Fékezett zuhanás

A Nyugat folyóirat megjelenésének századik évfordulóján indokolt felidézni Csinszkát, akit az irodalomtörténet többnyire csak mint Ady feleségét ismeri. Pedig Ady Endréné Boncza Berta házastársi helyzetétől függetlenül helyet kapott egy sokáig nélkülözött összeállításban, az S. Sárdi Margit és Tóth László által szerkesztett Magyar költőnők antológiája című, 1997-ben megjelent munkában. Ruffy Péter a Magyar Nemzet 1980. április 27-i számában elfogulatlanul ír Csinszkáról (Ruffy Péter: A Csinszka-vita – krónika és folytatás). Nem fogadja el sem a Király István-, sem a Robotos Imre-féle Csinszka-képmást. Véleményét így összegezi: „Az aranyfüst és a bekormozott arc között talán van egy harmadik árnyalat is.”
Csinszka, akinek házassága és annak beteljesedése sokaknak talány volt, kilépett az Ady-feleség szerepkörből – Ady halála után Márffy Ödön festőművész felesége lett –, és önálló életet élt. Mint Szendrey Júlia, ő sem akart a „nemzet özvegye” maradni, ledobta az „özvegyi fátyolt”, igaz, nem nyolc hónap, hanem három év elteltével. Mint írja, „élek… csöndesen, nyugodtan, rezignáltan. Élek, és az én életem ma sem játék. Művészsors, aki mellé hittel kerültem, azzal a felelősségteljes alárendelésével magamnak, amivel már szolgáltam egy másik művészsorsot. Igaz, ma egy kicsit megvertebb vagyok legbelül. A tegnapi sorsomat én cipelem. Nem békén és csöndben, ahogy szeretném. Egy megkínzott gamin csúfolódó fintorával viselem jól magamat. Nincs penetráns »Ady özvegye« parfümöm. Nem forgatom az ég felé szemeimet, ha szóba jön Ady neve. A kultusz, ami bennem él iránta, suta és személytelen. Így kell szeretnem és gyászolnom őt.”
Hátralévő rövid életének meghatározói a festmények, kiterjedt levelezése és a versek. Csinszka versei zömmel a Szamóca utcai otthon (itt élt Márffyval) falai között íródtak. Alkotójuk itt sem talált teljes nyugalmat. Éppen betöltötte 40. évét, amikor a halál elragadta. Versei 1931 őszén jelentek meg. A kötet előszavában Vészi József írja: „Add ki nyugodtan verseidet, Csinszka. Hadd lássa a világ, hogy akit a sors Ady Endre élettársául rendelt, költőtársa is volt Ady Endrének.”
Csinszka verskötete 2000-ben jelent meg újra a Noran Kiadó gondozásában, Kiss Bori szerkesztésében. Hatvankilenc évig senki sem akarta kiadni Csinszka verseit, és befejezetlen életrajzi kötete a kilencvenes évekig levéltárban porosodott. A „költőtárs” a köztudatban nem volt jelen, sokan nem is tudták, hogy Csinszka verseket is írt.
Boncza Berta különös személyiség volt. A fékezhetetlenség éppúgy jellemezte, mint az alázatosság. Okos volt, szertelen és vidám, ugyanakkor gonoszkodó és anyagias is. Anyátlanul nőtt fel, nagyanyja nevelte. Felettébb izgatta a szülei közötti vérrokonházasság is. Családja székely, unitárius hitű volt, apját és annak két nővérét Bánffy Miklós gróf segítette szüleik halála után (1849-ben az Erdélybe betörő románok felkoncolták őket). Boncza Miklós, az apa konok, elszánt, szívós ember volt. Különös módon adott fricskát a sorsnak: beleszeretett nővére lányába, a 20 éves Török Bertába. A két testvér ekkor ádáz ellensége volt egymásnak, haragjuk akkor vált életre szóló gyűlöletté, amikor 1894. június 7-ét, a leánygyermek megszülését a fiatal anya csak tíz nappal élte túl.
Boncza Miklós országgyűlési képviselő, földbirtokos és laptulajdonos nagy gondot fordított lánya neveltetésére. Az ország legelőkelőbb intézetébe, az Erzsébet Nőiskolába járatta, majd a Genfi-tó partján lévő Lutry intézetébe küldte. Itt Mme Beraneck keze alatt Csinszka tökéletesen megismerte a francia és a német nyelvet, valamint a művészettörténetet. Azt azonban sosem felejtette el, hogy egy nap szobafogsággal sújtotta az igazgatónő, mert a társalgóban egyik magyar társnőjével magyarul beszélgetett, és a „tisztes francia” a nyelvet „barbárnak” bélyegezte. A lutry-i évek ugyancsak megérlelték Csinszkában a konokságot, a dacot, amely jellemvonások összes felmenőiben fellelhetők. Ennek a dacoskodásnak és akaratoskodásnak eredményeként lett Ady felesége. A messzi Svájcból írja ugyanis Adyhoz első levelét, amelybe ügyesen beleszövi irodalmi műveltségét, aggodalmát a nagy költő sorsáért:
„Kedves Ady Endre!
