Hangya a Fehér Házban

Az Egyesült Államok elnökválasztási show-műsora lassan, de biztosan halad a végkifejlet felé. Olyasmi, mint egy amerikaifutball-mérkőzés. Van négy negyed, amelyben nincs üresjárat, csak folyamatos támadás, akció akció hátán, bravúros labdaelkapások, hosszú megindulások, katartikus touchdown-ünneplés. Mert, ugyebár, a fene kíváncsi az európai típusú játék unalmas hátul való passzolgatására, a taktikai csatára. Az maradjon csak az öreg kontinensnek.
Az Újvilág más utat választott, éppen azért, mert más problémákkal küzd. Az amerikai berendezkedés 300 millió emberért felelős, akik az alapító atyák rendelkezése szerint önmagukat kormányozzák. Az mégiscsak furcsa innen, a régi világ felől nézve, hogy a műsorban az az igazi esélyes, akinek vastagabb a pénztárcája. Voltaképp mindegy is, hogy az említett politikus milyen elveket képvisel, a lényeg az, hány befolyásos támogató áll mögötte. Ha nagyon sok, az már-már elegendő a sikerhez. A jelölt kampánystábja profin felépíti a politikus imázsát, megtanítja elnökösen járni, kezet fogni, mosolyogni, eredetinek tűnő gesztusokat tanítanak be neki (nézzük csak meg Bush jellegzetes integetését vagy Hillary Clinton hagyományos vihogását!), s bíznak abban, hogy a másik oldal ugyanolyan szakemberei kicsit roszszabbul végzik a munkájukat.
Az imázsépítés azt is jelenti, hogy néha ki lehet törni a hagyományos szerepekből. 2008-ban egy fehér nő és egy fekete férfi küzd a Demokrata Párt elnökjelöltségéért. Olyan meglepetés, amely igazán nem meglepetés. Előbb-utóbb el kellett jönnie a pillanatnak, mikor a fehér, New England-i származású, katonaviselt, hetvenéves protestáns olajmágnás helyett egy félig kenyai fiatalember is labdába rúghat. Mert sikeres lehet, Illinois állam szereti, mert eladható. Bush után főképp. Hillary Clinton férje mellett megtanulhatta, milyen is az elnök élete, szenátorként pedig kisujjában van a politizálás. Tudja, kivel kell jóban lenni, kiktől tartsa magát távol. Tudja, hogy női mivolta nem akadályozza meg a jelenkori Amerikában a megválasztását, és szívós munkával, profi imázsteremtéssel előnyt kovácsol belőle.
Valljuk be, valóban izgalmasra sikeredett a mostani kampány. A demokraták viaskodása a két eltérő habitusú, amúgy teljesen elnökszerű jelöltaspiránssal, kisebb bakikkal, érdekes tévévitákkal. A másik oldal pedig vár. John McCain, az ősz hajú, marcona tekintetű katonaember a republikánusok titkos adu ásza. Ő az, akit a vietnami háború idején az észak-koreaiak úgy megkínozták, hogy máig képtelen felemelni a kezét vállmagasságnál feljebb. Korántsem törékeny termetét megtörték, ám szellemét nem sikerült, így legendaként tért vissza a háborúból. McCainről tudni kell, hogy apai nagyapja és édesapja is a haditengerészet admirálisa volt, utóbbi 1968-tól az összes, Vietnamban állomásozó amerikai erők főparancsnoka lett. A mostani elnökjelölt a panamai Colo Solo haditengerészeti támaszponton született, nővére és öccse is katona. A hadseregtől csak egy ugrás volt a politikai pálya, Arizonában kezdte el a republikánusoknál (hol máshol?) a törtetést. A katonai legenda, Amerika népi hőse kétségkívül meglévő erényei mellett voltaképp máig abból él, hogy Vietnamban harcolt, és öt és fél évig a kommunista hadsereg tagjai kerék alá tették, onnan is kivették, sós kútba tették, onnan is kivették.
