Vegyes vágott

Bukaresti maradék
A vezetési stílus árulkodik a néplélekről. Beke Mihály András, a Magyar Kulturális Intézet igazgatója elnéző mosollyal mondta, hogy itt az autóvezetés, mint annyi más, kicsit a balkáni szertelenség része. A lámpák nem olyan fontosak. Van, hogy egy kocsi felhajt a járdára. Ha nagyon akarod, hogy sávot válts, azért beengednek. Egy dolog szent: a gyalogos a zebrán. Valóban, látom, hogy egy nő lelép a járdáról, körül se néz, csak megy. A kocsik fékeznek.
Bi–58
Olvasom, hogy egy ember Bi–58-at itatott egy másikkal, aki életveszélyes állapotban került a kórházba. Mint egykori kertész, tudom, hogy a Bi–58 az egyik legerősebb méreg, rovarölő szer. De olyan erős ám a szaga is! Aki itatta és aki itta, nem lehetett már magánál.
Sándor bácsi, hej!
Gyorshír: negyven birkát hajtottak el az Alföldön, Békéscsaba határában egy éjjel. Ez már igen. Öreganyó a rőzseköteggel helyett a láncfűrészes erdőirtók, az nem mesei motívum. De ebben a birkalopásban ott settenkednek a régi betyárok árnyai. Igaz, hogy ők marhát, lovat hajtottak el inkább, de hát aki a kicsit nem becsüli… Valami új világ kezdődött az országban, ami igen régi. Rúzsa Sándor szabadságharcos korszakában Perczel Mór tábornok birtokáról hajtott el bürgét, „mert a katonának enni kell”. Pedig ő igazán nagyban mívelte az állatok eltüntetését. De akkor arra volt szükség. Fogadásom van rá, hogy nem találják meg ezt a mostani birkatolvajt.
Sakk
Nagy néha Tódor nevű barátom eljön hozzám, beszívunk mint állat, és amikor már az üvegektől alig látjuk a táblát, nekiállunk sakkozni. Mert az levezeti az agressziót. Ha kimegyek a fürdőszobába, Tódor lelopja a tábláról egy bábumat. Én viszont szabálytalanul lépek az enyéimmel. Szinte hihetetlen, de a végeredményért egyikünk se haragszik.
Unhappy End
Hallom a parlamenti közvetítésben, hogy felszámolták a Happy End Kft.-t. Fénykorában hét és fél milliárd forint folyt be a kasszába. Én a fénykor előtt szegődtem el a közepesnél is kisebb céghez copywriternek, magyarul reklámszövegírónak. Káel Csaba kitűnő tehetségű ismerősöm volt az egyik főnök. A Muzsikás-táncházból ismertük egymást. Meglepődött, hogy én jelentkeztem a hirdetésre.
A baj az volt, hogy ők rám akarták bízni az egész ún. „kreatív” munkát. Én meg száz ötlettel jöttem mindig, mire ők azt mondták, hozzak csak hármat, vagy még inkább egyet. A délutáni ötletroham alatt se tündököltem, olyankor aludni szoktam. Amikor már inkább A. ötleteire voltak vevők, nem az enyéimre, eljött a búcsú nehéz perce. Amint elhagytam a céget, elkezdett dőlni oda megbízás. Ilyen vagyok, na.
Holland festők keresménye
Épp leadtam az új regényem („Amszterdam stb.”) levonatát a Kortárs Kiadóban, gondoltam, megebédelek az írószövetségi étteremben. Ki más ült ott, mint Deák Laci költő cimborám. Az asztalához ültem. Amint befejeztük az ebédet, hozott egy könyvet Zbigniew Herberttől Csendélet zablával címmel. Ő adta ki 1998-ban, mert ő az Orpheusz Kiadó igazgatója is. Beleolvastam, leesett az állam. Elképesztő, milyen mélyen ismeri a holland kultúrát ez a Herbert. Most csak a holland aranykor (a XVII. század) festőinek életéről írt esszéjéből idézek néhány dolgot, melyet Mihályi Zsuzsa fordított.
