Hetvenhárom másodperc, ami megváltoztatta a történelmet

Negyven éve, 1986. január 28-án az amerikai nemzet és vele az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte a floridai égboltot, amikor a Challenger űrsikló a levegőbe emelkedett. Hetvenhárom másodperccel később a NASA büszkesége, fedélzetén az első civillel, aki egy űrmisszió tagja lehetett, felrobbant. A Challenger tragédiája több volt, mint csupán műszaki katasztrófa, mélyen beégett a kollektív emlékezetbe.

A Challenger űrsikló rakétameghajtója felrobban (Fotó: AFP) Fotó: -

Az 1980-as évek derekán járunk. A világpolitikai színpadon még éles volt a szembenállás a két szuperhatalom között, de a technológiai fejlődés ígérete új horizontokat nyit. Az Egyesült Államokban a Space Shuttle program, az űrsiklók korszaka annak ígéretét hordozta, hogy az űrutazás rutinszerűvé, biztonságossá és a civileknek is elérhetővé válhat.

A Challenger űrsikló 1986. január 28-i indítása. Fotó: AFP

Ebben a légkörben fogant meg Ronald Reagan elnök fejében egy gondolat, amely alapjaiban kívánta megváltoztatni a NASA és a társadalom viszonyát: vigyünk egy civilt az űrbe, mégpedig nem egy mérnököt vagy egy politikust, hanem egy tanárt. Az üzenet egyértelmű volt: a tudás átadása, a jövő generációinak inspirálása legalább olyan fontos küldetés, mint a technológiai határok feszegetése.

Reagan elnök 1984. augusztus 27-én jelentette be a Teacher in Space Project (TISP) elindítását azzal a céllal, hogy felkeltse a diákok érdeklődését a matematika és a természettudományok iránt.

A kiválasztási folyamat a Council of Chief State School Officers koordinálásával zajlott, a legszigorúbb szakmai és pszichológiai kritériumok mentén. A folyamat lépcsőfokai a következők voltak:

• Állami szintű szűrés: minden amerikai állam, valamint a társult területek és a védelmi minisztérium iskolái két-két jelöltet állítottak.
• Országos elődöntő: ennek nyomán alakult ki a 114 fős elit csoport, akik 1985 júniusában Washingtonban találkoztak.
• A döntősök: ebből a mezőnyből választották ki azt a tíz döntőst, akiket a houstoni Johnson Űrközpontban vetettek alá a kimerítő orvosi és szakmai vizsgálatoknak.

A végső döntést George H. W. Bush alelnök hirdette ki 1985. július 19-én a Fehér Házban. A választás Sharon Christa McAuliffe-re, a New Hampshire-i Concord High School történelem- és társadalomtudomány-tanárára esett. Tartaléka Barbara Radding Morgan, az idahói McCall általános iskolai tanítója lett.

Christa McAuliffe nem volt szuperhős, és éppen ebben rejlett a varázsa. Egy kétgyermekes anya volt, lelkes pedagógus, aki hitt abban, hogy a történelem nem csupán a múlt poros krónikája, hanem a jelen és a jövő kulcsa.

Felkészülése 1985 szeptemberében kezdődött Houstonban. Bár civil volt, a kiképzés során nem kapott engedményeket. Meg kellett tanulnia a súlytalanságban mozgást, a vészhelyzeti protokollokat és a kísérleti berendezések kezelését. Küldetésének központi eleme az volt, hogy két élő tanórát tartson az űrből, amelyeket milliók követtek volna az iskolákban szerte az Egyesült Államokban.

A tervek szerint a Challenger fedélzetén olyan fizikai jelenségeket demonstrált volna, mint a kromatográfia, a folyadékok viselkedése mikrogravitációban vagy Newton törvényeinek érvényesülése a súlytalanság állapotában.

 

Hetvenhárom másodpercig repült a Challenger

1986. január 28-án a floridai Kennedy Űrközpontban szokatlanul hideg volt. A hőmérséklet fagypont alá süllyedt, jégcsapok lógtak az indítóállványon. A mérnökök, különösen a Morton Thiokol cég szakemberei, aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták tömítőgyűrűi, az úgynevezett O-gyűrűk veszíthetnek a rugalmasságukból ilyen hidegben. Azonban a nyomás – a politikai elvárások, a NASA szoros menetrendje és a média figyelme – óriási volt. A döntés megszületett: a startot engedélyezték.

Magyar idő szerint délután 17 óra 38 perckor a Challenger a magasba emelkedett, fedélzetén Francis R. (Dick) Scobee parancsnokkal, Michael J. Smith pilótával, Judith A. Resnik, Ellison S. Onizuka és Ronald E. McNair küldetésspecialistákkal, Gregory Jarvis rakományspecialistával és persze Christa McAuliffe-fal. A látvány fenséges volt, ahogy a hatalmas gép elhagyta az állványt. A fellövéskor a helyszínen a látványt követők és a televíziónézők milliói – köztük Christa McAuliffe tanítványai a Concord High School tornatermében – ujjongtak.

A repülés 73. másodpercében azonban nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben. Egy hatalmas robbanás, majd a füstcsóvák jellegzetes, Y alakú szétválása jelezte a katasztrófát. A rádióforgalmazásban beállt csendet Steve Nesbitt, a NASA kommentátorának hangja törte meg: „Obviously a major malfunction.” (Nyilvánvalóan súlyos üzemzavar).

A legénység sorsa abban a pillanatban megpecsételődött. Bár a kabin egy darabig még egyben maradt, a zuhanás ereje és az óceánba csapódás túlélhetetlenné tette a balesetet.

A baleset kivizsgálására létrehozott bizottság később megállapította, hogy a jobb oldali gyorsítórakéta alsó tömítőgyűrűje a hideg miatt nem zárt tökéletesen, és a kiáramló forró gáz átégette a külső tartály falát, ami láncreakciót indított el, és a Challenger pusztulásához vezetett.

Christa McAuliffe eredeti óravázlatai azonban nem merültek teljesen feledésbe. A 2017–2018-as tanévben a Nemzetközi Űrállomáson különleges program vette kezdetét: A Year of Education on Station (Az oktatás éve az űrállomáson). Ennek keretében két űrhajós, Joe Acaba és Ricky Arnold – akik az űrhajós karrierjük előtt maguk is tanárok voltak – vállalták a feladatot, hogy végrehajtják azokat a kísérleteket, amelyeket Christa tervezett.