Szlovák atyafiaink

Szlovákia az egyetlen olyan ország a trianoni utódállamok közül, amelyiknek a területe az első világháború végéig teljes egészében Magyarország földje volt. A honfoglalás és a X. századi letelepedés utáni évszázadokban 17 királyi vármegye szerveződött a Felvidéken, városok tucatjai, falvak százai létesültek és népesültek be egy évezred alatt. Északi szomszédunk fővárosa, Pozsony – a XIX. században kreált szláv nevén Bratislava – 1541-től a XVIII. század végéig hazánk fővárosa volt, ahol 19 magyar királyt (és királynőt) koronáztak meg. A Szent Márton-székesegyház tornyán most is ott csillog a Szent Korona mása, a szlovák állami címer hármas halma a kettős kereszttel a régi-új magyar címerből lett „kiemelve”. A 49 ezer négyzetkilométer területen élő öt és fél millió lakos tíz százaléka magyarnak vallja magát, a szlovák népesség pedig – az antropológiai és genetikai kutatások szerint – a legközelebb áll a Kárpát-medencei magyar etnikumhoz. Paradox módon még a trianoni határváltozás traumája után, a XX. század nagyobbik felében is egy oldalon álltak országaink: 1939-től 1945-ig a Szovjetunióval szemben, majd 1990-ig mellette, s azóta az észak-atlanti szövetségben. 1993. január 1-jén hazánk elsőként ismerte el a Csehországtól elszakadt önálló Szlovákiát.
Ilyen szép, hosszú közös történelem és rokon vonások birtokában 2004 óta az európai egyesült államok tagországaiként a legnagyobb barátságban és egyetértésben kellene élnünk egymás oldalán, minden alkotó energiánkat a közös fejlődésre, a gazdasági és kulturális felvirágzásra kellene fordítanunk. Ezzel szemben északi szomszédunk 1992 októberében egyoldalú döntéssel elterelte a Duna főágát, megváltoztatva ezzel a békeszerződések határkijelölését, tetemes környezeti és gazdasági kárt okozva Magyarországnak. Azóta is elutasít bárminő kártérítést vagy kompenzációt. Évekig „szabotálta” a párkányi híd közös újjáépítését, amelynek elkészülte végül 2001-ben csakis a két ország akkori polgári kormányzásának köszönhető. Az uniós csatlakozásig, de azóta sem készültek és nem nyíltak meg olyan határátlépő helyek, amelyek hiánya nehezíti a mindkét oldalon magyarok lakta települések közötti szabad közlekedést és kapcsolattartást. Az Ipoly fölött csaknem ötven (!) helyen hiányoznak a korábban meglévő hidak és gyalogosátkelők. A szlovákiai vasúti „reform” részeként az ország déli részén és a határ mentén szüntettek meg régi vonalakat, ahelyett, hogy a MÁV vonalaival történő összekötésükkel könnyítenék a határ közeli városok (Vác, Balassagyarmat, illetve Ipolyság és Losonc; Miskolc, illetve Rozsnyó és Kassa stb.) közötti forgalmat.
Szlovákia a mai napig nem törölte el az 1945-ben meghozott, úgynevezett benesi dekrétumokat, amelyek a magyarságot a kollektív bűnösség vádjával sújtották, és évekig a teljes jogfosztás állapotába taszították. A kitelepítettek európai normák szerinti kárpótlása máig nem történt meg. Baloldali kormányok idején – mint például Vladimír Meciar miniszterelnöksége idején, 1997-ben – újra felvetődött a hírhedt „lakosságcsere” ötlete. Szlovákiát a közigazgatási reform során nyolc új államigazgatási kerületre, azon belül 79 járásra osztották fel, amelyek határait úgy szabták át, hogy a magyar népesség százalékos aránya mindenütt alacsonyabb lett. Ez a képviseleti és önkormányzati választásokkor máris a kisebbségi magyarok szavazati arányainak csökkenését eredményezte. Legutóbb az állami költségvetés elosztási rendszerét „reformálták meg” úgy, hogy a részesedést az adott hely földrajzi magasságához viszonyítják: a magyarok Szlovákiában mindenütt a legalacsonyabb tengerszint feletti magasságban élnek. Pozsony adminisztratív és gazdasági intézkedéseivel minden szinten nehezíti a magyar nyelvű oktatást és művelődést. Az 1993-ban Királyhelmecen alapított városi egyetemet 2006-ban kis híján be kellett zárni, a komáromi Selye János Egyetem működését jelenleg veszélyezteti az elvont állami költségtámogatás. A középfokú oktatási intézmények – líceumok és szakiskolák – sűrűsége feltűnő hátrányt mutat a magyarok lakta vidékeken, s mi sem jellemzőbb, mint hogy a félmilliós fővárosban egyetlen magyar nyelvű gimnáziuma van a Pozsonyban élő húszezer magyarnak. A magyarok lakta vidékek – többnyire XIX. századi alapítású – múzeumainak, gyűjteményeinek fenntartását szintén hatalmi eszközökkel – pénzelvonással és „megfelelő” vezetők kinevezésével – nehezítik, a hivatalos kultúrpolitika elvárásait újabban már az általános iskolák tanrendjére is rákényszerítik, például a magyar történelemnek, irodalomnak és a földrajznak a többségi nemzet nyelvén való oktatását elrendelve. A magyar nyelvű sajtó, könyvkiadás, rádiós és televíziós műsorszórás az etnikai arányok tükrében – európaiasan szólva – negatív diszkriminációt jelez.
