Urinam et sanguinem

Nagyot kaszál majd, tán még 2,1 százalékos profitra is szert tesz az a biztosító… pontosabban egészségbiztosító pénztár, amelyik leszerződik a Józsefvárosi Egészségügyi Szolgálat Auróra utcai rendelőintézetével. A gyógyulni vágyó, egészségüket megőrizni kívánó kliensek tódulni fognak az előrelátó és szerencsés társasághoz, csak azért, mert az remek üzleti érzékkel szerepelteti portfóliójában az Auróra utcai műintézményt. A jeles rendelő a legkorszerűbb, a szocialista és a kapitalista igényeket egyaránt kielégítő létesítmények közé tartozik. Különösen vonzóvá teszi festői fekvése, hiszen a megejtően bűbájos, méltán elhíresült Rákóczi tér mögött, a világvárosi atmoszférát árasztó Mátyás tér és a történelmi hangulatú Köztársaság tér közötti területen található. Ezen a környéken nem kell tartani hőzöngő és tapintatlan turisták inváziójától, így a betegek háborítatlanul vonszolhatják magukat a bejáratig. A rendelő egyik előnye ugyanis, hogy távol van a bűzös és stresszes tömegközlekedési útvonalaktól, és a kerület lakói nagyjából anynyi erőfeszítés árán közelíthetik meg, mint a drága és előkelő Fekete-erdei klinikát. Van ugyan egy buszmegálló a főbejárattól 50-100 méternyire, de a Népszínház utcát Pestszenterzsébettel összekötő járat oly mértékben elkerüli a forgalmas csomópontokat, hogy a legkevésbé sem zavarja a rendelőintézet járművel való megközelíthetetlenségének mítoszát. Persze azt sem árt tudni, hogy az Auróra utcai rendelőintézet valójában a Nagyfuvaros utcában van. Szerencsére. Mert az Auróra utca egy olyan jelentéktelen és keskeny mellékutca, ahol két járókeret sem fér el egymás mellett.
Verseny az egészségügyben
Hétköznapokon mindig van két-három tucatnyi ember, akiket az Auróra utcai rendelő bejáratánál ér a hajnal. Ásítozás közben is érződik rajtuk a feszültség és az elszántság. Az idősek gyanakodva méregetik a fiatalokat, s óvakodva húzódnak mind közelebb az üvegajtóhoz. Hamarosan nagy jelentősége lehet minden lépésnyi előnynek, mert a gyorsaság és agreszszivitás esetleges hiányosságait csak a jó helyezkedési és taktikai készség kompenzálhatja. Az ifjak látható önteltséggel bíznak ruganyos izmaikban, megfeledkezvén arról, hogy a közelharcban az öregek helyismerete és rutinja döntő szerephez juthat. Pontban fél nyolckor kinyitják a bejárati ajtót és kezdetét veszi a verseny. A harmadik szintre, a laboratóriumba kell feljutni, minél előbb, hiszen két órát is nyerhet, aki megelőzi a többieket. Az öregek mintha gyakorolták volna, áttörhetetlen falanxot alkotva nyomulnak a liftig. Az első nyolc helyet mindig ők szerzik meg, mert a felvonó gyorsabb a legfürgébb lépcsőmászónál is. Aki nem fér be az első liftes kommandósok közé, az lemondóan veszi tudomásul, hogy csak a sor második felében foglalhatja el helyét, s már csak rutinból is szidja a vén rozogákat, akik már csak tolakodni tudnak, de azt nagyon, és a lökdösődő fiatalokat, akik nincsenek tekintettel senkire. A lift előtt kötelező, de ingyenes ruhatár van, én vagyok az egyetlen, aki beadom a kabátomat, vállalván, hogy a sor végére kerülök. Így is történt, mire felértem, én lettem a harmincadik páciens. Addigra már két sor kezdett formálódni. Az első túlesik a regisztráción, befizeti a vizitdíjat, majd kap egy műanyag poharat, amivel elvonul a mosdóba. A többség otthonról hozza a vizeletet, ezért pillanatok alatt visszatér az illemhelyről, hogy beálljon azok sorába, akik a vérvételre várnak. Maga a verseny csak másodpercekig, az első sor kialakulásáig tart. De addig éles és kegyetlen. Olyan, mint amilyen a reform bevezetése után számos területen lesz. Mert, természetesen, akkor is a betegek fognak versenyezni. Az utolsó tablettáért, kötszerért, szabad kórházi ágyért, operációs kapacitásért. A biztosítók, azaz a pénztárak ha akarnának sem tudnának versenyezni, hiszen az elfogadott törvény megtiltja a pluszszolgáltatásokkal való toborzást, gyakorlatilag kizárja a verseny minimális lehetőségét is. Lesz még versenyfutás az Auróra utcai rendelőben, sőt, egyre inkább valamely túlélőtúrára fog emlékeztetni. A működtető pénztár nyugodtan bezárhatja a kötelező, bár ingyenes ruhatárat. Jelenlegi működtetése profitelvonó fényűzés. Döntő érv amellett, hogy az állam rossz gazda.
