hogy egyénenként pár száz ezer, családonként pár millió forint befizetésével minden állampolgár megérezhesse a tulajdonlás örömét és felelősségét” – mondta a miniszterelnök. Minden bizonnyal így lenne, ha a tulajdonlás örömét csupán a részvények tulajdonlása jelentené. Csakhogy lehet, hogy a miniszterelnök által polgárosodásra szánt ezreknek előbb más dolgok tulajdonlására lenne szüksége: tehermentes lakásra, súlyos hitelterhek nélküli ingó vagyonra és elegendő tőkére a gyerekek taníttatásához. Vajon felmérte-e a miniszterelnök programja meghirdetése előtt, hogy mekkora azoknak az állampolgároknak a száma, akik a bankokban jelenleg is magas kockázatú befektetésekbe szánják megtakarításaikat, vagy akik egyénenként vagy családonként pár száz ezer vagy pár millió forinttal a tőzsdére járnak örömöt érezni?
A megoldás persze minden bizonnyal jót tenne a tőzsdének és az üzleti világnak. De ha így van, miért nem történt meg eddig? Miért nem a tőzsdén keresztül és miért zárt körben, néha tőzsdezárás után került sor a legjelentősebb állami tulajdonba tartozó cégek értékesítésére? A meghirdetett konstrukció aligha képzelhető el másként ugyanis, mint egyes társaságok tőzsdére történő bevezetésével. Ott azonban nem azok tolonganak majd részvényvételért, akiknek csupán pár százezrük van befektetésre. Vagy arra számít a miniszterelnök úr, hogy sokan még nem tudják, hogy egy ilyen típusú befektetés csak akkor hoz hasznot, ha a társaság legfőbb, a tervek szerint állami tulajdonú többségű szerve – nyereséges működés esetén – osztalékfizetésről dönt évente egyszer? Ám ha mégis a befektetett öszszegre mint készpénzre van szüksége a kisbefektető polgárnak, és nincs pénze megvárni a kedvező tulajdonosi döntést, el kell adnia – ha tudja – a részvényét egy olyan tőzsdei világban, amelyben aligha ismerős. Persze nem állítható, hogy ilyen módon nem lehet meggazdagodni. De erre a típusú gondolkodásra és tulajdonlásra meg kell érni, a lehetőségeket meg kell tanulni, és főképp tőkével kell rendelkezni az esetleges veszteségek túléléséhez.
A tények alapján nem gondolható komolyan, hogy ez a program elindítja a polgárosodás folyamatát. Ahhoz előbb megfelelő, rendesen megfizetett munkára, a nettó családi bevételek növekedése okán adócsökkentésre, megnyugtató lakáskörülményekre, a napi megélhetés biztonságára, teljes jogbiztonságra, tiszta közéletre, a hatalom elfogadására, létező és gyakorolt köz- és magánerkölcsre, valamint végképp valódi szabadságra és demokráciára lenne szükség.
De közelítsük meg más oldalról a kérdést. Az új vagyontörvény számtalan, mintegy hatvan cég állami tulajdonú részét üzleti vagyonná tette, illetve a törvény egyszerű többséggel bármikor ilyenné teheti a most védett, azaz kincstári vagyonba tartozó, elvileg stratégiai fontosságú társaságokat vagy azok egy részét. Mi kerülne be vajon az új lehetőségek körébe? A csökkent munkaképességűeket foglalkoztató állami cégek, a veszteséges Volán-társaságok vagy a soha nem látott méretekben eladósodott MÁV Zrt.? Azok a társaságok, amelyeket pont az államnak kellene a befizetett közterheinkből olyan állapotba hozni, hogy azok megfelelő színvonalon elláthassák közfeladataikat? Tudjuk, hogy vannak olyan köztevékenységek, amelyek – jellegüknél fogva – nem lehetnek igazán vagy sehogy sem nyereségesek. Ezek a közfeladatok. Ide tartozik az országos közlekedési hálózat és a közlekedés mint szolgáltatás biztosítása is. Lehet, hogy ezeket az állam már csak úgy tudja biztosítani, hogy az állampolgárok pár száz ezer és a családok pár millió forintjára számít?
