Mi különbözteti meg a jelenlegi Európai Uniót a Habsburg Birodalomtól? – tette fel a kérdést magyar újságírók egy csoportjának a múlt héten egy brüsszeli illetékes. – A Habsburgoknál Bécsben mondták meg, hogy milyen legyen a külpolitika, a hadügyek és a pénzügyek menete, a többit hagyták a végekre. Az Európai Unióban már szinte minden közös hatáskörben van, kivéve az említett három területet. A Habsburg Birodalom jó pár száz évig fennmaradt… – fűzte hozzá hamiskás mosollyal a természetesen neve elhallgatását kérő nyilatkozó.
De koránt sincs ez így eleve elrendelve. A külügyi szakértő lát esélyt arra, hogy megváltozzanak a dolgok. Látogatásunk napjaiban tartotta Bukarestben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO csúcstalálkozóját. Ezen olyan fontos események mellett, mint Horvátország és Albánia felvétele a katonai szervezetbe, Macedónia várakoztatása, valamint Ukrajna és Grúzia parkolópályára állítása, történt egy kevésbé nagyszabású bejelentés is. Nicolas Sarkozy francia elnök közölte az észak-atlanti szervezet eddigi legnagyobb tanácskozásán, hogy hazája 2009-re visszatér a NATO integrált katonai parancsnokságába. Negyvenkét évvel ezelőtt, 1966-ban Charles de Gaulle tábornok, elnök Franciaország függetlenségének védelmezőjeként nem kért az összehangolt parancsnokságból. „A kijárat erre van!” útmutatással az egész NATO-irányítás, amelynek addig a francia fővárosban volt a székhelye, ezt követően áttelepült Brüsszelbe. De Gaulle a hidegháborús hangulat közepette erős, senkinek sem alárendelt Franciaországot akart teremteni, ezért az „üres szék” politikáját követte, ami egyértelműen Amerika-ellenes cselekedet volt, bár Párizs a NATO politikai szervezetének tagja maradt.
Most Sarkozy szakított ezzel a Franciaországban jelképpé emelkedett cselekedettel. Otthon balról-jobbról sorozzák. Sarkozy a gaulle-izmus soha meg nem kérdőjelezett eszméjét támadja, a „francia kivételt” lábbal tiporja, elvakult Amerika-párti, Bush-talpnyaló, ez a tapasztalatlan áruló veszélyes vizekre kormányozza Franciaország hajóját – záporoznak mindenfelől a bírálatok és a figyelmeztetések. Pedig Párizs fokozatos viszszatérése a katonai szervezetbe már tizenhárom évvel ezelőtt, Jacques Chirac elnöksége idején megkezdődött. A franciák csupán két NATO-bizottságban nem képviseltetik magukat, a védelemtervezési és a nukleáris testületben, amelyek jelentősége a szakértők szerint igencsak viszonylagos.
Vajon miért most jelentette be Sarkozy a teljes viszszatérést, amelynek az Európai Unió jövő félévi soros francia elnöksége alatt kell megvalósulnia? A tervek szerint a 2009 elején tartandó 60. NATO-csúcson, amelynek a két szomszédos határváros, a francia Strasbourg és a német Kehl ad majd otthont, már a tényleges visszatérés tényét állapítják meg. Az új francia államfőnek sikerült jelentősen javítania az amerikai kapcsolatokon. Egyes párizsi újságírók egyenesen mézeshetekről írnak. Másrészt George W. Bush amerikai elnök az utolsó hónapokat éli a Fehér Házban, így különösen „adakozó” kedvében van, hogy valami más is maradjon utána, mint az iraki beavatkozás.