Fogyasztói szemlélet
Szép komótosan híznak a sorok, hisz a regisztráció lassan megy, a vérvétel még lassabban, de közben folyamatosan érkeznek a beutaltak, akik bedőlnek annak a hülye közhelynek, miszerint ha lemegy az első roham, akkor hamarabb sorra kerülnek. Hivatalosan csak fél tízig van vérvétel, de én is, aki még az első transzporttal érkeztem, tíz óra tájt kerülök sorra. Mindenesetre az emberek türelmesen várakoznak, nincs vita, lökdösődés, tülekedés. A két sor békésen kígyózik a mindinkább pisiszagú térben, sőt, udvariasak és megértők lesznek, mint azok, akiknek végképp eldőlt a sorsuk. Hirtelen egy középkorú, kövér asszonyság lép be az előtérbe. Kék tréningnadrágja a hajdani csehszlovák textilipar múlhatatlan dicsőségét hirdeti, miként rózsaszín kardigánját is valamikor a hatvanas években árazták le egy szezonvégi kiárusításon. A terebélyes hölgy hörög és harákol, mintha műsorvezető lenne a Nap-keltében, azonnal a regisztrációs sor elejére navigálja magát, s győzködni kezdi a sor elején állót: – Engedjen előre! Nagyon beteg vagyok, nem bírom kivárni a sort!
Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy bevásárlóközpont megnyitóján lennék. A tömött, türelmetlen sorban is előre engedik a betegeket, elesetteket! Ez a kulturált vásárlói magatartás, az öntudatos fogyasztó így viselkedik. Beteges dolog mindenkit háttérbe szorítva nyomulni előre, tudomást sem véve embertársaink szenvedéséről, megtagadva tőle az együttérzés minimumát is. Ezen alapul az egészségügyben is a Horváth Ágnes miniszter asszony által meghirdetett fogyasztói magatartás, hogy ezentúl nem várakozó betegek leszünk, hanem az egészségügy öntudatos üzleti partnerei. Ám álmodozásomból magamhoz térített egy kigyúrt, kopasz fiatalember baritonja, mondván, nyanya, húzzon már a sor végére, hát nem látja, hogy mindannyian betegek vagyunk! A kiterjedt hölgy hátravánszorog, én pedig azon kezdek töprengeni, hogy az órákon át való sorban állás nevezhető-e szolgáltatásnak, s a várakozás formálja-e a fogyasztói szemléletet.