Elsősorban a pénz körül forgott minden Hollandiában, már akkor is. A gulden kábé hússzor annyit ért, mint a tegnap az euró miatt föladott pénznem. Egy kép piaci értékét a festő neve, de még inkább a kép témája határozta meg. Meg hogy hány figura volt rajta. Megesett, hogy egy úriember vásári jelenetet rendelt kedvenc festőjénél (annyian voltak, mint a hangyák), de kikötötte, hogy minél több hús, hal és zöldségféle szerepeljen a képen. Egy halni készülő nő minél több ékszert rendelt a saját portréjára. Mindenki jobban akart kinézni, mint a valóságban. Ez az egy máig nem változott.
A létharc arra késztette a festőket, hogy hűek maradjanak választott műfajukhoz. Ha egy festőnek hányingere lett a tanácsosok szétfolyó ábrázatából, és virágokat akart festeni, lehet, hogy belebukott, és tönkrement. Mert a virágokra specializálódott festők közé nem tudta beverekedni magát.
Egy toszkán herceg kétezer-ötszáz guldent fizetett egy Frans van Mieris-képért, kilencszáz guldennel többet, mint azok a hiénák és kupecok, akik megrendelték Rembrandtnál az Éjszakai őrjáratot. Persze hírneve csúcsán Rembrandt már annyit kapott, amennyit kért. Amikor meghalt egy amszterdami műkereskedő, Rembrandt egyik képét ezerötszáz guldenre becsülték, egy takács többévi keresményére, de olyan festő is akadt, a ráadásul jó nevű Brouwer, akinek a képét hat guldenre értékelték, ami még az anyagköltséget sem fedezte.
Ami megdöbbentő: az aranykorban még a kevésbé tehetős polgárok otthonaiban is (mely másik országban volt ilyen) legalább száz, kétszáz vagy annál is több festmény volt. Na, erre varrjatok gombot, mai művészetellenes politikusok. Hollandiában valamiféle pótfizetőeszközzé váltak a képek. Sok festő életét mentette meg, hogy képpel fizethetett a péknél, a csizmadiánál, a korcsmárosnál, a szabónál stb. Ars alit artificem, vagyis a művészet táplálja a művészt. Jó esetben. A festők bizony iparosok valának, sokan közülük kettős életet éltek. A cégtáblák Raffaellói között voltak fogadósok, szakácsok, kishivatalnokok, molnárok, kiskereskedők, egyebek. De a legnagyobbak is ilyen társadalmi közegből származtak.
Festményekkel ki lehetett fizetni egy házat, egy lovat, de még hozományul is adhatta a festő a lányának. Sokan idegen udvarokba szegődtek el a festők közül, de Vermeer, Hals, Rembrandt hűséges maradt hazájához, szülővárosa fáihoz, házaihoz, arcaihoz, felhőihez. Ez az önként vállalt provincializmus vált értékké a halálukat követő diadalmenetben. Ne felejtsük el, hogy rengeteg kismester ment tönkre, követett el öngyilkosságot, lett a tudatmódosító szerek rabja, vagy halt meg menhelyen. Kemény volt a harc, és nagy volt a kínálat.
És mégis: megkérdőjelezhetetlen volt a társadalomban betöltött helyük, és művészetük olyan természetes volt, mint egy hentes és mészáros, egy szabó vagy egy varga munkája. Nem merült fel senkiben olyan kérdés, hogy mire való a művészet, mert a világ egyszerűen érthetetlen és felfoghatatlan lett volna festészet nélkül. Az aranykor festői pedig hittek munkájuk értelmében, abban, hogy ha ők megértik az embereket, az emberek is megértik őket.
Padló, mondtam Lacinak. Ez a pali mindent tudott.
