Inventárium

Nézem Balassa János építész és Bálint Ádám képzőművész Filep Sándor zenéjére komponált etűdjeit, és sajogni kezd a szívem. Műemlékvédelmi tárgyú segélykiáltások ezek, a szépen formált fajtából. Nem klasszikus filmek: fotókból szerkesztették össze őket; de épp ebből ered sajátos bájuk. Lépcsőházak, üvegablakok, díszburkolatok sorjáznak: szemelvények a budapesti épített örökség rejtett kincseiből. Ezeket nem védi a hivatalosság, mert nem terjed odáig a tekintete. Mégsem árt tudni a jussunkról.
Úgy kezdődött, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal még 2002-ben megbízta őket: készítsenek értékleltárt, inventáriumot a történelmi főváros épületvagyonából. Előremutató ötlet: csak gratulálni tudok annak, akinek az eszébe jutott. Bálint Ádám és Balassa János pedig nekivágott, hogy bejárja Belső-Józsefvárost, Belső-Ferencvárost, Sashegyet, Krisztinavárost, a Tabánt, a Gellért-hegyet és a Rózsadomb egy részét. Házról házra jártak: fotóztak, kérdezgették a lakókat. Lutri volt, hová engedik be őket, s hová nem. A bérházakkal jobban boldogultak, a villákkal kevésbé. Azt nézték: mi az, ami értékes épület; mi az, amit érdemes volna átörökíteni az utókornak. Egy helyrajzi térkép alapján portyáztak; felmérésüknek semmiféle előzménye nem volt ebben az állítólagos világvárosban. Velük párhuzamosan más csapatok is útnak indultak a belső kerületekben, s romantikus lelkek lévén azt remélték: mozgalmuk akár az egész országra is kiterjeszthető. Fényképezték a homlokzatokat, a belső tereket, a figyelemre méltó részleteket. Nyomoztak a tervezők és kivitelezők után. Eztán következett a tervtári kulimunka: beazonosítani a látottakat. A gyűjteményt időközben a városházáról átköltöztették a Teve utcába. Az állomány azóta is kopott; az anyagok egy része talányos módon antikváriumokban bukkant fel. Az engedélyköteles tervanyag eleve hiányos volt, de feldolgozásuk így is sziszifuszi feladatot jelentett: egy-egy háznak nemritkán húsz tervlapja is van. Fénymásolásra nem volt pénz, jogosultság is csak a betekintésre. A hivatal a kerületi rendezési tervekhez, műemléki levédésekhez rendelte az értékleltárt, mégis e dossziék értékmentő volta tűnik felbecsülhetetlennek. Az épületleírások mellett ugyanis tíz-negyven fotó segíti az emlékezetet.
A felmérők számos épületet védelemre javasoltak, de eközben 2005-ig különleges képanyagot halmoztak fel – olyan helyekre jutva be, ahol nem jár idegen. Ólomüveg ablakokat, reliefeket, szobordíszeket, kézzel gyártott lépcsőkorlátokat örökítettek meg. Etűdjeiket épp a közkinccsé tétel szándékával készítették el – olyan épületekről, amelyek nincsenek védelem alatt. Úgy vélik, a magyarországi tizenegyezer műemlék helyett legalább húszezer ház tartozhatna e körbe. Egész korszakok maradnak ki a védelemből: így a XIX. század végi historizmus és a két háború közötti modernizmus emlékei.
Úgy látják, a hazai műemlékfelfogásban kezd elhatalmasodni a Patyomkin-szemlélet: meghagyják a homlokzatot, és a régi patinás épület helyére jellegtelen konstrukciót emelnek. Iszonyú tiszteletlenséget éreznek a múlttal kapcsolatban: az ingatlanspekuláció figyelmen kívül hagyja, hogy például Pollack Mihály nem díszletet tervezett, hanem házat. Szeretnék megváltoztatni a közhiedelmet, hogy ami régi, az kidobandó. Nálunk a védettség nyűg és nem rang: másutt áfamentessé tették a műemlékek felújítását. Külön „buherasorozatuk” is van: korunk barbárjai nemcsak belebetonoznak a márványmozaikba, de még az évszámot is belekarcolják. Párosunk az utókornak dolgozik – Bálint Ádám most épp a sárközi falvakban. Csak legyen, aki méltányolja erőfeszítéseiket…