A vér értéke
Már vége a hivatalos félfogadási időnek, mire sorra kerülök, s mögöttem még pont harmincan vannak. Vajon a folyamatos hajszoltságban állandó túlmunkát végző orvosok, asszisztensek, nővérek látják valami hasznát a vizitdíjnak? Annyit biztosan, hogy kevesebb a beteg. Mert évekkel ezelőtt, amikor a vizitdíj még a Fidesz „hazug kampányában” sem létezett, ennél is hosszabb sorok álltak, még jobban kitolódott a rendelési idő. S az itt dolgozó hölgyek akkor is helytálltak. Pedig ez soha nem volt egy hálapénzes hely. Itt nem dugnak a leadott vizelet mellé egy tömött borítékot, „ugyan már mutassanak ki valami jó bilirubonértéket”. Megérdemelnék, hogyne érdemelnék meg az egész vizitdíjat, de sokkal többet is. A magyar egészségügyet kizárólag a személyzet elhivatottsága és áldozatkészsége működteti, a minisztériumnak ehhez kevés köze van. Erre az elhivatottságra, áldozatkészségre kéne alapozni a reformot, s nem reform címén kihasználni, kizsigerelni ezeket az adottságokat.
Nem akar kicsordulni a vérem, a hölgyek nyugtatgatnak és biztatnak, ne legyek feszült, ne izguljak, nem olyan nagy dolog egy vérvétel. Én viszont nyugtatom a hölgyeket, nem izgulok, valaha rendszeres véradó voltam, havonta levettek tőlem négy deci vért, ez a két centiliter meg se kottyanna, ha folyna, de nem folyik. Még gimnazista voltam, amikor elkezdtem a véradást, az ellátmányon felül (üdítő és virsli) 210 forintot kaptam egy alkalomra, ami nagy pénz volt akkoriban. Egy átlagfizetésű dolgozó háromnapi munkabére, még konkrétabban 60 korsó Kőbányai Világos IV. osztályú vendéglátó-ipari egységben csatolva. Én már akkor is beosztó ember lévén csak 50 korsónyit ittam meg, a maradékból vettem 10 pakli Kossuth cigarettát. (Mezítlábasat, mert másmilyen még nem is volt.) Megjegyzendő, hogy a Kossuth cigaretta és a csapolt kőbányai ára mindig azonos volt, sokáig 3,50, majd 1972 tavaszán egyszerre emelték 4,20-ra. Mindenesetre, egy adag vér árából én napokig, akár két hétig is „dőzsöltem”, amit a mai szegénylegények már nem mondhatnak el. Ha a magyar vérnek lenne még értéke, akkor a véradóknak legalább húszezer forintot kéne kapniuk egy-egy alkalommal, ehhez képest nem kapnak egy fillért sem. Nyilván azért, mert már nincs sem csapolt kőbányai, sem mezítlábas Kossuth. Aki azt hiszi, hogy most visszasírtam a Kádár-rendszert, az hülye. Ám, akik azzal kampányolnak a vizitdíj mellett, hogy „nincsen már ingyenleves”, azok miért akarják jelképesen és valóságosan is, ingyen a vérünket venni?
Mi történhet még ezzel a szerencsétlen intézménnyel, ha megérkezik a tőkeerős, fejleszteni vágyakozó, a betegek komfortérzetéért aggodalmaskodó befektető? A dolgozók aligha kapnak magasabb fizetést, ilyen magas bérköltségek mellett mindenki rosszul járna. Marad az, hogy Zsolnay porcelánba adják le a pisit, esetleg muranói üvegből készült kémcsőbe bugyogtatják a vért.
A várakozási idő nem lesz rövidebb, a beteg sem betegebb, viszont aki meggyógyul, az sokkal elégedettebb és egészségesebb lesz. Ezt a koalíció megígérte, úgyhogy kár vitatni. Lelki szemeim előtt megjelenik Horváth Ágnes, reménykedve megáll a várakozó betegek között, s kislányos pátosszal megkéri őket: hozzanak áldozatot a reformok érdekében! A betegek egy emberként pattannak fel, s közfelkiáltással megszavazzák: urinam et sanguinem! Ám az utóbbiból csak egy pipettányit. Mert ez a reform igazából ennyit sem ér!