Mit is mondott szó szerint a miniszterelnök? „Egyénenként pár száz ezer, családonként pár millió forint befizetésével…” Miniszterelnök úr, a befektetés az nem „befizetés”. A „befizetés” valami más. Olyan, mint a békekölcsön. Persze általánosságok mellett lehet tévedni, és az is elképzelhető, hogy a Szerencsejáték Zrt. is bekerül a körbe. De ez már rágósabb falat. Az persze tény, hogy a befektetés itt sem produkál azonnal hasznot, amit aztán az erre spekuláló új polgárok majd el is unnak. És akkor beköszönt a ragyogó alkalom, csakúgy, mint pár éve a kárpótlási folyamat idején: jönnek a „jó emberek”, és készpénzért – lehetőleg kivárva az alacsonyabb árat – felvásárolják a részvényeket a tulajdon örömétől nem elvakult emberektől, családoktól. Azok majd boldogok és hálásak lesznek, mert visszakapták pár száz ezer forintjukat, míg az új tulajdonosoknak már lesz idejük – és pénzük – kivárni az osztalékfizetés kecsegtető pillanatát. De az új tulajdonosok nem polgárosodni akarnak majd, ők már vélhetően ma is a pénzarisztokráciához tartoznak. És mi lesz az állami bevételekkel? Vagy az állam ezen a területen is kiszáll a „buliból”? De akkor mi lesz például az esetleg ki nem fizetett nyereményekkel? Természetes kötelemmé válnak, és nem lesznek bíróság előtt érvényesíthetők? Mert ma ez a szabály: a nem állam által szervezett szerencsejátékból származó követelések bíróság előtt nem érvényesíthetők.
Ezt a kérdést csak azért kell megemlíteni, hogy érzékelhető legyen, a polgárosodás meghirdetett útja azért nem olyan egyszerű. Nagyon alaposan át kell gondolni, hogy az államháztartás kormányzati alrendszere hogyan „ürüljön ki”, rendkívül gondosan mérlegelni kell a következményeket és a megoldási lehetőségeket. Ezért a mostani bejelentés tulajdonképpen nem más, mint figyelemelvonás. Figyelemelvonás arról, hogy az államháztartás egy másik alrendszerében felhalmozott, még nem privatizált nemzeti vagyont hogy és milyen módon értékesíti az állam a korábban már „polgárosodott” körnek. Legyen min rágódni és elmélkedni a polgárosodni, de inkább meggazdagodni vágyó, kispénzű, hitelekből élő, megsarcolt, kisemmizett állampolgároknak addig, amíg a pénzarisztokrácia tovább nyomorítja őket. De ha nem idegen a miniszterelnöktől az állampolgárok bevonása az állami tulajdonba, miért nem engedett be minket az egészségbiztosítási üzletbe?
Pedig ezt még kértük is. Vagy ez túl jó üzlet lett volna a „kispolgárok” számára? Vajon miniszterelnökünk teljesen tisztában van azzal, amikor esetleg ingatlanalapokra gondol, mint az állampolgároknak felkínált befektetési lehetőségre, hogy milyen ingatlanokkal rendelkezik még az állam? Őszödi üdülő már nincs, az már elkelt. Vélhetően az eladásra szánt belvárosi, miniszteriális épületek sem képeznek befektetési alapot, mert azokat értékesítésre szánják ebben az évben a költségvetési törvény szerint. Feltételezhető, hogy a felbecsülhetetlen értékű műemlékek sem kerülnek majd a programba.
Persze vannak még más ingatlanok is. Soha el nem adható, az elmúlt hatvan évben teljesen tönkrement épületek, amelyek felújítására a rendszerváltoztatás után sem jutott állami forrás. Vagy a szintén el nem kelt, a szovjet csapatok által használt és sok más olyan ingatlan, amelyek valóban csak viszik a közös pénzünket, és nem hoznak hasznot, nem is hasznosíthatók. Csak remélni lehet, hogy nem ezek az ingatlanok képeznék az új polgárság befektetési lehetőségeit. Annál is inkább, mert ezek például megfelelő felújítás után és karbantartás mellett alapjául szolgálhatnának – esetleges sátor helyett – a hajléktalanok állami megsegítésének, vagy havária helyzetekben szerencsétlenül jártak ideiglenes elhelyezésének. Persze majd meglátjuk, a konkrétumok mit takarnak.
Egy tényről azonban jó, ha nem feledkezik meg a miniszterelnök. Az állam tulajdona az alkotmányunk szerint a nemzet vagyona. Nem csupán azoké az egyéneké és családoké, akiknek van pár száz ezer vagy pár millió forintjuk befektetésre. Hanem minden állampolgáré. Azoké is, akiknek nincs akár ezer forintjuk sem. Nem azért, mert haszontalanok, szélhámosok vagy munkakerülők, hanem azért, mert szegényekké tette őket a hatalom. Az a hatalom, amelynek számára a tulajdon csak és kizárólag részvényben ölt testet. Az a hatalom, amelynek kizárólag a részvényszerzés adja a „tulajdonlás örömét és felelősségét”.

A szerző a Kincstári Vagyoni Igazgatóság volt
vezérigazgató-helyettese