Fekete zongora

Kodály országában az értékálló zenét nem elkeríteni, elzárni kellene a fiatalok elől, hanem minden neme eszközzel terjeszteni, vallja a világhírű magyar zongoraművész, Hegedűs Endre. A muzsikus szerint sok tehetséges fiatal zenész kallódik el vagy kényszerül külföldre amiatt, hogy a jelenlegi magyar kultúrmiliőben nem rendelkezik megfelelő hátszéllel.

Amikor felhívtam, azt mondta: délután négyre ér haza, mert mindennap Veszprém megyében koncertezik.
– Igen, a Filharmónia Budapest Kht. rendezésében előadásokat tartunk művelődési házakban tizenéves fiataloknak Liszt Ferenc és a társművészetek címmel. Elhangzik egy-egy vers Kovács Zoltán színész jóvoltából, beszélek a mű keletkezéséről, majd az éppen előadott kompozícióhoz illő diákat vetítünk, miközben eljátszom nekik a darabot. És a heavy metalon meg rapen fölcseperedett gyerekek isszák Liszt Ferenc zenéjét…
– Hazánkban egyetlen rádióadó sugároz komolyzenét, a nagyközönség inkább a könnyebben fogyasztható muzsikák iránt érdeklődik. Sokan úgy vélik, a nehezebb műfajok felett eljárt az idő.
– Nem tartom igazán pontosnak a komolyzene kifejezést, hiszen lehet egy mű éppen szívderítően vidám is. Hallottam már azt a kifejezést, hogy nehéz zene, de ez is csak arra jó, hogy elriassza az embereket. Lehet, hogy Bartók értő hallgatása valamennyi előképzettséget igényel, de Chopin darabjai biztos, hogy mindenki számára azonnal befogadhatók. Azt a vélekedést pedig, hogy nincs már igazán igény a klasszikus, illetve komolyzenére, egy divatos, az utóbbi pár évtizedre jellemző, a médiából áradó hazugságnak nevezhetjük. Az emberek alapvető tulajdonsága a boldogságra, a szépségre való törekvés, és a muzsika ebben méltó és nélkülözhetetlen segítő. Egyre nagyobb az igény az önmagunkból kiemelő, harmóniát sugárzó zenére, amint növekszik a világban és a lelkekben a reménytelenség, a káosz. Az persze más kérdés, hogy a kulturális élet valódi irányítói éppen miben látnak üzletet.
– Korábban játszott modern darabokat is, ám ma főként romantikus művek, Liszt, Chopin, Schubert darabjai szerepelnek a repertoárjában. A romantika a boldogságról szól?
– Egy leegyszerűsítő megfogalmazás szerint a romantika a végletek bemutatásán keresztül jut el a harmóniáig. Ebben van valami, de inkább azt mondanám: a nagy romantikus szerzők a káoszban is megtalálták a rendszert, és ezt fel tudták mutatni. Harmóniát teremtettek, és ez a fogalom nagyon közel áll a boldogsághoz. A kortárs szerzők közt sokan a szívük mélyén reménytelenek, már nem is keresik a harmóniát, csupán a káoszt, a boldogtalanságot mutatják be. Ez viszont nagyon keveseket tud megragadni. Egyébként újabban a fiatalabb zeneszerzők igyekeznek ismét a harmónia felé közeledni, szerintem ez nagyon jó jel. A modern szerzeményekkel is élő a kapcsolatom, két éve adtunk ki egy CD-t Bokor Jutta énekművésznővel, s ezen harmincegy dal hangzik el, részben ma is alkotó magyar zeneszerzők alkotásai közül.
– Mi a boldogság?
– Nehéz kérdés. Nagyon fontos dolog, mindenki utána szaladgál, de ha meg kell fogalmazni, hogy mi is tulajdonképpen, rendszerint dadogni kezdünk. Valaki azt mondta, a boldogság a rendezettség állapota. Én azt is hozzáteszem: szeretetet adni és elfogadni. Értékeket képviselni, és érezni, tapasztalni, hogy értékelnek. Az ember nem boldog egyedül, a boldogság mindig valakivel való viszonyban található. A boldogság találkozás. Lelkek találkozása. A zongoristának lelke van. A zenében is lélek van. A hangszernek is van egy sajátos karaktere. A zeneszerzőnek, aki a darabot lejegyezte, szintén lelke van. A közönségről nem is beszélve! Egy-egy jó koncert fantasztikus, megismételhetetlen találkozás.
– A zeneszerző lejegyzi a zenét? Nem inkább létrehozza, megteremti?