2004. május 1-jétől, az Európai Unióhoz való tényleges csatlakozásunk óta – a normális körülmények között elvárható enyhülés helyett – sorozatos inzultusok borzolják a kedélyünket. A szlovák belpolitikában teret nyert az agresszív nacionalizmus és sovinizmus, amelynek hegye Zsolna és Nyitra felől dél felé mutat. A fiatal köztársaságban immár a saját történelmük részeként tisztelik a pozsonyi székesegyház arany Szent Koronáját, de a magyar nyelven beszélő idegenvezetőt rendőrök vitték el a Mátyás kori formájában pompázó Szent Márton-dóm mellől. A magyarul telefonáló és emiatt bántalmazott Malina Hedviggel szemben szinte az egész szlovák államhatalom felsorakozott, ami legalábbis nem tanúskodik erős többségi morálról; a spontán magyarellenes akciók – gyűlölködő graffitik, helység-, utcanevek, emléktáblák, emlékművek bemocskolása, szobrok megrongálása – mind gyakoribb hír. Petőfi Sándor szobrát Pozsony ligetfalvi parkjából be kellett hozni a Medikusok kertjébe, hogy szem előtt és zárható helyen legyen, miután a védekezni képtelen költő kardot tartó márványkarját, ki tudja, hányszor törték már le vitéz Hlinka-gárdisták; Kossuth Lajos egyetlen felvidéki köztéri szobrát Rozsnyó főterén pedig fényes nappal, szervezett formában gyalázták meg uniformisba bújt ifjú szlovák „hazafiak”.
Szegény Kossuthban, aki maga is szlovák származású kisnemes volt, a XIX. század egyik legnagyobb szabadsághősét is tisztelhetnék „tót atyafiai” (Mikszáth után). Még akkor is, ha 1848-ban bizony meggyűlt a baja a Habsburg-zsoldban álló szlovák nemzetvezetőkkel. „Hodza, mint bebizonyosodott bujtogató és néplázító, cinkostársaival, Stúrral és Hurbannal együtt, mint honárulók és a hazára, honpolgárokra s közbátorságra nézve veszedelmes emberek, Magyarország polgárainak sorából ezennel kitörültetnek, (…) elfogatásuk szoros és polgári köteleséggé tétetik” – rendelte el Kossuth a Honvédelmi Bizottmány elnökeként 1848. október 17-én. A lázadó urak egyébiránt a pesti evangélikus gimnázium tanulói voltak, nevüket ma Párkány és Ógyalla települések viselik. A magyar és a szlovák nép történelme a szoros párhuzamok mellett kétségkívül hordoz ellentéteket, a XIX. századi ügyeknek azonban már nem kéne megterhelniük a XXI. századi szomszédságot. Üdvösebb lenne az időszerű gondokkal foglalkoznunk, mint a határon átlépő folyók vízminőségével, a levegőszennyezéssel, az élővilág és az épített örökség védelmével, a tokaji bor forgalmazásának jogi kérdéseivel vagy a felvidéki magyar tanügy égető problémáival.
A pilisszentkereszti (mlynki) szlovák önkormányzat „irodaválságának” méltányos rendezése pedig remélhetőleg megnyugtatja Slota úr háborgó lelkét, és nem indítja el a tankjait Budapest ellen – amint ezt már többször is kilátásba helyezte.