Vázlatok a káoszról

Ha az orvosok megosztottak, ha a betegek nem hisznek többé a nagy fehér gyógyító mítoszában, akkor az egészségügyben nagyon hamar elérhető bármi: kórházbezárás, orvoselbocsátás, a szabad orvosválasztás megszüntetése, a vizitdíj nevezetű szánalmasság bevezetése, a kórházi napidíj kirovása

Az egészségügyben folyó csaták nem véletlenül robbantak ki. Lehet ennek a tömeges kórházbezárásnak, a több-biztosítós mumusnak, a vizitdíjnak, a kórházi napidíjnak vagy a dobozdíjnak olyan rejtett célja is, amelyre nekem nincsenek tárgyi bizonyítékaim, de rossz érzéseim annál inkább.
Hirtelen kiderült, hogy a magyar orvosok durvák, pökhendik, pénzéhesek, szakszerűtlenek, félrekezelik a betegeket, küldözgetik őket ide-oda. Nincs nap, hogy ne találkozzunk a nyilvánosság hathatós közreműködésével, durva műhibákkal: elcserélt beteggel, elnézett ultrahanggal, elfuserált műtéttel, hasban hagyott kendővel, műtőasztalról leeső idős asszony halálhírével. A kereskedelmi televíziókban tenyésztik a rezgő hangú riportereket, akik naponta mutogatnak agyi történéssel született, műhibából nyomorék gyerekeket, síró özvegyeket, ökölrázó hozzátartozókat, öntudatos ügyvédeket. Látva a megrázó történeteket, kész a tanulság, az orvosok még a horribilis hálapénz mellett is képesek eltenni láb alól a beteget.
És ezzel az egészségügyi kormányzat elérte célját: szembefordította az orvosokat a betegekkel. Ebben erkölcstelen az, hogy a rendszerváltás előtt sem történt kevesebb műhiba, illetve szabályszegés, mint manapság. Csak tilos volt beszélni róla. Az orvosi társadalom és a média összezárt és falazott. Egy műhibaperben egymást igazolták, garantálva, hogy senki csontváza nem hullik ki a szekrényből. Mert ma én hibázok, holnap te. A hozzátartozók zéró eséllyel szállhattak perbe orvossal, még akkor is, ha a kollégák négyszemközt elismerték, hogy a főorvos úr képtelen egyenes vágást abszolválni a beteg hasán. Az orvosi szakma ellenállt mindenfajta bírálatnak, pláne laikus véleményeknek.
Mivel ezt az egészségügyi kormányzat is nagyon jól tudta, azt is tudja, hogy az orvos szakmai tekintélyét kikezdeni, romba dönteni komoly haszonnal jár az ország morális züllesztésében. Orvoshoz mindenki jár, beteg előbb-utóbb mindenki lesz, megengedhetetlen hát, hogy itt egy komoly érdekérvényesítő csoport a továbbiakban működjön. Ha az orvosok megosztottak, ha a betegek nem hisznek többé a nagy fehér gyógyító mítoszában, akkor az egészségügyben nagyon hamar elérhető bármi: kórházbezárás, orvoselbocsátás, a szabad orvosválasztás megszüntetése, a vizitdíj nevezetű szánalmasság bevezetése, a kórházi napidíj kirovása, miközben ugyanabban a zsúfolt kórteremben, beázó plafon alatt fekve lehet gondolkodni azon, hogy ez is csak az orvosok bukszájába megy.
Magyarország eddig orvosfüggő volt. A lakosság mostani időskori hányada a háború után, mint a szocializmus legnagyobb vívmányát tartotta számon az ingyenes orvosi ellátást. Orvoshoz járni program. Betegnek lenni, különleges nyavalyákra különleges gyógyszereket szedni, állandó és ismételhető beszédtéma. Történés. Még ma is. Sajnos, arról nem beszélünk, hogy a töménytelen gyógyszerszedés mellékhatásai hány új betegséget okoznak az eredeti mellé. Helyette némi elégedettség munkál abban a betegben, aki legalább hat-nyolcfajta gyógyszert szed naponta. Aki pedig hisz a hatásukban, ráadásul keresztbe-kasba szabdalták mindenféle műtétek nyomán, az egyenesen különlegesnek érezheti magát. Ezt a már-már mágikusnak nevezhető orvos-beteg viszonyt kellett szétbombázni. A beteg a továbbiakban nem beteg, hanem a szolgáltatást igénybe vevő alany, az orvos pedig a háromszáz forintos szolgáltató. És a beteggel elhitetik, hogy ez mindkettejüknek nagyon jó.