– Példaképeim, az igazán nagy mesterek sokszor maguk is úgy érezték, a zene nem az övék. Kétféle művészi szemlélet létezik. Az egyik, amikor valaki csupán önmagát akarja kiteljesíteni és megvalósítani, meg akarja mutatni képességeit a világnak, és a zenében eszközt talál ehhez. Ma ez a felfogás nagyon divatos, könnyen meghódítja a művészeket; jó érzés, amikor az embert megtapsolják, s én is örülök természetesen, amikor telt ház előtt koncertezhetem. Ráadásul a zenélésben mindig van egy jó adag akrobatika is. Virtuózzá kell válni, rendkívüli ügyességre kell szert tenni, ami persze elkápráztatja a közönséget: „Hű, milyen gyorsan lejátszotta ezt a futamot!” De a virtuozitás öncélúvá is válhat. Számomra az az eszményi muzsikus, aki érzi, hogy a zene sokkal nagyobb dolog, mint az ő személye. Az olyan szerzők, mint Liszt, meghallották bensőjükben a zenét, és lejegyezték. Ehhez szükség volt a személyes tudásukra is, de lelki nyitottságuk volt a döntő. Így valami hihetetlen harmóniaáramlás részeseivé lettek, a zenéjük ezért kimeríthetetlen. Általában nem látták el a kottáikat ezernyi utasítással – ellentétben sok-sok XX. századi zeneszerzővel –, s így óriási szabadságot hagytak az előadónak, hogy igyekezzen ebbe az áramlatba belemerülni, a mélyére hatolni, majd másoknak is megtapasztalhatóvá tenni. Sok száz órát foglalkozom egy-egy darabbal, mielőtt előadom koncerten, megtanulom és magamévá teszem a legeslegapróbb részletekig, de még ekkor sem zárul le a folyamat, hiszen nem lehet egy művet kétszer ugyanúgy előadni. Így aztán mindig megtörténik a csoda: minden egyes előadással egyre mélyebben ismerem meg a darabokat. Összecsiszolódunk. Ahogy egy briliánst a kezünkbe fogunk, s egy picit megmozdítva mindig újabb, tökéletes színvilág tárul elénk – úgy ezek a darabok is más és más arcukat mutatják.
– Honnan ered ez az áramlat?
– Hitem szerint az igazi zene a harmónia és a boldogság örök forrásából származik, vagyis isteni ajándék az emberek számára. Liszt ezért mondta: a zenész és a pap mestersége nagyon hasonló: mindent-mindent feláldozni, odaadni annak az egy szent célnak az érdekében! Úgy hiszem, engem is ennek a csodálatos ajándéknak a kiosztására rendelt Isten; számomra a művészet szolgálat. 1990 augusztusában egy közért parkolójában elestem, beletenyereltem egy széttört kólásüvegbe, és az üvegcserepek idegeket vágtak szét a kezemben. Be kellett rohanni a kórházba, ahol, micsoda véletlen, az ország akkori legjobb idegsebésze ügyelt éppen; többen mondták később, hogy ezt a műtétet csak ő tudta sikerrel végrehajtani. Majdnem két hónapig nem tudtam mozgatni a kezemet. Aztán lassan használni kezdtem, de az operált kezemmel újra kellett tanulnom zongorázni, hiszen a gyűrűsujjammal nem érzek rendesen a baleset óta. E trauma ellenére hat hónappal később játszottam fel azt a Bellini- és Liszt-operafantáziákat tartalmazó CD-met, amely nemzetközi Liszt-hanglemeznagydíjat nyert! Ez a csoda is abban erősít meg, hogy igenis van gondviselés: aki adta a talentumokat, segít abban, hogy jól tudjam azokat felhasználni.
– Ma, amikor a közízlés nem igazán kedvez a klasszikus zenének, milyenek a muzsikusok érvényesülési lehetőségei Magyarországon?
– Az is nehezíti a klasszikus zene szélesebb körben történő megszerettetését, hogy összesen tíz-tizenkét jól futó, neves muzsikus szerepel folyton, évtizedek óta bebetonozva az élvonalba. Nem csoda, ha egyrészt megunják e rendszert az emberek, másrészt az a benyomásuk támad, hogy ilyen szegény ez az ország kiváló muzsikusokban. Nem akarom a sztárzenészeink képességeit kétségbe vonni, távol álljon tőlem. De szinte minden évben elképesztő tehetségek kerülnek ki a Zeneakadémiáról, akik ha nincsenek jókor jó helyen, idehaza nemigen tudnak érvényesülni.
– Nincs jövőjük a fiataloknak?
