Mindig négy

Magyarország államfője, Horthy Miklós kormányzó 1938. május 14-én új miniszterelnököt nevezett ki. Az új kormányfő személyét általános érdeklődés fogadta bel- és külföldön egyaránt. A beesett arcú, sárgás bőrszínű, aszketikus külsejű Imrédy Bélát mindenki kiváló bankvezetőnek, egyesek pedig valóságos pénzügyi zseninek tartották; olyan szakembernek, aki számára a kettő meg kettő mindig és feltétlenül négy, aki hideg fejjel, józan realitásérzékkel képes az országot kivezetni az évek óta mélyülő és az egész társadalmat és politikai rendszert elnyeléssel fenyegető válságból.
Merthogy Magyarországon válság volt, azt aligha tagadhatta bárki. Ha más nem is, hát a politika rohamos radikalizálódása, a csodavárás és ezzel párhuzamosan a jövőtől semmit sem remélés általános elterjedése mutatta meg ezt minden látni képes és látni akaró embernek. A magyar politikai elitben azonban nem sok ilyen ember akadt. A figyelmeztető jeleket félresodorták, legyintéssel intézték el. Népi írókat állítottak bíróság elé, majd ítéltek több hónapos fogságra azért, mert a magyar paraszt sorsának elviselhetetlenségéről mertek köteteket megjelentetni. S ha olykor mégis felmerült a parasztság nyomorának, a középosztály ellehetetlenülésének vagy éppen a munkanélküliségnek a kérdése, azt elintézték annyival, hogy mindez a trianoni országcsonkítás bűne, s ha megvalósul a régi, nagy Magyarország, ezek a társadalmat nyugtalanító bajok is bizonyára eltűnnek.
Az előző miniszterelnök, Darányi Kálmán meglehetősen szürke egyéniség volt: nehézkes beszédű, kissé elhízott ember, aki körül lassan fogyott el a levegő, míg végül saját pártjának képviselői is lecserélésén kezdtek gondolkodni. Olyan politikus után néztek, aki agilis, tettre kész, átlátja az ország bajait, képes és mer is cselekedni, s emellett katolikus. 1938 májusában ugyanis Budapest rendezte meg a soron következő, immár harmincnegyedik eucharisztikus világkongresszust, és csakugyan furcsa lett volna, ha a kálvinista kormányzó mellett egy szintén protestáns miniszterelnök fejezte volna ki hódolatát a katolikus oltáriszentség előtt.
Az új miniszterelnök, vitéz Imrédy Béla valóban gyakorló katolikus volt. Ennél is fontosabb volt, hogy a Nemzeti Bank elnökeként része volt abban, hogy a magyar gazdaság, ha üggyel-bajjal is, de kikeveredett a nagy gazdasági világválság okozta öszszeomlásból. Keze nyomát otthagyta az 1938 tavaszán meghirdetett, ezermillió pengő állami hitelfelvétellel járó nemzeti beruházási kölcsönön is, melynek célja nemcsak a szomszéd államokéval egyenrangú honvédség megteremtése volt, hanem egy ezt kiszolgáló korszerű hadi- és nehézipar felszerelése is. Az akcióra külföldön is felfigyeltek, és elismerően írtak arról, hogy Magyarország elsősorban nem külső pénzforrások, bankhitelek felvételével akarta ezt a feladatot megoldani, hanem a belső tartalékok mozgósításával. Imrédyről ezeken kívül ismert volt, hogy – a Berlin irányában egyre inkább tehetetlen bábként viselkedő Darányival ellentétben – jó kapcsolatokat ápol a Cityvel, az angol pénzvilággal. Kinevezése éppen ezért Londonban találkozott pozitív értékelésekkel, míg a német külpolitika inkább csak rosszkedvűen hallgatott.
Arról jóval kevesebben vettek tudomást, pedig ez jól mutatta Imrédy Béla másik arcát, hogy ő volt a Darányi miniszterelnök által beterjesztett első zsidótörvény egyik megalkotója is.
Imrédy kormányra léptét hamarosan egy sor radikális intézkedés követte: egymás után hirdették ki a zsidótörvényt és a sajtórendészet megszigorításáról szóló rendelkezést, ugyanakkor a miniszterelnök azt is egyértelműen értésére adta úgy a hazai szélsőségeseknek, mint Berlinnek, hogy nem kívánja tovább csorbítani a politikai közszabadságokat. Ezt szolgálta a csaknem két évtizede megígért, az általános és titkos választójogról szóló jogszabály elfogadása is, de különösen Szálasi Ferenc letartóztatása, elítélése és bebörtönzése volt üzenetértékű.
