Újabb modernizációs kudarc

Igen jellemző ránk, magyarokra, hogy mindenhonnan lekésünk, sohasem vagyunk szinkronban a történelmi eseményekkel, s aztán nem véletlen, hogy a sorsdöntő pillanatokban rendre kudarcot vallunk, rossz válaszokat adunk, ahogy ezt Bibó István is többször leírta. A gazdaságpolitikánk jellegéről és szükséges korrekcióiról is csak most kezdünk beszélni, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy zsákutcába kerültünk, a felzárkózási kísérletünk ismét kudarcot vallott.
De hol rontottuk el a dolgot? Csak az elmúlt 4-6 esztendő hibás politikája miatt váltunk sereghajtóvá (ahogyan azt Bod Péter Ákos állítja), vagy a rendszerváltás indítása volt hibás (Lóránt Károly szerint végzetes hiba volt a gyors liberalizáció)? Vagy nem is volt igazából rendszerváltás, csak impériumváltás (Bogár László szerint), illetve a mai globalizált világban a gazdaság kényszerpályán van (Komár Lajos szerint), ezért nem lehet sokat tenni? Természetesen mindegyik felvetésben van valamennyi igazság, de egy fontos szempont szinte minden vitázónál elsikkadt, ezért erre szeretnék a továbbiakban koncentrálni.
A magyar gazdaság helyzete és lehetséges fejlődési pályája nem érthető meg anélkül, hogy ne az elmaradottság, modernizáció szemszögéből tekintsük. Az elmúlt 100-150 esztendőben végig ez volt az alapvető problémánk: hogyan tudjuk az elmaradott országunkat felzárkóztatni a Nyugathoz, versenyképtelen gazdaságunkat versenyképessé tenni. A történelem tálcán kínált számunkra egy újabb lehetőséget 1989–90-ben, amellyel azonban nem tudtunk élni. A legújabb modernizációs kísérletünk éppúgy kudarcot vallott, mint a szocialista modernizáció a hetvenes–nyolcvanas években, vagy a két világháború közötti felzárkózási program. A gazdasági rendszerváltás három pillérre alapozódott: piaci liberalizáció, privatizáció és a külföldi tőke szerepének növelése. Elvileg mindhárom pillér helyes és szükséges a valódi változásokhoz. Azonban a döntéshozók rendre elfeledkeztek arról, hogy egy fejletlen országban kell alkalmazni ezeket az eszközöket, tehát csak fokozatosan, illetve megfelelő biztosítékok mellett lehet őket bevezetni. Úgy tettek, mintha Magyarország egy fejlett ország lett volna, amelyet ideiglenesen megszálltak az oroszok, s ha eltakarítjuk a korlátokat, akkor egy csapásra biztosított lesz a hatékony működés. A fejlődés-gazdaságtanból azonban tudható, hogy egy kevéssé fejlett, gyenge versenyképességű országra a szabadpiaci viszonyok pusztító módon hatnak.
A gyors és korlátlan liberalizáció miatt azok a szektorok is tönkrementek, amelyek pedig a hosszú távú fejlődés alapjait jelenthették (például mezőgazdaság) volna. Hathatós védelem hiányában az éppen induló kis- és középvállalkozások nem tudtak megerősödni, s egy igen koncentrált piaci szerkezet alakult ki, tele monopol- és oligopolhelyzetekkel (ahol a piaci versenyről nyilván illúzió beszélni). A koncepció nélküli privatizáció miatt olyan szektorok is áldozatul estek, amelyek stratégiai fontosságúak (például élelmiszer-gazdaság, kereskedelem), illetve technikai monopóliumokat testesítenek meg (például energiaszektor). A külföldi tőke mindenáron való becsalogatása pedig azt idézte elő, hogy az előnyök kihasználása (alacsony bérek, adókedvezmények) mellett ténylegesen nem járultak hozzá az ország gazdasági fejlettségének emeléséhez. A külföldi tőke által vezetett gépiparra alapozott modernizáció nem gyakorolt pozitív hatást a többi szektorra, mert nem épült ki egy hazai beszállítói rendszer, nem nőtt a hazai javak iránti kereslet, s a realizált extraprofitot nem forgatták vissza a tradicionális szektorok modernizációjába. Egy duális gazdaság épült ki, amelyben a külföldi tulajdontöbbségű szektor versenyképesen, de elszigetelten működik, miközben a hazai tulajdontöbbségű szektor továbbra is versenyképtelen, önálló fejlődésre alkalmatlan.