– Ezt nem mondanám. A fiatalok rendelkeznek egy óriási előnnyel velünk, idősebbekkel szemben: még nincs bennük annyi bölcsesség, ezért nem is hezitálnak annyit. Viszont van hitük, lendületük, erejük, neki mernek vágni a dolgoknak. Mégis aggódom értük, mert csak igen-igen keveseknek adatik meg a muzikalitás mellé az önmenedzselés képessége. Akik pedig erre képtelenek, bizony sokszor lecsúszva, kiégve, kiábrándulva, az alkohol vagy más szenvedélyek rabjaként végzik. Ma sajnos egy tehetséges fiatal zenésznek külföldre kell mennie, hogy megfelelő koncertlehetőségekhez jusson. Külföldön jobban tudják, mint itthon, hogy tehetséges nép vagyunk, zenei téren különösen. A mi népünk nagyon muzikális, sok magyar ember fel sem fogja, milyen áldott, sokszínű nemzetbe született! Én azok közé tartozom, akik nagyon hálásak ezért a Jóistennek. A magyar muzsikusoknak kint talán magasabb az ázsiójuk, mint a saját hazájukban.
– Önnek is rengeteg külföldi fellépése van.
– Ma egy keresztény-konzervatív szemléletű művésznek még nehezebb a sorsa, és meg kell mondanom, egész Európában nehezebben boldogul. Amerikában és Japánban koncertezem a legtöbbet, ilyen távolra kell mennem…
– Nem tudna itthon megélni?
– Tréfál? Nem is árulom el, mennyit keresek tanári félállásommal világhírű zenei egyetemünkön: megalázóan keveset. A mai gazdasági helyzetben érthető, hogy egy zongorakoncertre három-négyezer forintot már sokallnak az emberek, ugyanakkor egy-egy külföldi rockegyüttes fellépésére szemrebbenés nélkül kifizetik a húsz-harmincezer forintos jegyeket. Pedig az messze nem fogja azt az élményt nyújtani. Ugyanakkor a koncertrendezés minden költsége rakétasebességgel emelkedik; hát igen, a versenyszférában vagyunk. Feleségemmel tíz éve céget alapítottunk, próbáljuk eladni magunkat és hangversenyeinket, a CD-inket. Mindez hatalmas költség, rengeteg energia, ami nem hozza be az árát: úgy vagyunk vele, hogy ez „mission impossible” – s ezt a kifejezést használva tovább: misszió a kultúráért, a szép megmentéséért… A mi igazi bérünk az emberek boldog, kipirult arca, lelkes köszöneteik egy-egy estünk után.
– Milyen további tervei vannak?
– Most épp nagy örömmel készülök május 6-ára: a Zeneakadémia nagytermében Chopin és Liszt műveiből játszom egy új válogatást. Ezenkívül sokat szeretnék együtt fellépni a feleségemmel, Hegedűs Katalin zongoraművésszel. A mi négykezesünk egyben tanúságtétel is a házasság, az összetartozás erejéről. Olyan világban élünk, amikor ez már egyáltalán nem számít természetesnek. Nemrég egy fiatal zongoraművész házaspárral, Farkas Zsolttal és Várnagy Andreával megalakítottuk a Magyar zongoráskvartettet. Nyolckezeseket adunk elő, és az eddigi koncertjeinknek nagy sikerük volt. Ezt szeretnénk folytatni a jövőben is. És persze a tanítást nem adom fel. Kulcsfontosságúnak tartom, a nemzeti megmaradás szempontjából is, hogy a felnövekvő generációk minél mélyebben megismerjék a klasszikus zenét, különös tekintettel annak hazai tradícióira.
– Ön is gyermekként került a zene vonzásába?
– Hódmezővásárhelyi polgárcsaládba születtem, a szüleim nagyon szegények voltak. Játékom nemigen volt, de állt a szoba közepén egy nagy, titokzatos fekete zongora. Először másfél éves koromban mentem oda, s kezdtem ütögetni a billentyűket. Nagyszerű játéknak bizonyult. Élveztem, hogy mindegyik más hangot ad ki. Ötéves koromban vittek szüleim először zenetanárhoz, de addigra már kialakult az életre szóló, bensőséges barátságom a zongorával.
– Néhány éve újságcikkek jelentek meg a Népszabadságban arról, hogy ki kellene venni az általános iskolai oktatásból a komolyzenét…
– Szerintem éppen ellenkezőleg, a jelenlegi heti egy ének-zene óra is édeskevés. Kodály országában az értékálló zenét nem elkeríteni, elzárni kellene a fiatalok elől, hanem minden nemes eszközzel terjeszteni. Nem egyetlen komolyzenei rádióadóra volna szükség, hanem sokra. Nem veszik észre a racionalizmuspárti döntéshozók, milyen óriási a szerepe a zenének, főleg kisgyermekkorban, amikor az ember személyisége kialakul. Tudományos kutatások mutatják, hogy aki fiatalkorában zenével foglalkozik, barázdáltabb lesz az agya. Aki a legifjabb éveiben megtanul gyönyörködni a muzsikában, sokkal árnyaltabbá válik a gondolkodása, magasabb lesz az érzelmi intelligenciája. A zene szavakon túli nyelv, amelyet mindannyian megértünk, és amellyel a legfontosabb dolgokat vagyunk képesek kifejezni és megérteni.