Csak tizennyolc éven felülieknek

Ezt akartuk? Fogadjunk, mindenkinek volt egy titkos kis demokráciaidolja, vágyképe az oroszok és kommunisták nélküli Magyarországról. Hogy milyen lehet az élet, szabadon, mint a nyugati többpárti demokráciákban. Majdnem húsz éve megtörtént a váltás. Máig nem tudni, milyen akaratból, de egyszer csak megvolt.
Hogy mennyi illúziót vesztettünk, arról hivatalos leltár nem készült. A közállapotok mostanra süllyedtek a mélypontra, a közbeszéd pedig most kényszerült arra, hogy komolyan elemezze, mit nyertünk és veszítettünk a rendszerváltozással. Az európai uniós tagságunk újkori első számú csalódása, hogy ezután sem tudunk cukrászdát nyitni Bécsben. Irigyeltük Nyugat-Európát, de elég volt a határig elautózni: a kirakatok, az életszínvonal, az emberek magabiztossága alapvetően más életformát sugallt. Olyan, ami A kapitalizmus politikai gazdaságtana című tankönyvből már derengeni látszott.
Szabadok lettünk. Az oroszok távoztak, iszonyú környezetszennyezést hátrahagyva mind anyagi, mind szellemi értelemben. A szabadság azonban a hozzáfűzött reményeket nem váltotta be: nem lehetett pénzre váltani, eladni, Suzukira cserélni. Holt szó maradt azon milliók számára, akiket a rendszerváltozás másnapján elbocsátottak, munkahelyüket felszámolták. Ma 400 ezer munkanélküli soha vagy nehezen jut munkához. Negyvenen túl nem kell tapasztalat, szakmai jártasság, a fiatalok fél pénzért dolgoznak, a szolgáltatások színvonala emiatt drámaian csökken. Jelzésértékű, hogy a továbbtanulásra jelentkezők gigantikus számban törekszenek kommunikációs iskolákba, amit nem a fékezhetetlen tehetség, hanem a tévéknél kinéző könnyű pénzkereset és az ambíció – mindenáron híres akarok lenni – motivál. Hírnév és pénz a „benned lévő Magyarország” istene. Az átlagkereset nettó 150 ezer forint környékén mozog, ebből családdal megélni nem lehet. Ma egy munkavállaló béréből 54,4 százalékot visz el az adó, amely az OECD-tagországokban csak Belgiumban magasabb. Százezrek élnek a 32 ezer forintos nyugdíjukból és 54 ezer forintos nettó minimálbérükből. Illetve nem élnek, csak vegetálnak, mert ilyen öszszegből megélni nem lehet. Így a Gyurcsány-kormány állandó mantrája, az „öngondoskodás” kizárólag a milliomosok tudatlanságának számláját terheli. A Németh-kormány alatt Tomsits Erika képviselőnő először és utoljára vázolta a Tisztelt Háznak, mit tartalmazzon a munkabér. Tartalmazza a munkaerő újratermelésének árát, beleértve a pihenést és a szabadságot, a munkavállaló önmaga és családja fenntartásának nagyobb részét, valamint egy szerény megtakarítást nehezebb napokra. A rendszerváltozást követően hol valósult ez meg? Kivétel a banki és a „versenyszféra”, ahol a lakosság fogcsikorgatva nézi a repkedő negyven-hatvanmilliós végkielégítéseket, sokmilliós prémiumokat, miközben a túldíjazott vezetők működése nyomán semmiféle könnyebbség vagy haszon számunkra nem terem. Legújabb példa a BKV vezérigazgatója egyéves eredménytelen munkájának tervezett milliós jutalmazása.
