Köznapló

Május 3., szombat
Na mármost, ugye, itt volt ez a Katyn-film. A Wajdáé. Ma vetítette a tévé. Első számú erénye, hogy elkészült. A második, hogy láthattuk. Számomra a legfontosabb mégis az, hogy szinte sugallta, miféle mulasztások és bűnök láposítják el a magyar filmipart hatvan éve. Vagyis inkább Szőts István ellehetetlenítése óta. 1947: mérföldkő.
Mert nézzük csak, mire használta tehetségét s legjobb éveit Andrzej Wajda! Szolgálatot teljesített. Arról forgatott filmet, amire megtiport és történelmi harapófogóban élő honfitársainak szüksége volt. Tisztázni akarta, mi történt, miért úgy, s főleg: mit jelent a világháború után lengyelnek lenni?
A Menyegzőben elhangzik egy mondat – igaz, Wyspianskitól való, és a három részre szakított hazáról szól –: „Lengyelország nagyon nagy dolog!” Hatvan évvel később Kazimierz Brandys szinte ugyanezt írja Levelek Z. asszonyhoz című könyvében: „Ha Öntől, Asszonyom, megkérdeznék, miben látja önmaga legsajátosabb jegyét: ha pszichológiájának fundamentumára kellene rámutatnia; ha – sarokba szorítva – csak két szót kiálthatna, de e két szóba bele kéne zsúfolnia (ábrándozzunk még tovább) egész valóját, ha, mondjuk, az emberiség legmagasabb tekintélye elé idéznék, és ott alig hallható hangon elrebeghetné létének legrejtettebb titkát – mindezen esetekben Önnek bátran és gondolkodás nélkül ezt a rövid mondatot kellene rávágnia, melynek hallatlan és döbbenetes súlyát sohasem tudjuk kellően felmérni: »Lengyel vagyok.«”
Magyarországon, a magyarok kissé összeszűkült hazájában hasonlókat fennhangon kimondani (leírni, elénekelni vagy megfesteni) „mértékadó körökben” kiközösítéssel járhat, ergo: el sem hangzik ilyen. E körök és a filmszakma közt erős az átfedés, a szakma magyar szótárából hiányzik is, amit Wajda gyakran emleget: a nemzeti film. A megvásárolható lelkűek kiradírozták.
A nemzeti film azért készül, hogy megmutassa és t i sz t á z n i próbálja a közeli és távolabbi múltat. S miért? Mert Európa keleti felén nincs tisztázva. Ellenkezőleg. Szakmai stábok dolgoznak – hallatlan szorgalommal – azon, hogy minél maszatosabb legyen. Olyanok bírálják éles hangon a közeli múltat, azok jelentetnek meg „leleplező” könyveket, akik annak alakítói, pillérei és haszonélvezői voltak.
A mechanizmus működik. Sínre van téve. Ez akkor jut az ember eszébe, amikor felteszi magának – és nem csak magának – a kérdést: miért nem akarta senki leforgatni például azok sorsát, akiket a transzporttal vittek a Felvidékről a Szudéta-vidékre 1946-ban, és évekig rabszolgasorban éltek? Miért nem érdekelt egy rendezőt se az önkéntes finn légió története? Hogy nem készült film Wallenberg, Langlet és más svéd zsidómentőről? A tanítványok által ajnározott Lukács György kacskaringós életéből hogy a csudába nem lett film? De hogy tágítsak a történelmi időn: Pázmány, Kollonich Lipót vagy Grassalkovich munkássága miért nem vonzotta a film jeles magyar művészeit? Ha van pénz a Habsburg-intézetre, miért nincsen olyan filmre, amely megmutatná, mit tettek az országért a Habsburg-ház hűséges magyarjai? Vagy inkább készüljenek homályos művészfilmek, semmint olyan produkciók, melyek fényt gyújtanak?
Irigylem a lengyeleket. Kevesebb hazugsággal itatja át jelenüket a vörös és ki tudja, még hány színű pác.

