Hatvan év múlva

Dávid Ben Gurion, az Izraeli Állam alapító miniszterelnöke 1948. május 14-én Herzl Tivadar képe alatt bejelentette a zsidó állam megalakítását. A történelmi szavak egy nappal a brit mandátum lejárta előtt hangzottak el. A környező arab államok kivárták, míg a Union Jacket levonják a zászlórúdról, és elindult a támadás. A háború arab szempontból katasztrófával ért fel. Az egy napja létező, nemzetközi támogatást nélkülöző zsidó állam visszaverte az egyesített arab seregeket, ezzel pedig át is esett a tűzkeresztségen. Izrael végérvényesen megalakult, és elkezdte kivenni részét a történelemből.
Az ország, amelynek sem alkotmánya, sem államformája nincs, miközben vallási regulák százai kerültek be az állami szabályok közé, folyamatos túlélésre rendezkedett be. A hatvanéves történelem során minden nap úgy kelnek fel az izraeliek, hogy újabb küzdelem előtt állnak, és hálát adnak a teremtőnek az újabb napért. A világ minden tájáról érkeztek a zsidó származású emberek, hogy vallási meggyőződésből, politikai megfontolásokból vagy a jobb élet reményében részt vegyenek a közös haza felépítésében. Feltörték a földeket, lecsapolták a mocsarakat, fellocsolták a sivatagot, kicsiny, önellátó gazdaságokat alapítottak, hogy átéljék újra ugyanazt, amely az ókorban volt utoljára. Építsenek egy egész országot, utakkal, városokkal, vízhálózattal, erőművekkel. Mert úgy tudták, hogy a föld az övék. Bármilyen sivatagos és barátságtalan, mégis megszentelt föld, az ősök hazája, amelyért évezredek óta naponta imádkoznak.
Csakhogy az imák, amelyek már Krisztus korában is ősinek számítottak, egyetlen aprócska tényt kihagytak a számításból. Nevezetesen azt, hogy a történelmi országot így, a XX. század derekán már lakják, mégpedig olyan emberek, akiknek már ősei is itt éltek évszázadok óta.
A lelkes telepesek nem üres földre érkeztek, hanem lakott területre, arabok közé. Akik a zsidók rokonai, de mégsem zsidók. Ez pedig alapvető gondokat okozott. Az Izraeli Állam ugyanis nem azért épült fel, hogy bárki ott lakjon, hanem csak és kizárólag a zsidóknak. Herzl Tivadar eszméje a zsidó államról is azon alapult, hogy kell egy külön ország, ahol nem bántják a zsidókat, hanem saját törvényei szerint egymás mellett élhet a keménykalapos, fehér bőrű német zsidó, a kreol marokkói zsidó és a galíciai óhitű, hosszú pajeszos, fekete kabátos zsidó. A már ott élő arabok viszont értelemszerűen nehezen tudták elfogadni, hogy a fiatal bevándorlók egyik napról a másikra az ő városaikat elfoglalták, katonáik az ottani lakosságot elűzték, a megmaradt araboknak pedig elméletileg az Izraeli Állam zsidó jellegéért kellene harcolniuk.
A harc hatvan éve folyik. Voltak békekötések, valamint véres háborúk, véres háborúk és véres háborúk. Hat nagy kardcsörtetésről tudnak a történelemkönyvek: 1948, 1956, 1967, 1973, 1982, 2006. Ezek a háborúk csak annyiban különböznek a „békeidőben” zajló csatáktól, hogy még nevet is kaptak. Jom Kippur már nemcsak egy zsidó ünnep, hanem egy háború is. Libanon kétszer is lángba borult déli szomszédja segítségével, a helyi történészek – kissé fantáziátlanul – a 2006-os dúlást a második libanoni háború névvel illetik, a hivatalos dokumentumokba is ez került be. A nagyvilág pedig hatvan éve olvassa az összes újság címlapján a zsidó állam mindennapos életét, háborúit és béketerveit. Nincs olyan magára valamit is adó nemzetközi szervezet, amely az 1948 óta eltelt időben legalább egy béketervvel ne rukkolt volna elő, de eddig az összes a papírkosárban végezte. Hiányoznak ugyanis az alapok, az odafigyelés, a helyi lakosság igényeinek felmérése, a politikában is nélkülözhetetlen empátia. Valahogy mindenki hajlamos elfelejteni azt, hogy Izrael a zsidóknak épült, és nem az araboknak. A hatvan éve konzervált helyzet semmiféle kiutat nem mutat a palesztinoknak, ők mindig elnyomott kisebbség lesznek Izraelben, következésképp állandó ellenfelek, sőt ellenségek. Lehet Ciszjordániát vagy a Gázai övezetet függetlennek nevezni, ott államot kikiáltani, ám a palesztin politikai elit tagjai is legjobb esetben megszállás alatt születtek, vagy külföldön, száműzetésben, örökké vágyakozva az elveszett szülőföld után. Akkó, Askelón, Tel-Aviv, Jaffa vagy Eilat soha nem lesz már olyan, mint egykor volt, Izrael megszületése előtt. A palesztinok nagy része viszont máig őrizgeti a semmire sem jó dokumentumokat, amelyek azt bizonyítják, hogy övék az a ház, amelyben már egy emberöltő óta valaki más lakik.