Azt hittük, hogy a többpárti demokráciával együtt jár a szabad véleménynyilvánítás. Nos, ahány televíziós csatorna, annyi „őszinte” vélemény. A kereskedelmi csatornák és rádióadók begyűjtötték a médiaelit legszélsőségesebb, legrafináltabb riportereit, akik nyíltan kiszolgálják a baloldali kormányokat, ellenben zsigerből gyűlölik és gyűlöltetik a polgári oldalt. A közszolgálati tévé információs műsorai, például a Nap-kelte műfajilag, értelmezhetetlenek. A Nap-keltét bojkottálja az ellenzék vezető pártja, és a televízió vezetősége évek óta eltűri ezt. A Hír TV megjelenése enyhített ezen a balos túlsúlyon, a csatorna viszont szálka a kormányzat szemében. Közéletünk példa nélküli botránya, hogy Veres János pénzügyminiszter először lefejelte a Hír TV kameráját, utóbb odébb lökte egyik munkatársát. Gyurcsány regnálása óta a politikusok súlyosan megsértik tájékoztatási kötelességüket. Csak a nekik tetsző kérdésekre, a nekik szolgáló médiának hajlandók válaszolni. A rendszerváltozás nem igazolta vissza a szólás szabadságához fűzött reményeinket. „Nincs véleményem, nem politizálok” – a túlélés egyik axiómája.
Elhitették velünk, hogy életszínvonalunk lassan, de biztosan átlépi a jóléti rendszerváltozás küszöbét. Medgyessy Péter közalkalmazotti béremelésekor ez az illúzió felcsillant, majd kihunyt. A kiosztott pénzek bár jogosak voltak, de olyan terhet róttak előbb a költségvetésre, utóbb az önkormányzatokra, ami továbblökte az országot az eladósodás lejtőjén. A költségvetést magas kamatokkal terhelt külföldi kölcsönökből és állampapírokból fedezik, már amíg megéri. A fogyasztás visszafogása, a stagnáló gazdasági növekedés, az ultraliberális gazdaságpolitika, az elvonások soha nem látott életszínvonal-romlást eredményeztek. Egyes elemzők szerint elérkeztünk az 1978-as bérszínvonalhoz. Mit hirdettek a rendszerváltozáskor? Dől a nemzetközi tőke, a privatizált gyárak és üzemek megtelnek élettel és új technológiával, sok ezer új munkahely létesül, a kapitalista gyáros precíz munkáért tisztességes bért fizet. Ahogyan ez a Lajtán túl működik.
Valójában a nemzetközi tőkének a piac kellett: az egész feldolgozóipar, könnyűipar odavan, az utolsó cukorgyárat hamarosan bezárják. A vidék válságról válságra bukdácsol, a hajdan virágzó földek elsorvadtak, az Európából szabadon beözönlő, kétes minőségű élelmiszer olcsóságával szemben a magyar termék versenyképtelen. Az egyik legnagyobb várakozás pedig a piaci versenyt övezte. Verseny a fogyasztók kegyeinek megnyerésére, megtartására, legyen bank, biztosító, áruházlánc vagy szolgáltatás; gáz, villany, közlekedés, bármi más. Elmondhatjuk, hogy Magyarország e téren csúnyán megjárta. Hol a piac? Bárhogy forgatom, a bankoknak azon felül, hogy ridegen bánnak velünk, egyformán vastagon fog a ceruzájuk a hitelfelvételtől a havi jutalékukig. Hatalmas nyereséget tesznek zsebre azzal, hogy a béreket csak rajtuk keresztül lehet felvenni. Most a nyugdíjakat készülnek számlákra utalni, és nem tiltakozik senki e szemérmetlen sarc ellen. Hol van a döntés szabadsága?
Ugyanez áll másra is. A monopolhelyzetben működő gáz- és villamosáram-szolgáltatók a piacnyitással nem csökkentik, hanem emelik az áraikat. A csilli-villi hipermarketekben én teszek szívességet, hogy ott vásárolok, örüljek, ha nem motoznak meg. Az értem folytatott verseny egy tábla a kijáratnál: Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Ennyire vagyok fontos. Miközben húst már nem lehet nagyáruházban venni, és ki tudja, miféle betonkeverőben barmolt ételízesítővel főzzük a vacsorát. Azelőtt rettegtek a Köjáltól, most ha lebuknak, egy házzal odébb folytatják. Jellemző, hogy a giga-élelmiszerhamisítókról igazából soha nem tudunk meg semmit. Ha bíróságra kerül az ügyük, az ítéletig eltelhet akár több év is. A rendszerváltozás utáni igazságszolgáltatás sok fejtörést okoz a civileknek. Aki bűnös, és ez bizonyított, bűnhődjék. De nyilván nem értünk hozzá, és a polgárnak elkenődik a szája, amikor súlyos banki sikkasztások, korrupciós síbolások, a kisemberek pénzének kicsalása, ellopása nyomán kirótt, nevetségesen alacsony évekről, elévülésekről és filléres pénzbüntetésekről olvas.
