Karonfogva

Saját táborában sokakat irritál azzal, hogy nemzeti-konzervatív nézeteket vall. Túlzás lenne azt állítani, hogy a támadások hidegen hagyják. Halmos Sándor azt mondja, az ország békéjén szeretne munkálkodni. S azt, hogy ha létezne zsidó párt, az a tradicionális valláserkölcs alapján állna.

A 2004. december 5-i népszavazás előtt ön volt az első zsidó ember Magyarországon, aki felemelte szavát a határon túli magyarokért. Mit szóltak ehhez a hitközség vezetői?
– Debrecenben nyolc éve tartottuk a kapcsolatot a határon túli magyar hitközségekkel, pontosabban öt ország tizennyolc zsidó hitközségével. Természetes, hogy azt mondtam akkor: aki kopogtat az ajtón, be kell engednünk. A magyarság egy nemzet származástól és földrajzi határoktól függetlenül; közös a sorsunk, a kultúránk, a nyelvünk. Emiatt majdnem fegyelmit kaptam a Mazsihisz vezetőségétől, amire azt feleltem, nyugodtan rúgjatok ki.
– Kirúgták?
– Csak írásbeli figyelmeztetés lett a vége. Magamtól mentem el.
– A zsidóság meghatározó, felső értelmiségi rétege a balliberális oldalhoz kötődik. Talán a történelmi hagyomány miatt, amely a liberális értékrendhez köti az egyenjogúsítást? A reformkorban komoly emancipációs törekvések voltak…
– Ezer éve élnek itt zsidók, de az emancipáció gondolata először II. József korában vetődött fel: a zsidók németes nevet kaptak, és az uralkodó kötelezővé tette az iskoláztatásukat. A reformkorban, pontosabban az 1840-es években háromféle politikai álláspont körvonalazódott. Széchenyi azt akarta, hogy ne külföldről hozzanak be árut a zsidó kereskedők, hanem a hazai piac fejlődjön. Kossuth az asszimilálódás feltételéhez kötötte az egyenjogúsítást; azt akarta elérni, hogy az izraeliták módosítsanak vallási szokásaikon. Voltak, akik hajlandók lettek volna erre, például az Einhorn Ede-féle irányzat követői azt akarták bevezetni, hogy hajadonfővel is be lehessen menni a zsinagógába. A harmadik az Eötvös-féle felvilágosult szemlélet, amely feltétel nélkül emancipálta volna a zsidóságot. Március 15-én, mikor ismertté vált a tizenkét pontos követelés, a zsidók boldogan hitték, hogy a negyedik pont róluk is szól: „törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben”.
– Ez ösztönözte az izraelitákat a szabadságharcban való részvételre is?
– A zsidóság az első perctől szeretett volna bekapcsolódni a szabadságharcba, de eleinte csalódott, mert több városból – Pozsonyból, Pápáról, Szombathelyről – kitiltották hitsorsosait, más városokban pedig pogromot hirdettek ellenük. Ekkor mondta Petőfi: „A zsidó ennek a világnak egyértékű tagja, s az emberiséget éri sérelem a zsidóság üldözése miatt.” A teljes egyenjogúsítást csak egy 1895. évi törvény biztosította. Annak ellenére, hogy még nem volt egyenjogú, a szabadságharcban húszezer fővel vett részt a zsidóság, s számosan áldozták életüket a csatatereken. Jelentős volt a részükről adott anyagi támogatás is.
– Viszont Világos után sok zsidó az osztrák hadseregben szolgált.
– Kényszerítették őket, hogy beálljanak a császári seregbe.
– A huszadik század traumája, a deportálások emléke hogyan befolyásolta a zsidók viszonyát a politikai oldalakhoz?