Sarkozy jól taktikázott: előbb az amerikaiak által kért, majd egyre erőteljesebb hangon követelt afganisztáni csapaterősítésekben a „legjobb európai tanulóként” felajánlott 700 katonát, majd előállt azzal, amit ő kér cserébe. „A NATO-ba való visszatérés fejében igen magas rangú katonai posztokat – közölte brüsszeli forrásunk –, és még egyet. Nevezetesen azt, hogy az amerikaiak ne ellenezzék egy NATO mellett létrejövő európai haderő felállításának megkezdését.” Az Egyesült Államok történetében először fordult elő, hogy amerikai elnök rábólintott erre az óhajra. „Történelmi fordulatként” értékelte Sarkozy, hogy Bush „hasznosnak és szükségesnek” nevezte az európai védelem tervét. „Mindennek megvan az ideje – mondta Bukarestben Sarkozy, nem leplezve örömét. – Elkezdjük európai védelmi politikánk kiépítését, és továbbvisszük együttműködésünket a NATO-val. Mindkettőt egy időben, nem csak az egyiket vagy a másikat.” Természetesen voltak próbálkozások többször is az európai haderő felállítására, de ezek mértéke, mint a hozzáértők mondják, „csak esetleg a küszöbszintet” érte el, például egyes béketeremtő missziók igen nehézkes összehozásában.
Európa nem rúghat labdába a nagyvilágban anélkül, hogy ne lenne önálló védelmi és biztonsági politikája, valamint közös, bárhol bevethető hadserege – vallják jó ideje a szakértők. „Közös hadügy, amely nem nélkülözheti a világos és gyors külpolitikai döntéseket, amelyek ismét közös pénzügyeket igényelnek. Ez a három lényeg” – mondta brüsszeli beszélgetőpartnerünk, utalva arra, hogy meg is érkeztünk a bevezetőnkben említett Habsburg-példához. Tehát ha a francia elgondolás megvalósulna, az maga után vonná a közös gondolkodást az eddig ugyancsak érintetlen közös külpolitikáról. Brüsszeli háttérbeszélgetéseinken kiderült, hogy európai uniós körökben nincs egyetértés a nemzetközi kapcsolatok kérdéseinek jó részében. Itt van Koszovó ügye, amelyben bántó az Európai Unióban tapasztalható disszonancia.
Két és fél éves vajúdás után pár hónapja az Európai Unió fellélegzett: elfogadták a lisszaboni szerződést, amely okmány az alkotmányt hivatott helyettesíteni. Most átmeneti szakasz van, amolyan „reformfáradtság” telepedett rá a brüszszeli eurokratákra. Ám hogy ez az időszak se maradjon izgalom nélkül, minden szem Írországra figyel, ahol népszavazást tartanak a szerződésről. Dublin már nem egy álmatlan éjszakát okozott Brüsszelben. A lisszaboni szerződés egyrészt megoldani hivatott azt a dilemmát, hogy ki legyen az Európai Unió vezetője. Az Európai Tanács – a tagok állam- és kormányfőinek testülete – elnöke lesz az unió első számú vezetője, igaz, döntéshozatali jogkörök nélkül. Őt két és fél évre választják meg, mandátuma egyszer megújítható. De vajon ki lesz Mr./Mrs. Europe? Az említett magyar újságírócsoportnak nyilatkozó brüsszeli politikatudományi intézet igazgatója elmondta: a jelöltek egyrészt sokan, másrészt roppant kevesen is lehetnek. A 2009 novemberében hivatalba lépő vezetőnek rendkívül alapos szelekción kell átesnie. Ne legyen elfogadhatatlan az európai jobb- és baloldal számára, személye ne okozzon bántó gondot egyik vagy másik nemzet részére, a kora, egészségi állapota is döntő tényező, hiszen nem mindennapi munkát kell elbírnia, annak ellenére, hogy egyszer már valamilyen nemzetet legalább kormányfőként irányított. A szakértő sok lehetséges – esetleg önjelölt – nevet is felsorolt, ám az esélyesek közül ő Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnökre tette le a voksát, aki először irányíthatja az egész uniót. Félmilliárd embert. Csak két ország van a világon, amelynek a lélekszáma meghaladja ezt. Az elnök feladata korántsem merül ki üres reprezentációban, ugyanis ő – természetesen hatalmas bürokráciát irányítva – veszi át a soros elnökség számtalan feladatát. Ezentúl másfél éven keresztül három ország látja majd el az elnöki teendőket, mégpedig úgy, hogy az első állam fél évvel korábban irányította az uniót, aztán a jelenlegi elnök, majd az utána következő adja egymásnak a munkát.
