Retúrjeggyel járt a pokolban

Chris Reát évtizedekig tenyerén hordozta a zeneipar, s ontotta magából a softrock-slágereket. 2001-ben súlyos beteg lett, úgy tűnt, a betegség kettétöri karrierjét. Megjárta a poklot, de visszatért. Sőt. Most él csak igazán. Újabb albumain tiszta blues szól, hangoskönyveket ad ki, koncertezik, néha fest. Derűs és kedves. Március 3-án nagy sikerű koncertet adott a sportarénában. Chris Reával budapesti koncertje előtt beszélgettünk.

Két évvel ezelőtt, amikor nálunk járt, azt lehetett olvasni, abbahagyja. Miért vágott bele egy újabb turnéba?
– A betegség miatt az a Chris Rea, aki huszonöt évig turnézott, nem folytathatja tovább úgy, mintha semmi sem történt volna – ezt mondtam akkoriban, de sokan félreértették. Soha nem mondtam, hogy valaha is abbahagyom a zenélést. Miért tenném? A zene éltet. Abból adódtak a félreértések, hogy a rajongók egy része talán továbbra is a régi slágereket várta. De mást kapott, mint ahogy a mostani turné is más. Szellősebbek a fellépések, rendszeresen hazamegyek Middlesbroughba a családomhoz. Kész ráfizetés így, de nem érdekel. Meszszebbre jutottam, mint valaha remélni mertem, most már csak magáért a zenélésért játszom.
– Másfél évig küzdött a betegséggel, és bár sokan lemondtak önről, visszatért. Mi változott az életében abban a másfél évben?
– Szinte minden. Krónikus hasnyálmirigy-gyulladás miatt tizennyolc órás műtéten estem át. Morfium nélkül a fájdalom elviselhetetlen lett volna. Mégis, most már úgy látom, sokat köszönhetek a szenvedésnek. Évekkel ezelőtt egy show-bizniszben megkérgesedett ember ment be a kórházba, aki sok hibát követett el, sok rossz kompromiszszumot kötött, leforgatott egy tucat rossz videoklipet, játszott sok rossz zenét. Amikor magamhoz tértem, először dacos lettem; azt gondoltam, vége az életemnek, soha nem leszek már a régi. Tele voltam önsajnálattal. Aztán szép lassan elmúlt. Megtanultam a jelenben létezni. Örülni annak, hogy ma is egy új nap van, s hogy holnap hol leszek, ki leszek, nem is olyan fontos. Gyógyszerekkel az állapotom karbantartható, rendszeresen tornázom is, amit előtte sosem tettem. Rátaláltam a festészetre, és újra kitárult előttem a világ. Olyat adott, amit addig még a zenélés sem; a kompromisszumok nélküli alkotás szabadságát. Ha festek, csak magam vagyok, és egy vázlat, vagy egy festmény elkészítése megtölti a napot. Nem gondolok arra, tetszene-e másoknak, nem is a nyilvánosságnak készülnek.
– A zenéjében is érezhető a fordulópont. Saját kiadót alapított, hangoskönyveket ad ki, az újabb lemezeken mintha nem is a régi Chris Rea játszana…
– Mert rátaláltam valami fantasztikus dologra önmagam legmélyén, jobb, bátrabb zenész lettem, mint voltam. Az igazság az, hogy a betegségemmel éppen egybeesett az az időszak, amikor a show-biznisz, mint egy lerágott, öreg csontot, kezdett kilökni magából. Felépülésem után, amikor divatos lett az ilyesmi, egy kiadó rengeteg pénzt ajánlott volna, ha Carlos Santana mintájára készítek egy duettalbumot feltörekvő sztárjelöltekkel. Kivert a víz az ötlettől, hogy ráálljak újra a futószalagra. Helyette inkább a feleségemre hallgattam, aki azt mondta: amit elértél, már nem veszítheted el. Itt az ideje, hogy azt játszd, és úgy, ahogy szeretnéd. Engem lepett meg a legjobban, hogy a Stony Road mégis aranylemez lett, s aztán az első hangoskönyvemből, a Blue Guitarsból is elkelt százhatvanezer példány.
– A zeneipar inkább az internetes letöltések felé halad. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy koncertalbumai mégis sikeresek?
– Hittem abban, hogy vannak, akik ugyanúgy viszonyulnak a zenéhez, mint én, aki alig várom, hogy a kezembe vehessem Joni Mitchell új albumát, falhassam gyönyörű szövegeit, láthassam festményeit, hallhassam élőben. A Blue Guitars sikerével megbizonyosodtam, hogy vannak ilyenek. Biztos vagyok abban, hogy az emberek vágynak az összetett zenei élményre, és hálásak, ha futószalagon gyártott zenék helyett valami olyat kapnak, amit korábban nem.
– Mit gondol, akkor is mert volna váltani, ha nem kell megküzdenie a betegséggel?
– Ha nem ráz meg a betegség, talán sohasem összegzem magamban, hova is jutottam. A műtét után magamhoz térni olyan volt, mintha az életem aznap kezdődött volna el. Visszanéztem, és elborzadtam. Azt láttam, hogy a show-biznisz elfeledtette Chris Reával, ki is volt a kezdet kezdetén. Nem tagadom meg, amit korábban játszottam, de már nem fontos, mi az elvárás velem szemben. Felkelek, főzök egy adag kávét, kinézek az ablakon, fogom a gitárt, és játszom valamit. Talán soha többet nem jön vissza, talán dal lesz belőle. Mostanában bendzsón játszom a Josephine-t, ahogy talán mindig is játszottam volna, ha egy mindenható producer le nem beszél róla. A színpadon addig játszom egy szólót, ameddig jól esik, s nem addig, amíg a színpadi fénytechnika és a show-elemek összhangja miatt még belefér.
– Új konceptalbuma, a The Return Of The Fabulous Hofner Blue Notes a hatvanas éveket idézi. Miért éppen a hatvanas évek?
– Egy reggel eszembe jutott ez a régi jó gitár, a Hofner. A nagyok, például Paul McCartney, olcsó Hofneren kezdték. Hangzása maga volt a Beatles. Nővéreim zenei ízlése is nagy hatással volt rám. Tizenegy évesen mindent tudtam Elvis Presleyről. Az album anyagát nem az ötvenes-hatvanas évek iránti nosztalgiából vettem fel, hanem, mert szeretem azt a nyers hangzást, ahogy a zene akkoriban szólt.
– Éppen a budapesti fellépés másnapján ünnepli a születésnapját. Miről álmodik a következőig?
– Régi álmom egy album vizuális elemekkel. Egy olyan DVD, amelyen a tánc nyelvén láthatóvá válik, miről is szól a blues. Már a munkacíme is megvan: Dance Around My Soul. Kevesen gondolnák, hogy ez a gospelben gyökerező zene mennyire összefügg a tánccal. Bemegy az ember a templomba, mert vigaszt keres, énekel, tekintetét az égre emeli, közben táncolni kezd, s lassan szétárad benne az életöröm. A Karibi-szigeteken egyszer magam tapasztaltam meg ezt, és megértettem, hogy ahogy a szenvedés, a blues szomorúsága sem önmagáért való, sokkal inkább megtisztító.