– Vegyes a kép. Sokan úgy érezték, a holokauszt után a szovjet hadsereg szabadította fel őket. Hálásak voltak ezért, s ez nyilván befolyásolta azt is, hogy melyik oldalra álljanak. Ugyanakkor ennél bonyolultabb a helyzet, s ezt saját családom sorsával szeretném szemléltetni. Mikor édesapám hazajött a munkaszolgálatból, nem talált senkit, mert a szüleit, testvéreit megölték. Anyám is deportálásból menekült meg, így találtak egymásra. A rokonságomban összesen negyvenhét halott volt. Apám a háború után örökölt egy szikvízgyárat, amelyet 1952-ben államosítottak. Miután elhelyezkedett, a hitközség kiváló rabbija, Weisz Miksa megkeresett minket, s közölte, hogy baj van: megkezdődött Budapestről a gazdag zsidók kitelepítése. Megkért, hogy fogadjunk be mi is egy családot. Háromszobás lakásban laktunk, s egy Haász nevű ékszerész család költözött be az egyik szobába. Minden éjjel reszkettünk, hogy mikor jön az ÁVO. Apám két év múlva meghalt. Mindkét diktatúrát megtapasztalta; hát persze hogy sohasem volt kommunista érzelmű. Mint tudjuk, az úgynevezett felszabadulás utáni időszak más rétegek számára is sok szenvedést hozott. Például a magyarországi svábok orosz fogságba kerültek, és azóta sem kaptak kárpótlást.
– A zsidók igen?
– Az ötvenes évek elején az állam létrehozta az Értékforgalmi Bankot, amely a zsidók kártalanításának a kérdését lett volna hivatva megoldani. De jelentős kárpótlás nem történt az 1990-es évekig. Nekünk hiába volt ennyi halottunk, nem kaptunk semmit, mert édesapám meghalt ötvennyolcban, anyám nyolcvanhatban, és az utódok nem örökölték a kárpótlási jogot.
– Az első kommunista hatalomban számos zsidó volt…
– De ettől még teljességgel hamis az a feltételezés, hogy a vörös diktatúra a zsidók műve. Hiszen 1956-ban is számos zsidó adta életét a forradalomért. A keresztény egyházak is behódoltak a pártállami rendszernek, amikor létrejött az Országos Béketanács. A zsinagógákban is voltak beépített emberek, akik a rabbi beszédét figyelték. Én 1964-ben érettségiztem, s akkor jelentkeztem a rabbiképző intézetbe, mikor senki sem akart papi pályára menni. Összesen kilencen voltunk hat évfolyamon. A professzorokat is megfigyelték, minket is. Ha ketten-hárman találkoztunk a városban, ránk fogták, hogy cionisták vagyunk. Gondolhatja, hogy nem rajongtunk a kommunizmusért.
– Van a zsidóságnak egy elég erős szekuláris rétege is, belőle kerültek ki a rendszerváltás idején a legkeményebbnek látszó antikommunisták. Ők alkották az SZDSZ magját.
– Szekuláris zsidóságról beszélni olyan, mint szekuláris kereszténységről. Ha a héber Bibliát vesszük alapul, az SZDSZ eleve nem lehet zsidó párt. Egy zsidó párt sosem támogatná az egyneműek házasságát, a válást vagy az abortuszt, mert ezeket tiltja a Biblia. A zsidó vallás a tiszta erkölcsre épül. Ma a társadalom morális válságban van, a kormányzati politika hazugságokon alapszik, és semmilyen bűnnek nincs megfelelő következménye. Mióta Ádám és Éva vétkezett, a nemzetek sorsát a sátán befolyásolja. Magyarországon nem először uralkodik démonizált hatalom. „Ki száz és százezret rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast lopni kényszerít.” Ez teljesedik be. A fiatalok kilátástalannak látják a jövőt. A középkorúak rettegnek a munkanélküliségtől, az idősek féltik a nyugdíjukat. Ha létezne zsidó párt, annak az Isten törvényét kellene képviselnie ebben a társadalomban.
– Hogyan függ össze a spirituális és a gazdasági válság?
