Ritkán rendeznek manapság nonprofit kiállítóhelyen olyan tárlatot, mint amilyen Fajó János Kossuth-díjas képzőművészé a Kévés Galériában. Vannak-e még egyáltalán nonprofit galériák? Olyan, mint amilyen az Orczy Városközpontban működik, nem nagyon akad. Hiszen itt nemcsak a kiállított művek együttese és a közönség, a festmény síkja, a plasztika tömbje és az őket körülvevő tér alkot harmonikus együttest, de a kiállítóhely és az azt körülvevő városrészközpont is. Rend és játékosság, kortárs értékek és az idő próbáját kiálló konstrukciók, a szellem és az anyag egymást gazdagító találkozása jellemzi ezt az épületegyüttest, s az épületek által magukba foglalt és az őket körülvevő teret.
Noha a kiállítás látogatójaként természetesen elsősorban Fajó János festményei, plasztikái, nyomatai felé fordítjuk figyelmünket, lehetetlen nem gondolni arra a másik galériára, amely a művész nevéhez kötődik, s amelyben tizenkét éven át – 1976–1988 között – szervezte a kiállításokat, a különböző rendezvényeket. A Józsefvárosi Galériával és a Pesti Műhely nyomdai, kiadói tevékenységével nem egyszerűen üdítő színfoltot teremtett a puhuló diktatúra által gondosan szürkévé maszatolt művészeti közéletben, de olyan szemlélet- és életformamodellt mutatott meg, amely sűrítménye lényegében valamennyi alkotásában megtalálható. E modell társadalmi méretű realizálásától ma talán még messzebb vagyunk, mint két évtizeddel ezelőtt, amikor nem dőlt el, hogy az ideológiai terror helyét hosszú távon a pénz diktatúrája váltja föl, s nem az emberi, művészi értékek dominanciája. Az azonban ma is jó érzés, ha elképzeljük, mennyire más lenne ma Budapest és a magyar városok, vidék képe, ha a Pest egyik kies kis szegletében megszületett elképzelések a művésztársadalmon túli világban is visszhangra találnak.
Még jobb érzés, ha arra gondolunk, hogy két évtizeddel a Józsefvárosi Galéria Fajó János által meghatározott korszakának lezárulása után úgy tűnik, újra lehetséges hosszú távon képviselni a kortárs magyar művészet jelentős értékeit.
S mi érzékeltethetné ezt meggyőzőbben, mint Fajó János tárlata? Hiszen e tárlat nem egyszerűen munkássága utolsó évtizedének terméséből mutat be válogatást, de utal arra is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években felvetett problémák köre, a művészet és a vizualitás egésze közötti kapcsolatok, a művész felelősségének a kérdése ma éppen olyan időszerű, mint volt a művész indulása idején, a hatvanas-hetvenes években.
Alapviszonyokat kutat ma is Fajó János, a tiszta színek, konstruktív formák, különböző anyagok viszonyát, az egyes technikák, műfajok közötti átjárás lehetőségét. Ma is éppen úgy a tökéletességre törekszik az anyag átlényegítése, szellemmel való megtöltése során, mint egykoron, s ma is éppen olyan energikus, termékeny, mint egykoron. Igaz, változásokról is beszél a kiállítás. Egyrészt arról, hogy a korábban művészetében centrális helyet elfoglalt kör, négyzet forma helyét egyre inkább az ellipszis, a hullámvonal, a nagyobb befoglaló formákét a töredezettség, az eltolt, variált, kivágott, hajlított részek együttese veszi át.
Másrészt egyféle belső változásról, a ráció mellett az érzelmek, emóciók, fontosságának növekedéséről, a szerkesztő szigor mellett a rögtönzések fontosságának növekedéséről. A Pozitív-negatív körformák az Ellipszis játékos előzésével folytatódnak, a Négyzet osztását a Beékelődés váltja föl, a tiszta színmezők, metszően éles egyenesek világos párbeszédébe sejtésekről szóló suttogások keverednek a síkból éppen csak leheletnyire kiemelkedő formák vetette árnyékok révén. Az életmű teljes és mégis tovább teljesedik. A szó legnemesebb értelmében vett művészi logika szerint.
(Fajó János: Ellipszisek, Kévés Stúdió Galéria, március 29-ig.)
Szoboszlai Dominik
„I love you, Szoboszlai!” – vallomás a jereváni éjszakában + exkluzív videó
