Titkos szobák

Amiről én annak idején írtam, nem illúzió. Az, hogy van a reális élet mellett külön életem. Operaírás, s most hangszerelés alatt Cassandre, Coraline élő alakok. Beszélgethetek velük. Ahogy a városban van szobám, ami az enyém, s csak az enyém, így a lélekben is van ilyen magam titkos szobája. Semmi köze a valósághoz, és mégis valóságosabb – írta fiainak 1952-ben Lajtha László egyetlen operájáról, A kék kalapról, amelyet a spanyol író és diplomata, Salvador de Madariaga librettójára szerzett. Ez a fajta befelé „menekülés” leginkább az életrajz tükrében érthető meg, amelynek máig ható tragikus fordulópontja, a csúcs és az azt követő kirekesztettség éppen a komponálás idejére (1948–50) esik. Így ebben a műben és annak keletkezéstörténetében annyi személyes vonatkozás, zenei és kompozíciós hitvallás sűrűsödik, hogy az egyik legalkalmasabb opus Lajtha zeneszerzői munkásságának elemzésére. E vígopera nemcsak azért különleges, mert kiváló mű, hanem azért is, mert híven tükrözi a méltatlanul keveset játszott zeneszerző egyéni zenei útját, ezáltal alkalmas arra, hogy végre megszabadítsuk a kliséktől a róla alkotott képet. Tulajdonképpen ezzel foglalhatnánk össze Solymosi Tari Emőke „…magam titkos szobája” – Lajtha László A kék kalap című vígoperájának keletkezéstörténete, esztétikai vonatkozásai és zenetörténeti kapcsolódásai című tudományos, de ismeretterjesztésre is kiválóan alkalmas munkájának témaválasztását.
Lajtha László Bartók és Kodály mellett az egyik legnagyobb XX. századi zeneszerzőnk, akinek zenetörténeti jelentősége nem merül ki a népzenekutatásban. Ugyanilyen fontos az az életmű, amelyet műveivel hagyott ránk, ráadásul részben külön is kezelte a népzenekutatást a komponálástól. Azonkívül, hogy Bartók rendkívül elismerően nyilatkozott Lajtháról mint zeneszerzőről, a híres Leduc kiadó adta közre műveit, 1955-ben a Francia Akadémia tagja lett első magyar zeneszerzőként, Enescu megüresedett helyét foglalhatta el. Pontosabban hét évig nem is tölthette be, mert – és éppen ez a már említett tragikus fordulópont – 1948-ban, amikor nemzetközi elismertsége csúcsán barátai tanácsa ellenére hazatért Londonból az akkor már kommunista Magyarországra, a politikai rendszerrel szembeni ellenállása miatt (bűne többek között az volt, hogy a Nemzeti Zenede igazgatójaként nem volt hajlandó aláírni, hogy elítéli Mindszenty bíboros tevékenységét) nemcsak állásaitól, hanem az utazásoktól, a fiaival való találkozástól és nemzetközi sikerei learatásától is megfosztották. A székfoglalót csak halála előtt egy évvel, 1962-ben tarthatta meg. Ezek tudatában nagyon is érthető a „magam titkos szobája” mottó, amely nemcsak címadó, hanem meg is szabja a könyv célját, kutatási irányát: a Lajtha-féle zeneesztétika megértését.
Másik különleges zenei könyv a változatlan kiadásban újra megjelent A magyar dal könyve, Dobszay László hasznos példatára, amely lényegében a bölcsőtől a sírig elkísérhet, annyira komplex és mindenre kiterjedő. Ezt a talán túlzónak is tekinthető megjegyzést az indokolja, hogy alkalmazása az összes korosztálynál beválik: minden pedagógusnak, aki éneket vagy zenét tanít a bölcsődétől az egyetemekig, ismernie kellene ezt a kiváló antológiát. Ez ugyanis nemcsak példatár, hanem magyar zenetörténet is, rövid, szemléletes történetekkel, egyszerű és tömör magyarázatokkal összefoglalva mindazt, amit az egyes népdaltípusokról vagy a magyar zeneszerzők műveiről tudnunk kell. Összesen több mint hatszáz dallamtípust ismerhetünk meg a legszebb és a legértékesebb példákon keresztül. Éppen ezért ez a kötet fordításban akár imázsformáló mű is lehetne: a zeneszerető és zeneértő külföld számára is pontos, érthető, követhető képet festhet arról a zenei gazdagságról, amellyel a Kárpát-medence büszkélkedhet.
(Solymosi Tari Emőke: „…magam titkos szobája” – Lajtha László A kék kalap című vígoperájának keletkezéstörténete, esztétikai vonatkozásai és zenetörténeti kapcsolódásai. Hagyományok Háza, Budapest, 2007. Ára: 3500 forint. Dobszay László: A magyar dal könyve. Hagyományok Háza–Timp Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 3990 forint)