Ismered a klasszikus viccet a festőről?
Gyanakodva néztem rá.
Amikor elmegy a galériásához, megkérdezi, hogy érdeklődtek-e a képei iránt.
Nem.
Van egy jó hírem meg egy rossz, mondja a galériás. Mondja Laci. A jó az, hogy egy igen komoly érdeklődő nézte meg a képeket. Megkérdezte, hogy a maga halála után növekedne-e a képek értéke.
És mi a rossz hír?, kérdi a festő.
Hogy a maga háziorvosa volt az érdeklődő.
A fakópiros füzetből
A könyvekről
Na, hogy tetszett a könyvem, kérdezte Gy.-t, a barátomat egy másik író.
Jó, csak a közepe kicsit hosszú, mondta a barátom.
Két író
Szeretem a könyved az elejétől a végéig. Ki írta meg neked?
Örülök, hogy tetszett. Ki olvasta el neked?
Ennek a könyvnek hihetetlenül jó a befejezése, mondta M.-nek egy szakmabeli.
És milyen a kezdete, kérdezte M.
Odáig még nem jutottam el.
Állítólag
Állítólag Will Rogers, egy szórakoztató amerikai fazon mondta: Amikor leírod a jó dolgokat, amelyeket meg kellett volna tenned, és kihagyod a rosszakat, amelyeket viszont megtettél, nos, ezt hívják memoárnak.
Miért utálom Ecót?
Elsősorban az úgynevezett regényei miatt, közben az esszéi nagy részét kedvelem. Hanem azt mondja egy interjúban:
Elveszett annak a jelentősége, hogy ki a főszereplő, ki beszél az adott pillanatban, hogyan kapcsolódnak az események egymáshoz. Vagyis újrafelhasználása történik a hagyományos elbeszélői anyagnak, és ezt nevezem én posztmodern attitűdnek.
Én meg ezt nevezem szarságnak, divatbábu.
Ingyen
Ingyen kaptam ezt a könyvet, mégis átverve érzem magam.
Ha egy lakatlan szigetre kerülnél, és az egész kanadai irodalomból kéne választanod, mit vennél?
Mérget.
Más
Az vagy nekem, mint péknek a kenyér. Mert úgy hasonlítunk egymásra, mint két kakukktojás.
Gyűjtők az életemben
Van, aki érméket, van, aki felhőket, van, ki zivatarokat, van, ki kavicsokat, köveket, van, ki szerelmet, van, aki ingatlant gyűjt.
Leitta
Leitta a vizet a virágról, amit szülés után kapott, annyira nem törődött senki Ipari Józsefnével a szülőszobán.
Amikor rájössz az erődre
Például az első nagyregényed írása közben.
De nekem volt egy fontosabb momentum is az életemben. Kudarcként éltem meg, hogy a tornatanár folyton kihagyott az iskolai válogatottból, hogy hozzam a második csapatok aranyérmét. Azon a nyáron (hetedikes voltam) a MÁV-nevelőintézetben, a Bakterájban volt valami KISZ-biszbasz, de közben voltak kézilabdameccsek is. Mivel senki se tudta, milyen játékos vagyok, elkezdtem szórni a gólokat, de minden meccsen ám! Ütöttek, löktek, akkor is bevágtam. Ugyanazon a nyáron Röjtökmuzsajon tönkrevertünk minden csapatot, beleértve a tanárokat is. Nem volt tornacipőm, mégis én dobtam a legtöbb gólt. Ez az, amikor az ember megtapasztalja a saját erejét. Aztán nyolcadikban folytathattam az iskolai kettőben. Szégyelltem magam a tanár helyett. Egyszer már rajtam volt a válogatott mez, mégse engedett játszani. Kellett neki a második csapatok aranya. Dühömben megszereztem neki. Aztán a gimiben elmentem kosárlabdázni egy NB II-es csapathoz, a Szegedi Postáshoz.