Az igazságszolgáltatás csődjét jelzi a 2006. október 23-i rendőri terror áldozatainak semmibevétele. Megnézném a bírót, mit szólna, ha gyerekének eltörnék az állkapcsát, lábát, kivernék a fogát a rendőrök egy esti sétakor. Biztos nem mondaná, hogy az eset nem életszerű. Fel kell tenni a nagyon is kínzó kérdést: létezik, hogy a magyar igazságszolgáltatás némely tagja még mindig pártszempontok alapján dönt? Ahogyan itt maradtak a fedett tisztek, besúgók, ügynökök, akik a jelentéseket írták, akik megrendelték és elolvasták azokat. Több próbálkozás történt, hogy a rendszerváltozással megszabaduljunk múltunk üszkösödő testrészeitől. A bűnösöket nevezzék meg, az áldozatokat kövessék meg. Minden kezdemény kudarcba fulladt. Akik abban reménykedtek, hogy elrontott életükért, a kitelepítésekért, a fizikai és lelki kínzásokért legalább bocsánatot kérnek, tévedtek. Az ’56-os megtorlások vérbírói, az ÁVO nagykövetté vagy kulturális főnökökké avanzsált tagjai ma is budai villáikban élvezik dolgos életük jutalmát. Mifajta megbékélés ez? A csehektől a lengyeleken át a németekig mindenkinek sikerült, csak nekünk nem.
A rendszerváltozás felszabadította az évtizedekig elfojtott nemzeti érzéseket, hogy félelem és korlátok nélkül használjuk nemzeti jelképeinket és relikviáinkat. Hittük volna az „átkosban”, hogy a demokráciában egy magyarnak látszó rendőr megtaposhatja a háromszínű lobogót? Hogy az Árpád-sáv, a turulmadár vagy a Himnusz alkalmat nyújt néhány embernek, hogy következmények nélkül semmibe vegye, gúnyolja, illetve provokálja a magyar nemzeti érzéseket? Szlovákiában, Romániában vagy Lengyelországban ilyen nem történne meg.
A rendszerváltozás legnagyobb deficitje a magyar nemzet immunrendszerének sorvadása. Először véletlenek sorának tűnt. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjuk, a provokáció megtervezett, méricskélik, meddig tűr a tömeg leszegett fejjel, mint tényleges birkák a nyájban. A magyarok antiszemiták, rasszisták, fasiszták, nacionalisták, üldözik a cigányokat, idegengyűlölők, homofóbok, a magyarok rosszak, nagyon rosszak. Hogy ezekről miért nincs vita? Az igazságra nem kíváncsi senki, az ellenfél pedig óriási médiafölénnyel az igazság egyetlen letéteményesének hazudja magát. Hittük volna, hogy a rendszerváltozás után nem a megbékélés jön, hanem az idegek háborúja?
1980 és 2008 között az a különbség, hogy akkor egy magyar család évekre előre tudta, mit tesz, ha gyereket vállal, ma egy magyar család – és itt finom distinkciót kell tennünk, egy férfi és egy nő –, ha elhatározzák magukat a gyerekre, az sem biztos, hogy a kórház meglesz, ahol a kismama szülni készül. Amikor az értetlenkedő civil azt mondja, ha ilyen a demokrácia, akkor köszöni, nem kéri. Ami nálunk van, azt nehéz is demokráciának nevezni. Ahol a többség akaratát a csőcselék hőbörgésének nevezik, ahol a demokrácia intézményeit kormányzati segédlettel lehet kiüresíteni, ahol sokaknak imponál a hazugság, s a példaképek között megjelenik a bankrabló és a milliárdos sikkasztó, az nem demokrácia. Az egy fusimunka, amelynek kontár iparosát sürgősen el kell csapni.