Itt a francia Svájcban egy lánypensionatban, ezen a szomorú őszi délutánon kezembe került a maga arcképe, és erősen elszomorított. Bocsásson meg, de borzasztó elgondolnom, hogy maga, a ma talán egyetlen élő magyar zseni ilyen fiatalon, ilyen betegen, ilyen kiélten néz a világba. Nem tudom, létezik-e, s ha létezik, jó-e Magához a Maga Léda aszszonya, de kérve kérem, vigyázzon Magára! Tizenhat éves vagyok, és ezért kérem baráti elnézését, mikor ezt a két, titokban őrzött verspróbálkozásomat küldöm szíves bírálása végett. Bár itten, kint a franciák között példátlan, hogy Rostand vagy más híres ember egy asszony írását figyelmen kívül hagyja, számomra igaz ünnep lenne a levele, elkészültem a magyar művészek udvariatlan lustaságára, s nem számítok a válaszára” (Csinszka: Életem könyve, Kelenföld Kiadó, 1990).
Sikerült felpiszkálnia Ady fáradt, de nem lanyhuló hiúságát. Vállalta a nem szokványos szerepet: ő kezdett udvarolni Adynak. Sokan kérdezik azóta is, mennyire értette Ady sajátos szimbólumvilágát, az Ady-költészetet. Minden bizonnyal jobban, mint Léda. Csinszka stílusa, irodalomismerete, szárnyaló fantáziája sokkal közelebb állt Adyhoz, mint a Lédáé. Léda mítosza hamar szertefoszlott, kapcsolatuk irodalmi téren sosem volt erős. Az irodalomtörténet az asszonyt mint művelt párizsi nőt mutatja be, de leveleiben nyoma sincs ennek a műveltségnek. Léda levelei egyszerűek, tőmondatokból állnak, meglehetősen rossz a fogalmazásuk, és sok bennük a helyesírási hiba.
Tabéry Géza, a „majdnem vőlegény” így ír Csinszka korai párválasztásáról 1913-ban: „Bertuka váratlanul nekem szegezte: Mit szólnál hozzá, ha Adyhoz mennék feleségül? Szóba került már ez a házasság köztetek? Nem. Ez csak az én gondolatom még” (Tabéry Géza: A csucsai várkastély kisasszonya).
Csinszka és Ady élete 1914-ben kapcsolódott össze. Leveleztek, mindketten szerelmüket bizonygatták. Csinszka, aki világot látott nőként tér haza Svájcból, apja napirendje szerint kénytelen élni. Boncza Berta sosem tűrte a zabolát – ábrándkép után szaladt, amely nem volt más, mint a házasság az ország legnagyobb költőjével. Ismerte az Ady-buktatókat és a lumpoló költő kegyetlenségét, konokságát, de úgy gondolta, ő fogja megváltani a világnak. Ady hiúságán is nagy csorba esett. A Lédával való szakítás után Arany, Bruchner Riza, Mylitta, Nyanyuci, Dusnitz Alice és a kevésbé ismertek következtek, majd a legvégén Dénes Zsófia. A „becéző-simogató kezű” Zsuka nemet mondott Ady házassági ajánlatára. Igaz, anyai nyomásra. Így könnyebb volt Csinszka dolga: a megrögzött agglegény Ady „csak azért is” meg akarta mutatni, hogy „lett valakié”. Azonkívül kötötte az úri becsületszó, a fiatalság csodálatának élménye, a közös származás és a hitbéli hovatartozás.
Csinszka nehéz teherrel lépett az úr asztala elé a budapesti Kálvin téri református templomban 1915. március 27-én, és mondta el a házasságkötési szertartás szövegét. Ő biztosított teljes anyagi jólétet Adynak a patinás, háromszobás Veres Pálné utcai lakásban, ahol a költő életében először talált igazi otthonra. Csinszka akkor kapcsolta életét Adyhoz, amikor az már csúszott a lejtőn lefelé. Ő volt, aki ezt a zuhanást fékezte, néha megállította. A halál korai eljövetelét azonban ő sem tudta megakadályozni. Pedig mindent megpróbált. Vállalta a betegápoló szerepet, és nem kért segítséget, pedig Ady kiszolgálása és kordában tartása sokszor lehetetlennek tűnt.
Megérne egy irodalmi feldolgozást Csinszka viszonya az Ady családhoz. Kedves, művelt, de korlátokat nem tűrő természete szálka volt mind az anya, mind a testvér szemében. Ady nagyon szerette az „Idest”, akire Csinszka talán azért haragudott annyira, mert őt sohasem tudta legyőzni.
Boncza Berta nem azt az utat választotta, mint szegény Bartos Róza, a néhai Vajda Jánosné, aki férje farvizén próbált beevezni az irodalom vizeire. Csinszka írásait, naplóját, 12 darab pepita füzetét a Magyar Tudományos Akadémia irattára őrizte. B. Lukács Júlia gondozásában 1990-ben látott napvilágot az Életem könyve, amely nem teljes önéletrajz, hanem rapszodikus, sokszor önmagát ismétlő önvallomás. A szerkesztőnő a következő szavakkal zárja a kötetet: „Munkám során hónapokon keresztül éltem együtt e nyugtalan, vergődő lélek legszemélyesebb vallomásaival, vibráló, szépen formált mondataival. S bár ő tiltakozott ellene, hogy írónőnek tekintsék, mégis utólag, haló porában, meg kell adnunk neki ezt a megtisztelő címet – valóban megérdemli.”