A palesztin politikusok ugyanúgy rossz úton haladnak, mint a kamera előtt követ dobáló kissrácok. A nyomor bemutatása és hangoztatása rövid távon hatásos lehet, de az évek során kiderült, a nagyvilág egy cseppet sem foglalkozik az éhes paraszt panaszaival. A segélyeket ímmel-ámmal elküldik ugyan, de a pénzek felhasználását nem tudják koordinálni. Talán nem is akarják. A palesztin pártformációk félprofi vagy teljesen amatőr politikusokat sorakoztatnak fel, akik mind megegyeznek abban, hogy ez így nem mehet tovább, és a kialakult szemétdombot saját birtokukká nyilvánítják, ahová nem engedik fel sorstársaikat sem. A Palesztin Hatóság valaha a Palesztin Felszabadítási Szervezet név alatt futott (persze a PFSZ máig létezik, csak kikopott a sajtóból), akkor még rendszeresen terrorszervezetként definiálták. Később ugyanaz a csoport ugyanazokkal a vezetőkkel a mérsékelt palesztin politikai erő szinonimája lett, egyszerűen azért, mert az izraeli segédlettel megerősített Hamászhoz viszonyítva tényleg az. A két oldal politikusaiban az a közös, hogy általában jelentős katonai múlttal rendelkeznek, az idősebbek még irreguláris osztagok tagjaiként (divatos szóval élve terroristákként) harcoltak az ügyért. Ez azonban arrafelé nem akadályozta meg, hogy Menáhem Begin és Jasszer Arafat is Nobel-békedíjat kapjon. A katonáknak a béketeremtés általában fegyveres rendcsinálást juttat eszébe. Az eredményt pedig látjuk.
Kinek van igaza? Senkinek és mindenkinek. A több mint hatmillió ott élő zsidó legnagyobb része a hazájának tekinti Izraelt. Az arabok legnagyobb része úgyszintén palesztinnak vallja magát, Izrael megalapítását pedig katasztrófának nevezi. A palesztin radikálisok által felvetett „lesöpörjük őket a föld színéről” vagy az izraeliek hangoztatta „fogadják be a menekülteket a szomszédos arab államok” ugyanolyan ostobaság. Hála istennek, a bölcsek köve itt lapul az íróasztal fiókjában, így a béke felé vezető út napos és széles. Annyit bizton lehet állítani, a mostani alapokon nyugvó, a kiegyezést lépésről lépésre megoldani kívánó terv nagyjából annyira hatékony, mint Csáth Géza saját programja, hogyan fog leszokni egy hét alatt a morfiumról. Vegyük a tényeket. Izrael és a megszállt területek (izraeli szóhasználattal: Júdea és Szamária) lakossága nagyjából azonos arányban áll zsidókból és arabokból. A két nép ugyanúgy hozzá tartozik a földhöz, függetlenül a múlttól. Ezt mindkét oldalon tudják, de bevallani hazaárulással egyenértékű. Izrael ráadásul nem más, mint egy ország Izland és Jamaica között, csak a történelmi emlékek, a holokauszt borzalmai miatt máig élő, folyamatos és érthetetlen bűntudata van mindenkinek, aki a XXI. század Izraeljéről, annak politikájáról beszél. Ha ezt az álságos és hazug antiszemita kártyát akár egy rövidke időre betennénk a pakliba, máris előbbre jutnánk. Mondjuk egy multikulturális, mindkét nép által élhető, nem faji alapon meghatározott Izrael–Palesztina felé.