Csúcstalálkozó a várományossal

A feleségek azért ne ijedjenek meg. Mindössze arról van szó, hogy a magyar gazdasági elit tagjai úgy döntöttek, hogy egy hét múlva, május 27-én találkozót szerveznek Orbán Viktorral. A hírt legpontosabban egy másikkal lehet értelmezni: Magyarország versenyképessége ismét romlott. Mégpedig oly módon – az IMD svájci gazdaságkutató intézet jelentése szerint –, hogy hazánk mindegyik versenyképességi tényezőt illetően lejjebb küzdötte magát a rangsorban. Az ötvenöt ország helyzetét, gazdasági mutatóit, kilátásait összehasonlító elemzés szerint ezért csúsztunk a 35. helyről a 38.-ra.
Nem arról van persze szó, hogy a gazdaság szereplői a konzultációból a kormányfőt kihagyták volna. A vele történt találkozók azonban nem hozták meg azt az eredményt, amire számítottak. Gyurcsány pártján belül önfejűsködhet, jól temperált kvázi értelmiségi környezetét is elkápráztathatja mutatványaival. Úgy látszik azonban, hogy demokráciában a gazdasági elittel másfajta kapcsolatot megvalósítani, mint partneri viszonyt, nem lehetséges. És fölösleges arról értekezni, hogy ki bízik Gyurcsányban, és ki miért nem hisz már benne, hogy jobb-e Orbánban bízni, vagy még korai vele tárgyalni. Mindezt ne így lássuk, ne így értékeljük. A gazdasági működőképesség ugyanis nem hitbéli kérdés, hanem megállapodások létrehozása, betartása és betartatása. Tessék beütni a keresőprogramba azt a két szót, hogy „Gyurcsányban bízik”. Döbbenetes mennyiségű mondattömeget fog kidobni a számítógép. Elég az első húszat elolvasni ahhoz, hogy olyan érzésünk legyen, ő talán nem is egy gazdasági megerősödésre vágyó-váró ország kormányfője, hanem táltos, aki tudja, meri és teszi a jövőt, amely tulajdonképpen tőle függ. Mi több: azzal szinte azonos. Vagy ha mégsem, akkor had- és nemzetvezető a Thermopülai szorosban, és maroknyi csapatát éppen a hősi megsemmisülésre beszéli rá a pártértekezleten. De a terjengő, egyre fojtóbb szagokból meglehet, arra kell következtetnünk, hogy a benne való hit fokozása érdekében éppen birkát áldoz a Parlament közelében lévő Károlyi-szobor tört íve alatt. Mert Gyurcsányban ma már nem elég bízni. A bizalom egyébként is elfogyott. Ha a GDP-növekedésre vetjük tekintetünket, s a mi apró termetű grafikonunk mellett rá tekintünk Szlovákia, Románia vagy akár Bulgária jócskán fölénk magasodó oszlopára, akkor rájövünk, a bizalom itt már kevés, előnyösebb, ha Gyurcsányban inkább hiszünk. Lehetőleg vakon. És akkor a grafikonok sem homályosítják el bódult belső látásunkat.
Hogy miért kellene még mindig, akár szemünket bekötve is a kormányfőt követnünk, azt attól a politológustól kellene megkérdezni, aki Gyurcsányban való hitét még ma is fontosnak tartja verbális úton közölni. Pedig bőven elég lenne, ha az MSZP értelmiségi holdudvarának szűkülő és szűkölő körében hangtalanul, a fagylaltfogyasztáskor használt nyelvmozdulattal jelezné markáns véleményét. Tényleg, miért is higgyen Gyurcsányban a XXI. századi magyar? Talán mert olyan szép a mosolya, amikor Pelczné Gáll Ildikó felszólalását hallgatja? Vagy azért, mert azzal a ritka képességgel áldotta meg a sors, hogy egy hét leforgásán belül egyaránt tud érvelni egy meggyőződés és annak az ellenkezője mellett? A hitvágy komoly dolog, de próbáljuk meg más, metafizikailag egy hangyányit telítettebb tartalmak közelében kiélni.