– Minden felekezet csak akkor tud hitet hirdetni, ha az emberek legalább viszonylag jól élnek. Az éhes embernek nem lehet lelki dolgokról beszélni, nem hallja a prédikációt a gyomra korgásától. Hazánkban kialakult egy nagypolgári réteg a régi kommunista elitből, ennek a kezébe kerültek a gyárak, a bankok. Van egy nagyon vékonypénzű kispolgárság is, de már lassan nem is lehet polgárságnak nevezni, annyira bizonytalan az egzisztenciája. Van egy nagyon rosszul fizetett értelmiségi réteg és egy munkásréteg, minimálbérre bejelentve, körülbelül másfél millió ember. Az emberi önzés olyan méreteket öltött, hogy egyre kevesebben gondolkoznak közösségekben.
– Zsidónak lenni nem származást, hanem vallást jelent?
– A zsidóságról mint fajról csak a XX. század első felében kezdtek beszélni. A zsidóság vallás, sőt ennél is több: hit. A hit mélyebb és több, mint a vallás. Ábrahám idejében még nem voltak mózesi törvények, sem Sínai-hegyi kinyilatkoztatás, mégis ő volt Isten szövetségese – mert hitt. Amikor azt mondják, hogy a zsidóság „kiválasztott nép”, mindig azt felelem, hogy a kiválasztottság azt jelenti: ránk bízták a píármunkát, az Örökkévalót kell képviselnünk a világban. A kiválasztottság nem rang, hanem szolgálat. Ezért a szolgálatért több millióan áldozták életüket az évezredek alatt. Ma a zsidóság körében nagy az elmaradottság vallási ismeretek tekintetében. Az igazi rendszerváltás a hit megújulását jelentené. Mikor létrejött az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem, a liturgia szakon újra meg kellett tanítani az embereket imádkozni. Magyarországon 1938-ig körülbelül százezer zsidó tért ki. A hozzátartozóik ma is köztünk élnek. Ezek az emberek keresik az identitásukat. Őket is meg kellene szólítaniuk a zsidó közösségeknek.
– Hogyan lehet munkálkodni a zsidó megújuláson? Fel kell ébreszteni az emberekben a felelősséget?
– Ha valaki azt mondja, hogy „illik elmennie a templomba”, és „Isten ezt várja tőle”, én rendszerint azt javasolom, inkább ne menjen. Erre megütközve megkérdi, miért. Azt válaszolom: Istennek nincs szüksége a te imádra; neked van szükséged őrá. Őnélküle nem lehet teljes életet élni. Imádkozni, ővele találkozni nem kötelesség, hanem hatalmas lehetőség.
– Van a mai Magyarországon zsidó–keresztény ellentét?
– Szabolcs megyében, mikor az ottani zsidóság történetét kutattam, sokat beszéltek az emberek zsidó–keresztény ellentétről. Mondtam nekik: álljunk meg. Egy környékbeli faluban jártam a polgármesternél, és az előszobából hallottam, amint egy hölgy feldúltan mondja, hogy az ő katolikus lányának egy református fiú udvarol. Akkor hol van ellentét? De nem akarom bagatellizálni a kérdést. A XIX. századtól az irodalmi és politikai életben egyaránt létezett, sőt egészen a tragédiáig erősödött a zsidóellenes vonal. Még jószerivel falun élt a zsidóság, amikor már cikkek és könyvek születtek arról, hogy kocsmáik és boltjaik révén kiszipolyozzák a magyar parasztot. Ha rossz volt a termés, azt híresztelték, hogy a zsidók visszatartják a gabonát, szándékosan éhínséget gerjesztenek. Tehát már akkor voltak, akik a zsidókat tették felelőssé a gazdasági bajokért. De ma inkább egyházellenesség van, és ez a zsidó egyház ellen is irányul. A magyar egyházi vezetőktől nagyon távol áll a zsidóellenesség gondolata. A lakosság kilencvenöt százalékának, biztos vagyok benne, semmi köze az antiszemitizmushoz. Mindenütt létezik egy szűk réteg, amelyik szeret kiabálni, hőzöngeni, de ezt úgysem lehet meggyőzni. A második jobboldali kormány sokat tett az antiszemitizmus ellen. Ők vezették be a holokauszt-emléknapot az iskolákban, a többi egyházzal együtt támogatták a hitközségeket, és elindították a társadalmi felvilágosítómunkát. Nyitnunk kell egymás és a társadalom felé, párbeszédre van szükség…
– Nem kifejezetten a nyitottság jele volt, hogy a Mazsihisz vezetői visszautasították a köztársasági elnök meghívását. Az sem, hogy tavaly március 15-én egyes zsidó vezetők arra kérték az izraelitákat, maradjanak otthon, mert az utcán nem lesznek biztonságban.