Henry Kissinger amerikai külügyminiszter elhíresült kérdésére is hamarosan választ adhatunk: „Kit hívjak fel, ha az Európai Unió véleményére vagyok kíváncsi?” Egy év múlva már meglesz az az egyetlen személy, akihez fordulni lehet, ha valamelyik nagy partner meg akarja tudni, hogy a különböző külpolitikai kérdésekben mi is az unió álláspontja. Ő lesz a kül- és biztonságpolitikai főképviselő, aki egyben az előbb felvázolt elnök helyettese is. Sokan a számos jelölt közül Javier Solanát látják befutónak, legalábbis a kezdetekre. A hírek azonban a spanyol politikus megromlott egészségi állapotáról szólnak. Mindenesetre már gőzerővel folynak a tagországok között az akciók a jelöltek megtalálására és támogatásuk megszervezésére. A jövő év tavaszán európai parlamenti választásokon fogják földrészünk polgárai megválasztani azt a 750+1 képviselőt, akik majd az Európai Unió törvényhozásában képviselnek minket. Brüsszelben aggódnak, hogy az EP-képviselők képesek lesznek-e megbirkózni a lisszaboni határozatokból rájuk szakadó többletmunkával.
Eközben a NATO is keresi helyét. „Milyen észak-atlanti szövetségre van szükség a jövőben?” – ezt maga a szervezet főtitkára, a holland De Hoop Scheffer kérdezte a közelmúltban. Kellene egy világos jövőkép. Bár az amerikaiak válaszoltak: olyanra, amely legyőzi az iszlám terrorista veszélyt, úgy látszik, hogy ez önmagában nem elégíti ki az igényeit. Alátámasztja a NATO-főtitkár aggodalmát José María Aznar volt spanyol miniszterelnök véleménye, aki szerint „a NATO valószínűleg történelme legkomolyabb és legmélyebb válságában van, ugyanis az állandó nyugtalanság légköre uralkodik a szervezetben, ami abból táplálkozik, hogy létezésének értelmét vesztette el”. „Ebbe a NATO-ba akar Sarkozy teljesen visszasorolni? – tette fel a kérdést egy ugyancsak pesszimista francia blogíró. – És még közös európai védelmi politikát akar. Hát nem veszi észre, hogy rajtunk röhög egész Amerika és Anglia?”
Nemcsak az ilyen „polgári vélemények” miatt, hanem a nagypolitika szintjén is bőven le kell majd küzdeni az ellenérzéseket. Ám épp ezért hiba volna előzetesen fényes győzelmi menetnek értékelni az egyeztetéseket, amelyek az európai védelmi politika kialakításáról folynak majd. Az biztos, hogy ez a katonai együttműködés Amerika ellen nem irányulhat, különösen, hogy hű szövetségese, Nagy-Britannia is ott lesz az elvek kidolgozásánál. Másrészt a 27 uniós tagállam több mint kétharmada a NATO-ban is szerepet vállal, közülük jó párnak ez már bőven elég, ne piszkálják őket holmi európai védelemmel. Bár az amerikaiak áldásával kezdődhetnek meg az egyeztetések, meglehet, hogy a tengerentúlon titokban továbbra is a NATO vetélytársát gyanítják majd benne – aggódnak a kételkedők. Mi a helyzet akkor, ha a jövőre hatalomba lépő új amerikai elnök visszatér a régi washingtoni politikához, amely szerint az észak-atlanti szövetség bőven elég az európaiaknak? „Ne siettessük a folyamatot – árulta el Bukarestben a Parisien francia napilap újságírójának egy diplomata. – Az európai védelem korántsem bizonyosság, inkább lehetőség.”
origo.hu
Kiderült, mikor csap le a pusztító vihar az országra