Május 5., hétfő
Sok hűhó semmiért. E három szó fedi az oktatási tárca előkészületeit az idei érettségire. A nyomdában kezdődött a hisztéria. A magyartételeket kamerák vigyázták, s nem lepne meg, ha azt hallanám: a szemtanúkat – mint Attila temetése után a sírásókat – lelődözték. A nyomdából a tévé szerint fegyveres őrrel szállították az eszeveszett titkosságú papírokat rácsos kazamatákba. Utoljára Török Bálint raboskodott hasonlóban, bár az Sztambulban volt, és csaknem ötszáz éve.
A tételeket egy oktatási főember hozta ki lázas izgalmú kamerák előtt. Légmentesen lezárt tasakba voltak csomagolva, olyan technikával, hogy illetéktelen felbontás esetén rögtön kirajzolja a bűnre utaló echte magyar szót: open. Az atomtitkot nem őrizték így Amerikában – rá is fizettek, az ügyes Rosenberg házaspár 1950-ben ellopta. Pesten 2008 májusában megállt volna Rosenbergék tudománya…
Sokan úgy vélik, ez javulás. Meglehet. Magyar Bálint gyászos emlékű miniszterségéhez képest – talán. Akkor az iskolaigazgatók – mint József Attila mosónői – korán keltek. Hajnalban volt jelenésük a szigorúan titkos tudásközpontban, onnan cipelték a leragasztott dobozokat, mint a vasúti hordárok régen. (Apám a debreceni református kollégiumba járt, el nem tudom képzelni, hogy a képző nagy tekintélyű direktorát arra lehetett volna kényszeríteni, hogy hajnalban dobozokat cipeljen! Nem. A gonosz dobozhistória ugyanúgy része a pedagógusok szándékos lejáratásának, mint volt az ötvenes években a csasztuskázás, később a munkásőrség, amit aztán betetőzött a közelmúlt liberális verdiktje: a tanár titkolja el a szülő elől, ha a gyerek drogozik.)
Ilyen előzmények után kíváncsi voltam, milyen tételek közül választhatott az érettségizők idei hada. Mit lengett körül ez a nagy titokzatosság?
Nos, elemezni kellett egy ma már alig ismert erdélyi író, Petelei István novelláját; összevetni Vas István és Berzsenyi egy-egy versét, vagy pró és kontra érvelni a marxista esszéista, Ancsel Éva egy munkája alapján.
Ezt kellett titkolni? Ehhez kellettek fegyveresek? Kamerák? Készültség? Úristen, micsoda költség mindez! Mekkora pazarlás! Hiába, no, ahová a liberálisok elvetik az anarchia magját, ott bokrosodni kezd a züllés. Vagy ahogy az illuminátusok tartották: a krízis esélyt ad. Nekik…
Nem is olyan régen a tételeket reggel nyolckor bemondta a rádió meg a tévé. A tanár felírta a táblára, és a pecséttel hitelesített papírok fölött elkezdhette a töprengést a diák.
A hatalom birtokosai jelenleg azzal szórakoznak nálunk, hogy csaknem minden mozdulatunkat követik. Gyanúval övezik. Legyen pár megállónyi metróutazás, néhány forint kivétele a bankautomatából – amerre nézek, mindenütt ellenőrök és kamerák. Tudom, sok a bliccelő. Újabban bankautomatákat próbáltak a falból kirobbantani. De mi ez ahhoz képest, ami kárt a liberális politika bajnokai okoztak!
Őket kéne kamerával figyelni – éjjel-nappal. Hangosaikat terepre küldeni: hajnalban egy távoli raktárba. Pakkot kapnak, azzal kell csúcsforgalom idején átvágniuk a városon, és odaérni reggel nyolcra egy gimnáziumba. Némelyikük megismerkedhetne a kazamatákkal. Az egykori miniszter, például. Török Bálint Sztambulban, Magyar Bálint Pesten – balladás párhuzam! Az érettségizők emelt szinten elemezhetnék…
Játszom a gondolattal, hogy döntenék, ha én dönthetnék az érettségi tételekről. Magyar irodalomból szerelmes levelet íratnék egy tetszés szerint választható íróhoz vagy írónőhöz. Magyar írók istenes verseiről kérne áttekintést a második tétel, a harmadik pedig oknyomozás: mint lehetett, hogy József Attila és Derkovits Gyula, bár egy párthoz tartoztak, nem lehettek barátok, sőt nem is találkoztak?
Aki a fentiekből sikeres dolgozatot ír, aligha mond olyat, amit egy diák ma kamerák előtt: ó, nagyon könnyű volt…

Május 6., kedd
Ma a tejre várva letelepedtem Zebegényben a gesztenyefák alá. Hátam mögül az iskolából énekszó szűrődött ki, jobbra a templom órája elütötte a tízet. A fák ágai, mint karos gyertyatartók, fehér virágok százait tartották magasba. Gótikus katedrálisban éreztem magam. A padról jó kilátás esett Kós Károly templomára. Van, hogy betérek, de most jobb érzés volt odakinn a gesztenyék alatt.
Langyos szél simogatta a karom, majd átfutott a téren. Dolga volt. Nem akarta, hogy bárki elfelejtse: május van! Lehet ujjongani, lehet az életen nagyot lendíteni, lehet megint a fűbe dőlve szerelmeskedni…
Ejnye, szólt rám egy hang, bár senkit nem láttam a közelben, hát épp egy katedrális tövében jutnak eszedbe parázna gondolatok? Meglásd, ősszel kupán ver valamelyik fa egy érett gesztenyével!

Május 7., szerda
Kezd elegem lenni. A média folyton azokkal a hölgyekkel-urakkal traktál, akik letolt gatyával és lehúzott bugyogóval hirdetik nemi irányultságukat. Nem érdekelnek, bár néha lépre megyek. Pár hónapja a hírösszefoglalót néztem gyanútlanul a tévében. Hirtelen bejátszottak egy puha arcú fiút, aki ott, plénum előtt közölte, hogy ő „meleg”. Addig a percig azt hittem, azért mutatják, mert államtitkár. De nem. Remegett a hangja, könnyezett – az ilyen kormánytag lehet? (Meg is bukott hamar az istenadta. Aligha történhetett másként, fityogós embernek nem való a politika.)
Pár napja azt olvasom, hogy egy hosszú nevű indiai koma – idézem – „melegeknek, biszexuálisoknak és transzszexuálisoknak szervez nyáron ralit az Egyesült Államokban és egy másikat Európában. Az utóbbinak a budapesti Hősök terén lenne a befutója…” Ó, remek! Kossuth Lajos int majd nekik eső áztatta bronzkalapjával.
Mit jelent ez a kampány? Talán azt, hogy zaklatni kell azokat is, akik jól érzik magukat nemiségük hagyományos, egyszerű világában. Legyen lelkifurdalásuk, amiért beérik az egy férfi–egy nő szerelmi rendszerrel.
Interjút láttam egy jó arcú színésznővel. Elmondta, hogy egy pályatársa megvetően vágta oda neki nemrég: „Te felháborítóan egészséges vagy…” Mi is megkaptuk valakitől – már szóltam róla: „Könnyű nektek, ti parasztok vagytok.” Mondtam is a feleségemnek: valószínűleg rendben vagyunk.