Az onkológiai intézetben jártamban elém raktak néhány nyomtatott lepedőt: mennyit is fizet az OEP azért, hogy az orvosom fél óráig kérdezgetett. Nagyon kevés pénzt ért ez a félóra, viszont több példányban, aláírásokkal és pecsétekkel súlyosbítva. Vajon mennyibe kerül ez az intézetnek, nekünk, az egészségügyi kormányzatnak, az orvosnak? Nekem néhány aláírásba és egy konzekvenciába: újabb lassítás a gyógyítás rovására a cifrázott adminisztráció. Többe kerültek a papírok, mint az egész vizsgálat díja. Ez a reform? Vagy hogy a főorvos nem a gyógyítással foglalkozik, hanem idejének nagy részében adminisztrál. Gyógyítás helyett a kórházakban a lepapírozás a sláger. Újabban nem csak a műhibáktól hangos a nyilvánosság. Az emberek naponta elpanaszolják, megüzenik, megírják hihetetlen kálváriájukat adott betegségükkel, adott helyen. Hozzáteszem, teljesen visszhangtalanul.
Az utóbbi évtizedben nem volt még olyan érzéketlen, kő merev és emberellenes egészségpolitika, mint a mostani. Az a struktúra, amely azelőtt slamposságokkal megtűzdelve ugyan, de működött, mostanra szétesett. Most a „reform” legbiztosabb ismérve a sorban állás, a várakozás, a beteg idejének őrjítő pocsékolása. Sorban állni a betegszállításnál, az automatánál, a háziorvosnál, a szakorvosnál, a patikában, ahol hideg zuhanyként éri őket a hír, hogy a kormánypropaganda hazudik. A prosztatabántalmaktól a cukorbetegségig minden gyógyszer ára drasztikusan emelkedett. Sorban állnak az önkormányzatnál, ahol nem térítik a vizitdíjat vissza, csak akkor, ha ugyanattól az orvostól származik mind a húsz cédula. Természetes, hogy a beteg ember egy idő múltán feladja, ideges lesz, modortalan, hangos és haragos. Ennek csillapítására nem a technikát ésszerűsítik, hanem arra ösztönzik a zúgolódót, hogy jelentse fel az orvost. Azt az orvost, akit az egyes számú bizalmas státusából lesüllyesztettek a feljelenthető szolgáltatóéba: a taxis, a gázos vagy a burkoló mellé felsorakozik dr. X. Y. főorvos, egyetemi tanár.
A nyereségérdekelt biztosítói rendszer bevezetéséről a lakosság nagy részének még ma sincs fogalma. Ami viszont felsejlik, és ész sem kell hozzá, hogy miért lenne érdeke a biztosítónak a működtetés modernizálása? Miért költsön beázott plafonokra, modern műszerekre, kisebb kórtermekre, jól fizetett orvosokra? Nem költ, csak akkor és ott, ahol a mezítlábas járulékon kívül extrabevétel is kinéz. Ami pedig a biztosítók állítólagos versenyét illeti, amit értünk tesznek majd, tekintve a magyar lakosság Kelet-Közép-Európában is kirívóan rossz egészségi állapotát és halálozási mutatóit, hát érdekes verseny lesz. A rokkantakért, cukorbetegekért, szívesekért, vesebetegekért, az ízületesekért, a rákbetegekért, a magatehetetlenekért. Értük is kapkodnak? Vagy ők kire maradnak? Ha bennmaradnak az állami ellátásban, akkor minek a felhajtás? Minek az egész felfordulás? Igaz lesz, hogy nem egyéb, mint közönséges pénzügyi tranzakció, ami a közösből magánzsebekbe folyatja a magyar nemzet utolsó jelentősebb vagyontárgyát.
Milyen pimasz bélyeg az, hogy a potyautas. Azonnal ki kellett volna kérni a nagy állami vállalatok alkalmazottjainak, akik után milliárdokat nem fizetett be a cégük. Horn Gyula kormányzása alatt beharangozták: egy éven belül mindenki kimutatást kap arról, hogy ki mennyi járulékot fizetett be élete folyamán. Semmi sem lett belőle, pedig lett volna ideje a három szocialista kormánynak, mint ahogyan kifizethették volna azt a bizonyos ápolónői hűségpénzt is, amit Medgyessy Péter olyan szenvedélyesen beígért.
Az eltelt időben a forráskivonás uralja az egészségügyet, ami azt jelenti, hogy nincs kormányzati akarat arra, hogy a rendkívül rövid életű, beteg és depressziós magyar nemzet további egészségromlását megállítsák. Ahhoz a szabad demokrata vízióhoz, hogy öngondoskodást kellene kialakítani, egyetlen kérdésem van: miből? Egyre kevesebb ápolónővel és orvossal, állandó büntetések és retorziók közepette, várólistákkal, hónap közepére kifogyó gyógyszerkerettel hogyan lehet gyógyítani? Megmondom, sehogy.