Peking elutasítja, hogy az olimpiát átpolitizálják, pedig a 2008-as játékok helyszínén is tudják, hogy idén egy meglehetősen „politikus” olimpiát fognak rendezni. Kína ugyanis teljesen elfogadható helyszín, ám messze nem nyugati típusú demokrácia. Sajátos helyzete miatt azonban mégis megkaphatta a játékok rendezési jogát, ezt pedig lehetőségként éli meg a számos elnyomott közösség Kína-szerte. A tibetiek sem véletlenül időzítették a felkelést 2008-ra, az 1959-es lázadás 49. évfordulójára. Kissé furcsa, hogy az olimpia megrendezését engedélyezték Pekingnek, pedig tökéletesen tisztában voltak vele, miként kezelik az emberi jogok kérdését az ázsiai birodalomban. A tibetiek ugyan nem tudják elérni céljaikat (maguk a célok is meglehetősen homályosak), de annyit elértek, hogy róluk beszélnek világszerte. Az állami vezetők egy része pedig távol maradhat a pekingi megnyitóünnepségről, például Donald Tusk lengyel kormányfő. A Lengyel Olimpiai Bizottság elnöke közben egyenesen arról beszél, hogy egyetlen sportolójuknak sem kell szankciótól félnie, ha nyíltan állást foglalnak az emberi jogok helyzetét illetően Kínában. Mindenesetre érdekes lenne Otylia Jedrzejczakot „Free Tibet” feliratú pólóban látni a 200 méteres pillangóúszást követően a dobogón.
Tibet nem tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB), így nem is küld saját zászló alatt sportolókat Pekingbe. Tajvan azonban igen, legalábbis a legutóbbi hírek erről szóltak. A kicsiny sziget azért küzd, hogy független államként ismerje el a nemzetközi közösség, ezt pedig négy éve Athénban két aranyéremmel tudta nyomatékosítani. Peking álláspontja azonban az, hogy Tajvan Kína része, csak széles körű autonómiát élvez. Ennélfogva a NOB-on belül Tajvan neve „Kínai Tajpej”, amelynek nincs ugyan sok értelme, csak annyi, hogy a sportolók bejövetelekor közvetlenül Kína mögött jöhetnek. Tajvan azonban a T betűnél akar jönni, ezzel hangsúlyozva különállását. Akár még az is megtörténhet, hogy a „Kínai Tajpej” nem indul a pekingi olimpián, ha sportolói a Kínához tartozó Hongkong és Makaó után sorakoznának fel. Az már régebben bizonyossá vált, hogy az olimpiai láng nem fog áthaladni Tajvan szigetén. Bármennyire is lélekemelő az egész világ nemes versengése, a politika fontosabb mind Kína, mind Tajvan számára.
Különleges esetben az egyes sportolókból is kibújik az ügyért küzdő aktivista. Legutoljára a szerb Milorad Csavics Eindhovenben állt fel a dobogóra az 50 méteres pillangóúszás eredményhirdetésekor „Koszovó Szerbiáé” feliratú pólóban. Az Európai Úszószövetség (LEN) azonban nagyon tart az ilyen lépésektől, így a fiatalember versenyzési jogát azonnal felfüggesztette, a szerb szövetséget pedig megbüntette. A NOB sem különb ilyen tekintetben, elég csak az 1968-as, mexikóvárosi olimpián történtekre gondolni. A 200 méteres síkfutás eredményhirdetésekor Tommie Smith aranyérmes és John Carlos harmadik helyezett cipő nélkül, de fekete zokniban állt a dobogóra. A himnusz alatt a két amerikai sportoló lehajtott fejjel állt, fekete kesztyűbe bújtatott kezüket ökölbe szorítva a magasba emelték. Az üzenet egyértelműen az akkori amerikai emberi jogi helyzet kritikája volt, a két fekete sportoló tiltakozása a feketék elnyomása ellen. A közönség kifütyülte a két sprintert, ám ők büszkék voltak arra, hogy fel tudták hívni a nemzetközi közvélemény figyelmét az amerikai jogtiprásokra. Avery Bundage, a NOB elnöke azt követelte az amerikai szövetségtől, hogy azonnal hívja haza Smitht és Carlost politikai lépésük miatt, különben az ország egész atlétikai csapatát kitiltják a játékokról. Az ezüstérmes Peter Norman Ausztráliából támogatta a tiltakozókat, ő javasolta, hogy Smith bal kezére, Carlos pedig a jobbra húzzon kesztyűt, mivel a bronzérmes sportoló a szállásán hagyta a kézvédőket. Smith később azt mondta: „Ha győzök, akkor amerikai vagyok. Ám ha valami rosszat teszek, akkor csak egy nigger.”
Hasonló helyzetbe került évtizedekkel korábban a legendás Jesse Owens, az 1936-os berlini olimpia négyszeres aranyérmese is. A fekete bőrű csodafutóval kapcsolatban ugyanis rendszerint megemlítik, hogy Adolf Hitler nem fogott vele kezet győzelme után. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy Owensnek nem küldött gratuláló üzenetet saját elnöke, Franklin D. Roosevelt sem (amelyet az atléta zokon is vett), majd a élménybeszámolót tartó sportolónak a New York-i Waldorf Astoria szállóban a teherliftet kellett használnia, mivel az akkori törvények alapján a feketék nem használhatták a fehéreknek fenntartott felvonókat.
Persze az 1936-os játékok sem csak a sportteljesítményről szóltak, hanem a náci propaganda részeként Németországra terelte a figyelmet. Az akkori rezsim az egész világnak meg akarta mutatni, milyen csudaszép az ország, az emberek milyen boldogan élnek. Ilyen volt az 1988-as szöuli olimpia is, amely egy egypárti diktatúrában zajlott le, szigorúan ellenőrzött keretek között. Kevéssé ismert, hogy az 1956-os melbourne-i olimpiát is bojkottálta három ország, mégpedig a Szovjetunió magyarországi megszállása miatt. A három hősies állam Spanyolország, Hollandia és Svájc volt. Persze nem értek el semmit a tiltakozással, de legalábbis köszönet illeti meg őket az olimpia „átpolitizálása” miatt.
origo.hu
Orbán Viktor bejelentést tett a kereskedelmi kamarával való együttműködésről