– Az államelnök meghívását visszautasítani súlyos hiba volt, aki ezt tette, semmiképp sem a magyar zsidóságot reprezentálja. Az antiszemitizmus-kártyát pedig mindig elő lehet venni. Ma már nincs semmi, ami társadalmi méretekben táplálhatná az előítéleteket, mert nem létezik a nagyon gazdag, befolyásos magyar zsidó réteg. Az igazság az, hogy nagyon kevesen vagyunk, talán hatvanezer fő. Egyes vidékeken már csak a temetők hirdetik, hogy ott zsidók éltek valamikor. Sokan úgy gondolják zsidó testvéreink közül, hogy ha bezárkóznak a négy fal közé, az védettséget jelent számukra. Én úgy gondolom, inkább ki kell nyitni a kapukat. Régen azért tették ki a hanukagyertyákat az ablakba, hogy mindenki lássa: ünnep van. Peszahkor kinyitották az ajtót is, hogy mindenki lássa, nem történik odabent semmilyen különleges dolog. Itt, Debrecenben a vallások mindig békében éltek egymással. Schlesinger Sámuel főrabbi és Baltazár Dezső református püspök rendszeresen karonfogva sétált a második világháború előtt. Akkor a református kollégium hallgatóinak csaknem negyede zsidó volt.
– A KDNP izraelita műhelye is a nyitás jegyében jött létre?
– Az olyan ország, ahol nincs szellemi egyetértés, nem képes fejlődni. Ez egy szellemi műhely, amelyben a zsidó-keresztény párbeszédet és az ismeretterjesztést szorgalmazzuk. Ezt megbeszéltük a keresztény egyházak püspökeivel is. Nekik szintén számos feladatuk van e téren. A zsidóságból vált ki a kereszténység. A keresztények visszavárják a zsidó származású Krisztust, amely szó messiást jelent. A zsidók is évezredek óta várják a Messiást, aki majd megjelenik Jeruzsálemben, s megítéli a népeket. De ha megnézi bármely vallás istentiszteletét, látja, hogy sokkal több az újszövetségi hasonlat, mint az ószövetségi. S az ószövetségi tanszékek a vallási egyetemeken a legkisebbek. Pozitívnak tartom, hogy a Vatikánban létezik magas szintű ószövetségkutatás.
– Sokaknak nagyon nem tetszik, hogy karonfogva sétálgat a konzervatívokkal. Megjelent önről a balliberális sajtóban egy s más, többnyire zsidók tollából. Gábor György azt állította, hogy valójában nincs tudományos fokozata, és nem docense a rabbiképző egyetemnek. Nos?
– Tessék, itt a docensi kinevezésem. Gábor Györggyel egy intézményben tanítottunk. Nem minősítem a kijelentéseit. Lehet valakit olyan helyzetbe hozni, hogy önként távozzon; olyan óraszámot adtak, amiért nem volt érdemes eljárnom Debrecenből. Úgy rendezték a sorsomat, hogy a nyugdíjazásomat kellett kérnem. De azért jó érzéssel tölt el, hogy nyolc év alatt csaknem százötven diploma kiadásában közreműködtem. Istennek hála, dolgozom, kutatok, tanítok tovább. Nemrég fejeztem be a Szatmár vármegye zsidóságának történetét, és készül könyvem a Bereg és Szabolcs megyei zsidóságról is. A Prédikátor könyve azt mondja, „ha nem lenne a tudomány gyönyörűségemre, elpusztulnék nyomorúságomban”. S hadd említsek egy másik bibliai tanítást: „őrizd annak az országnak a békéjét, melyben élsz”. Isten ezt parancsolta Izraelnek. Szeretnék a munkásságommal e parancsnak engedelmeskedni.