Lelkiismereti kérdés

Szent Péter utódai közül VI. Pál volt az első, aki 1965 októberében az Egyesült Államokba utazott, hogy az ENSZ közgyűlésén beszédet mondjon. II. János Pál folytatta ezt a hagyományt 1979-es útjával, majd az elsőt további három apostoli látogatás követte az Újvilágban. XVI. Benedek pápa április 16-án kezdődő látogatásán valószínűleg eltérő, de nem kevésbé ellentmondásos társadalmi-gazdasági-politikai helyzettel találkozik, mint elődei.

Az első amerikai pápalátogatás óta eltelt negyvenhárom év alatt – nem kis mértékben éppen Róma és az Egyesült Államok tevékenységének következtében – átformálódott a világ. A kommunizmus bukásával a két nagy katonai tömb szembenállása is megszűnt vagy átalakult, ezért sokszorosan átrajzolódott a világ érdekeltségi térképe. A vatikáni diplomácia sem az 1979-es pápalátogatás idején, sem napjainkban nem politikai hatások kiváltásában érdekelt, hanem abban, hogy az erkölcsi normák mindenütt zsinórmértékül szolgáljanak; ám ez a törekvés óhatatlanul politikai következményekkel jár. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt években mintha megszaporodtak volna a Vatikán és az Egyesült Államok közötti súrlódások. Mind II. János Pál pápa, mind XVI. Benedek fontosabbnak tartotta nemzetközi kérdésekben az igazság érvényre juttatását a pillanatnyi diplomáciai összhangnál. Az Egyesült Államok külügyi apparátusa pontosan ismeri a Szentszék e különös, politika nélkül is politikaformáló szerepét, és a katonai, gazdasági szempontból nem létező Vatikán időről időre hatalmi eszközök nélkül is jelentős befolyást gyakorol a világ eseményeire.
Az első iraki háború idején, 1991-ben II. János Pál figyelmeztette idősebb George Busht, hogy az amerikai elnök is Istennek felel majd cselekedeteiért. S hogy ne legyen félreérthető a pápai kijelentés, Joaquín Navarro-Valls, a Vatikán szóvivője pontosította II. János Pál szavait: nagy a felelőssége az elnöknek, amikor úgy határoz, hogy kimerültek a nemzetközi jog által kínált békés megoldások. De nemcsak háború és béke kérdésében olvashattak ki időnként bírálatot II. János Pál megnyilatkozásaiból: közvetlen és közvetett formában számtalan alkalommal elítélte az abortusz engedélyezésének liberális gyakorlatát, valamint felszólalt a halálbüntetés ellen.
Ennek ellenére – vagy talán részben épp a bíráló megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélye miatt – a Szentszék és az amerikai diplomácia kapcsolata kiegyensúlyozott maradt. Tíz évvel ezelőtt, 1998-ban például Madeleine Albright, az Egyesült Államok külügyminisztere először II. János Pállal tárgyalt a nyugati nagyhatalmak és Oroszország részvételével kezdődött londoni konferencia előtt, amelyen a súlyos délszláv válság megoldása volt a cél. Hogy pontosan mi lehetett a pápa reakciója arra a kijelentésre, hogy az Egyesült Államok semmilyen megoldástól nem riad vissza – tehát a fegyveres beavatkozástól sem – a polgárháború megfékezése érdekében, nem tudjuk, de azt igen, hogy a pápa felvetette az Egyesült Államok felelősségének kérdését a nemzetközi konfliktusok megoldásában.
S nem ez volt az egyetlen eset, hogy a pápa – szinte azt lehet mondani, példátlan módon – ellenvéleményét fejezte ki a nagyhatalmakkal vagy akár az ENSZ álláspontjával szemben. Irak lerohanása előtt, 2003 márciusában II. János Pál – ellentétben azzal az elgondolással, hogy a háború kérdésében csak az ENSZ hozhat határozatot – kijelentette: az erőszak és a fegyverek sohasem oldhatják meg az ember problémáit. Persze a fegyveres iraki konfliktust nem akadályozta meg e vélemény hangoztatása, de a pápai üzenet mégiscsak a döntéshozók lelkiismeretéhez szólt.