Az a tény, hogy a gazdasági elit Orbán Viktorral akar konzultálni, már az előre hozott választások szele. A közszolgálati és a baloldallal szimpatizáló kereskedelmi adók valószínűleg majd úgy fogalmaznak, hogy a huszonhárom legfontosabb gazdasági szereplő a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjével ül le tárgyalni. Ez tény, ne kössünk bele. Csak tegyük hozzá, hogy itt Orbánnal nem mint ellenzéki vezetővel történik tárgyalás. A tárgyalás annak a tömegtámogatással bíró politikai erőnek a vezetőjével történik, amelyiktől egy ország várja sorsa jobbra fordulását. A várományossal.
Ha figyelmesen olvassuk a gazdasági és pénzügyi világ hazai szereplőinek nyilatkozatait, azt tapasztaljuk: a reformok nincsenek levéve a napirendről. Sőt. Csak a Gyurcsány-féle álreformokról mondhatjuk el, hogy azoknak bizony befellegzett. De fel kell figyelnünk rá, hogy „reformok véghezviteléhez szükséges erőről” beszél Demján Sándor, és „valódi reformok” szükségességéről cserélt eszmét egy kerekasztal-beszélgetésen nemrégiben a négy jegybankelnök is, Bod Péter Ákos, Járai Zsigmond, Simor András és Surányi György.
De vajon fölkészült-e a magyar lakosság arra, hogy most már „valódi reformoknak” nézzen elébe? Bizonyos, hogy nem. És ez a következő kormány helyzetét elég nehézzé teszi. Mert 2002-ben csak folytatni kellett volna a gazdaságélénkítő programokat. 2006-ban már nehezebb lett volna visszaállítani a vágányokat, de még ment volna kisiklás kockázata nélkül. Ám mára Magyarország olyan legyöngült állapotba került, hogy aki életmentő műtétet akar rajta végrehajtani, annak előbb fel kell táplálnia. Akármikor lesz a választás – jelzem, már a baloldalon is egyre kevesebben hisznek abban, hogy a kisebbségi kormány kihúzza a 2010-es választásokig –, az új kormány első ténykedései nem lehetnek mások, mint stabilizáló intézkedések. Talán már el sem hisszük, de meg fogjuk, mert meg kell tapasztalnunk, hogy a reformok bevezetése nem áremelést, adónövekedést és a kisemberek üldözésszerű agyonellenőrzését jelenti, hanem valami mást. Óriási a tétje annak, hogy intézkedései révén egy új kormány képes lesz-e a reformról való, negatív tapasztalatokkal terhelt fogalmainkat pozitív tartalmúvá visszaváltoztatni. A horvátok a minap felemelték a minimálbért százezer forintra. Ha hiszik, ha nem, ez is reform, még akkor is, ha nekünk a szó azt juttatja eszünkbe: ezek megint kitaláltak valamit, hogy én ne jöjjek ki a fizetésemből. Kíváncsi vagyok, a horvátoknál követi-e a minimálbér felemelését olyan kormányellenessajtó-hadjárat, miszerint az intézkedés tönkreteszi a gazdaságot, mint amit nálunk produkált a médiaértelmiség akkor, amikor hasonló lépésre szánta el magát az Orbán-kormány.
Ha netán egy tévériporternek eszébe jut megkérdezni a miniszterelnököt, mi a véleménye arról, hogy a gazdasági elit az ő politikai riválisával konzultál, Gyurcsány ezúttal is bizonyára optimista, és közben ellenfelét becsmérlő nyilatkozatot fog tenni. Majd elmondja, hogy az ő kisebbségi kormánya mi mindenre képes, hogy a jövő szép, a fejlődés perspektivikus, és nincs más alternatíva, csak a szocialisták. Talán még az euró bevezetését is megígéri. Neoliberális körökben ugyanis egyre többször hangzik el az euró bevezetésének előrehozatala, függetlenül az ország állapotától, tűrőképességétől.
Dakotát nem találtam, de egy szomáli közmondással hűteném kicsit ezeket a forró elképzeléseket: „Ne tegyél fazekat a tűzre annak a halnak, amelyik még a tengerben úszik.”