Akárhogy is forgatjuk, McCain képes lenne vezetni az amerikaiakat. Vállára tudná venni a világ egyetlen szuperhatalmának összes terhét, mégpedig épp úgy, mint az egy katonaembertől elvárható. Mit is mondott az iraki kivonulásról? „Ha ezt megteszszük, úgy az al-Kaida győz, káosz uralkodik el és népirtás söpör végig a régión, amely egy nap megérkezik hozzánk is. Ez az álláspontom, mindörökké”. Tegyük hozzá, furcsa is volna a Bíborszív-kitüntetéssel rendelkező McCain szájából a meghalt százezrek említése. Ötödik iraki útját követően kiváló katonai elemzést írt a Washington Postnak, a háborús helyzetet mint taktikai próbát nézve, s persze a média bűnös hozzáállását bírálta. „Az új politikai-katonai stratégiának van már néhány eredménye. A legtöbb amerikai azonban ezt nem tudja, mivel a sajtó legnagyobb része nem számol be ezekről, vagy sokkal inkább az autós pokolgépekre és az aknatámadásokra koncentrál, amelyek alapján nem sokat lehet megállapítani a háborús stratégia irányairól. Nem azt mondom, hogy a rossz hírekről nem kell beszámolni, de a hírösszefoglalóknak tartalmaznia kell az előrelépés bizonyítékait” – írta McCain, szavai pedig erősen emlékeztetnek Kádár Jánoséira. Az egykori pártfőtitkár szerint is inkább az volt a hír, hogy rengeteg helyen volt fűtés, és nem az a néhány szerencsétlen, aki majd megfagyott a lakásában. Mivel Amerikában azért kissé nagyobb a hatalma a sajtónak, mint Magyarországon, McCain szavaira – még ha elnök lenne is – nem változik meg az írások hangneme, ám igencsak árulkodó, miként tekint a világra a katona-politikus. Az egyetlen kérdés az ő szempontjából, hogy határozott álláspontja támogatásra talál-e a pénzembereknél. Egyébként úgy tűnik, hogy igen.
Emiatt McCain vár, és azt latolgatja, vajon a fiatal fekete galamb – Obama Szíriával is tárgyalna a közel-keleti béke érdekében, Iránnal sem utasítja el a kapcsolatfelvételt, és Irakot is elhagyná –, vagy a tapasztalt exelnökfeleség áll majd vele szemben a mindent eldöntő szavazáson. Közben ő is és stábja is számolgat. Például azt, hogy hány fekete él a demokraták előválasztásain még hátralevő államokban és mennyi a nő. Pennsylvaniában kevés a fekete és sok a nő, következésképp Hillary Clinton győzött. A szegényebb, jelentős néger lakossággal bíró déli államokban Obamával szemben senkinek sincs esélye. Pedig csak annyi történik, hogy az egyik jelölt történetesen fekete bőrű, mert afrikai származású, semmi köze nincs a bronxi utcagyerekekhez vagy az atlantai egykori rabszolgákhoz. Nem lakott a sokszor megénekelt gettókban, fehér bőrű édesanyjával és nevelőapjával az indonéziai Jakarta volt kisgyermekként az otthona. Mégis a feketék egyenjogúságáért küzdő harcosként tudják beállítani, aki Martin Luther King méltó örököse, az elnyomó fehérek szarvait letörő fiatal és nagyon karizmatikus fekete értelmiségi. Az persze érdekes mellékzöngéje a mostani elnökválasztási kampánynak, hogy Obamát rendszeresen kikezdik második keresztneve, a Hussein miatt, ráadásul nemegyszer elhangzott az Obama-Oszama szóvicc is.
Amelyik demokrata jelöltaspiránsnak sikerül megszereznie a fennmaradó demokrata államok küldötteinek többségét, az mehet majd McCain ellen. Akkor a kidekorált veterán majd mindazt a muníciót fel tudja használni kampánya véghajrájában, amelyet a vesztes demokrata kampánystábja összegyűjtött az ellenfeléről az elmúlt év során. Furcsa lesz, ahogy az is, amikor az alul maradó Clinton vagy Obama a másik támogatására szólítja fel szavazóit. A végén pedig az abszolút győztes, aki négy évig a világ legnagyobb hatalmú embere lesz végignézi a kimutatásokat, meghallgatja az ilyen-olyan szakértőket, befektetőket, nagyvállalkozókat és katonákat. Aztán beül a 42 elődje által már használt karosszékbe a Fehér Házban, s rájön, hogy ő valójában a fennálló amerikai berendezkedés pici, ám igencsak lényeges hangyája. A show pedig folytatódik.