A két állam diplomáciai viszonyára nézve még érdekesebb volt az a tavaly szeptemberben nyilvánosságra hozott hír, amely szerint a nyár folyamán XVI. Benedek pápa nem fogadta Condoleezza Rice amerikai külügyminisztert, aki szeretett volna konzultálni a pápával közel-keleti körútja előtt. Bár a magyar sajtó nagy része úgy tálalta az esetet, mintha a pápa nem lett volna hajlandó megszakítani nyári szabadságát az amerikai külügyminiszter kedvéért, a valóságban másról van szó. Rice és a Vatikán kapcsolatában előtörténete volt az elutasításnak; valószínűleg azonban nem ezeknek jutott a főszerep a döntés meghozatalában. Ugyanakkor tény, hogy amikor 2003-ban II. János Pál határozottan felemelte szavát az iraki háború ellen, Condoleezza Rice, aki ekkor Bush nemzetbiztonsági tanácsadója volt, hűvösen csak annyit mondott, nem érti a pápa aggályait. Ennek ellenére a pápa az utolsó pillanatig küzdött a háború megakadályozásáért, Pio Laghi bíborost Washingtonba küldte, hogy lebeszélje az elnököt és tanácsadóit Irak megtámadásáról, ám erőfeszítései nem jártak eredménnyel, sőt a bíboros fogadtatása sem volt a legmelegebb.
A nyári találkozó elutasításának mégsem ezek az előzmények voltak a kiváltó okai, hanem részben a „diplomáciai aránytalanság” – a külügyminiszternek az államközi kapcsolatok titkára, Dominique Mamberti érsek lett volna megfelelő tárgyalópartnere –, részben pedig az a tény, hogy Amerika a Szentszék sürgetése ellenére sem tett semmit a két tűz közé szorult iraki keresztények védelmében.
Diplomáciai feszültségről azért nem lehet beszélni, de megoldandó kérdések továbbra is vannak. Az egyiket a sajtó gerjesztette tavaly decemberben. Ekkor rendezett a Szentszék első alkalommal találkozót azon szervezetek számára, amelyek nem kormányzati megbízásból a katolikus egyház tanítását képviselik nemzetközi színtéren. Ez a találkozó önmagában nagyon is természetes, legfeljebb az a különös, hogy Róma korábban nem tartotta szükségesnek a kapcsolatfelvételnek ezt a formáját. A dolog érdekessége nem is ez volt, hanem több hírközlő csatornának a reakciója, amelyek valóságos egyházi támadást sejtettek a találkozó mögött. A feltételezés szerint, amelyet a Népszabadságban is olvashattunk, a célpont maga az Egyesült Nemzetek Szervezete volt, amelyet a híradások szerint erkölcsi relativizmussal vádolt meg XVI. Benedek. Ezzel szemben a pápa nagy elismeréssel szólt az ENSZ nemzetközi szerepéről, viszont rámutatott arra is, milyen veszélyes következményei vannak a természetes erkölcsi törvény tagadásának, az egoista életstílus alapvető emberi jogként való beállításának. Bár az ENSZ szóvivője leszögezte, hogy nincs vita a Vatikánnal, a mostani pápai felszólalás, túl azon, hogy folytatója a VI. Pál pápával kezdődött és II. János Pállal folytatódott pápai ENSZ-beszédek sorozatának, talán arra is alkalmas lesz, hogy eloszlassa a feszültség e mesterségesen keltett látszatát.
XVI. Benedek apostoli látogatása persze elsősorban az amerikai katolikusoknak szól. Néhány nappal Amerikába érkezése előtt videoüzenetet is küldött az Egyesült Államok népének, amelyben imádságra hívta az embereket. Az apostoli út jeligéjévé választott szavak – Christ Our Hope, azaz reményünk Krisztus – a tervek szerint nem csupán a kimondottan egyházi programokba illeszkedően lesz szerves folytatása a közelmúltban megjelent, a keresztény reménnyel foglalkozó Spe Salvi enciklikának, hanem a pápa ezt az üzenetet szeretné elvinni az ENSZ közgyűlésére is, ahol április 18-án mond beszédet.