Ennek a kettős fejlődésnek a következménye a jelentős jövedelemkülönbség a társadalom különböző csoportjai között, s a térbeli fejlődési különbségekben további növekedése is. A felemás piaci átalakulás szelektált 1,5 millió foglalkoztatottat, amelyből következően vészesen leromlott az eltartók-eltartottak arány. S ez egy komoly jövedelemhiányt jelent, amely egyaránt jelentkezik a lakosságnál és a költségvetésnél is. Nem véletlen, hogy mára mind a két szektor teljesen eladósodott, a lakosság 5 ezer milliárd forinttal, míg az állam 17 ezer milliárddal, a kettő együtt csaknem kiteszi az éves GDP-nket. A külső adósság alapvető okát tehát nem a mohó külföldi befektetők mesterkedéseiben vagy a felelőtlen kormányok eladósító politikájában kell keresni, jóllehet ezek is hozzájárultak a gyors eladósodásunkhoz, hanem a gazdaságunk gyenge versenyképességében és alacsony produktivitásában. Hiába kapnánk átütemezést vagy adósságeltörlést, a magyar gazdaság jelenlegi állapotában igen gyorsan újratermelné a hiányt. Nem véletlen, hogy a „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitika több évtizede meghatározó jelentőségű itt, a Duna–Tisza táján. Ez egyértelműen jelzi, hogy az adott működési mód mellett nincs egy hosszú távon fenntartható növekedési pálya a magyar gazdaság számára.
Fontos hangsúlyozni, hogy a zsákutcás fejlődésünk nem a piacgazdasági rendszer kudarcát jelenti, és nem is a globalizált világgazdaság determinizmusát, amelyben a szegény országok egyre szegényebbek lesznek, míg a gazdag országok egyre gazdagabbak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a magyar kormányok által megfogalmazott és alkalmazott gazdaságstratégia vallott kudarcot. Ebből a szempontból az egész 17 éves időszak többé-kevésbé homogén egésznek tekinthető, hiszen ez a stratégia lényegében töretlenül érvényesült. A finomabb elemzéshez azonban hozzá kell tenni, hogy az 1998–2002 közötti polgári kormány fokozatosan ismerte fel a korábbi gazdaságpolitika hibás jellegét és – különösen a kormányzásuk második felében – igyekezett szakítani az elődei hibás politikájával, és egy tudatos gazdaságépítő modernizációba kezdett, középpontba állítva a hazai gazdasági szereplők megerősítését és a foglalkoztatás növelését. Az idő azonban kevés volt ahhoz, hogy az eredmények komoly változásokat idézzenek elő. Ugyanakkor viszont az ezt követő hat esztendő három szocialista kormánya minden lehetséges hibát elkövetett, amelyet a fejlődés-gazdaságtan alapszintű tankönyvei leírtak.
Az elmúlt bő másfél évtized gazdasági tévelygéseinek alapvető felelőse a magyar politikai és gazdasági elit volt, amely vagy tudatosan, vagy tudatlanságból nem ismerte fel a nemzeti érdekeket, és olyan gazdaságpolitikát folytatott, amely nem a gazdasági jólét és felzárkózás, hanem a szegénység és a leszakadás felé irányította gazdaságunkat. Haszonélvezői nyilván a külföldi tőkebefektetők (de ők nem felelősek azért, ami történt, csak éltek a tálcán kínált lehetőségekkel) és a hazai nómenklatúra-burzsoázia. Kárvallottjai pedig a magyar polgárok, különös tekintettel a középosztályra és annak egyre nagyobb tömbjeire, akik folyamatosan csúsznak le a szegénységbe. Megkockáztatható az az állítás, hogy a rendszerváltás utáni 17 esztendő alatt nagyobb anyagi és erkölcsi pusztulás ment végbe az országban, mint a 40 éves szocialista uralom alatt. E megállapítás természetesen nem akarja átértékelni a szocialista rendszert és felmentést adni a szocialista rendszer vezetőinek, akik közül sokan, sajnálatos módon, ma is a vezető elitbe tartoznak.
A zsákutcából való kilépéshez, a sikeres modernizáció végrehajtásához nincs szükség külső segítségre. Nem kell megváltoznia a világgazdasági rendnek, nincs szükség a multinacionálisok önmérsékletére vagy új szerződésre a globális főhatalommal. Sőt arra sincs szükség, hogy a lakosságtól további áldozatokat követeljünk, néhány évnyi önmegtartóztatást a sikeres reformok megvalósításához. Az a politika, amelyre szükség van bármikor, akár már holnap is bevezethető lenne, és pozitív hatásai szinte azonnal érzékelhetők lennének. De még mielőtt túlzott lelkesedés töltené el az olvasót, rögtön közlöm, azért valami lényeges dolog mégis szükséges a sikeres modernizációhoz. Mindenekelőtt egy szakszerű és tisztességes politikai és gazdasági elit, továbbá egy szorgalmas, kitartó és racionálisan gondolkodó társadalom. Amink most van, az éppen ennek ellentétje: egy szakszerűtlen és korrupt elit és egy rövidlátó, irigy s végtelenül pénzsóvár társadalom (tisztelet a nem elhanyagolható kivételnek). Éppen ezért nem véletlen, hogy a modernizációs kísérleteink rendre kudarcot vallottak, miközben a környezetünkben jó néhány ország példája mutatta, nem lehetetlen a felzárkózás.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár

Lóránt Károly Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt: Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.); Bogár László: Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika (február 9.); Bod Péter Ákos: Mai kudarcaink és a lehetséges kiutak (február 15.).