Kezdetben tehát csakugyan úgy tűnt, hogy Imrédy olyan államférfi képét mutatja, amilyet korábban mindenki várt tőle. Szűk négy hónappal a kinevezése után azonban egy másik politikus, sőt szinte egy másik ember lépett a kormánypárt által összehívott gazdák elé a hazai nagybirtok egyik fellegvárának tekinthető Somogy „fővárosában”, Kaposváron. Ez az Imrédy Béla már nem a hűvös bankszakember vagy az elmélyülten imádkozó katolikus, nem a tömeg indulatain felülemelkedni képes és kész államvezető volt. Egy nagy ívű országátalakító programot hirdető, izzó tekintetű, Savonarola-külsejű népszónok állt ki az összegyűltek elé, akinek ugyan éppen a népszónoklás még kicsit botladozva és leginkább papírról olvasva ment – ám aki azzal, hogy egyszerre üzent hadat a nagytőke és a nagybirtok visszaéléseinek, szembekerülni látszott a magyar politikai elit legnagyobb részével.
Mi történhetett Imrédyvel addigi, alig negyedéves miniszterelnöksége alatt, amely így kiforgatta korábbi jelleméből és elképzeléseiből a politikust? A pontos választ csak sejthetjük. Valószínűleg az, hogy a számok, a pengő-fillér, a gazdaság hűvös adatainak világa után megismerte vagy legalábbis részben megismerte a társadalom, a magyarországi emberek életét. A miniszterelnök, illetve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ugyanis minden vármegye székhelyére egy-egy szociális tanácsadót küldött ki, akik bizalmas úton jelentették a miniszterelnökségre az általuk tapasztaltakat. Az általában nem szakképzett szociális szakemberekből, hanem jóindulatú, lelkiismeretes laikusokból álló hálózat leírásai elborzasztóak voltak. A nyomor mélységes bugyrairól, mellette pedig az elkeseredésnek, a kiábrándultságnak olyan általános elterjedtségéről adtak számot, hogy a jelentések kinyomtatása esetén tán még a miniszterelnöki védelem sem lett volna elég ahhoz, hogy elkerüljék a népi írók sorsát, a pert és a bebörtönöztetést.
A miniszterelnököt azonban nem csak az ország belső helyzetének ismerete formálta: ebbe az irányba hatottak külpolitikai ismeretei, tapasztalatai is. Mélységesen taszította, undorral töltötte ugyan el az olasz fasizmus és különösen a német nácizmus harsánysága, erőszakossága, a társadalmi problémák kezelésének határtalan durvasága, azonban – talán éppen gazdasági szakemberként is – titokban csodálta ezeknek a diktatúráknak a tagadhatatlan, bár félelmet keltő és embertelen hatékonyságát. Hiszen azt 1938 nyarán, kora őszén aligha tagadhatta bárki, hogy az európai új rend kialakításában, egy Németország-központú gazdasági és politikai rendszer megteremtésében Hitler „nyerésre állt”. Alig több, mint három héttel a kaposvári beszéd után – melyben különben Imrédy élesen kirohant Csehszlovákia ellen, és alig burkoltan Berlin mellé állt – bekövetkezett a müncheni négyhatalmi konferencia: a demokráciájára oly büszke Franciaország és Nagy-Britannia lényegében kiszolgáltatta Közép-Európa talán legdemokratikusabb államát a német vezérnek.
Magyarország és miniszterelnöke lépéskényszerbe került. Egyfelől 1918 óta most kínálkozott először reális lehetőség arra, hogy komoly rést üssenek a Trianonban megteremtett európai renden, magyarlakta területeket kapjanak vissza. Másfelől Hitler egyre egyértelműbb üzeneteket fogalmazott meg arról, hogy nem kíván egy olyan országgal szövetségi kapcsolatba kerülni, illetve egy olyan nemzetnek igazságot szolgáltatni, ahol a grófok és pénzmágnások uralkodnak, ahol a „zsidókérdést” „nem oldották meg”, ahol a nép elégedetlensége állandó politikai vulkánkitöréssel fenyeget. Hitler, illetve a német gazdaság az utat is részben megmutatta: egy államilag széles körben ellenőrzött gazdaság és társadalom kiépítését.
A lépéskényszer Imrédy számára csak egyet jelenthetett a „kettő meg kettő mindig négy” pénzügyi logikája szerint: azonnali cselekvést, méghozzá az egész társadalmat és gazdaságot átformáló cselekvést. Ennek az árát azonban nyilvánvalóan meg kellett adniuk valakiknek, s azok nem lehettek mások, mint az egymással sok szállal összefonódott, véd- és dacszövetségben lévő gazdasági-politikai elitek. Az azonban szintén nem lehetett kétséges, hogy ezek az elitek ezt nem fogják megtenni önként. 18 éve vagy olykor sokkal régebb óta féltve őrzött pozícióikból semmit vagy csak nagyon keveset lettek volna hajlandók feláldozni a széles körű reformok oltárán, melyek szükségességéről amúgy sem voltak meggyőződve, a célok és a módszerek, a földreform, az állami cselekvés előtérbe tolása, a társadalom és gazdaság átalakításának állami irányítása, a jövedelemmegoszlás széles körű szociálpolitikával való arányosítása pedig a végsőkig ellenszenvesek voltak előttük.
Paradox módon éppen a Csehszlovákia körül kibontakozó válság kínálta föl a lehetőséget a miniszterelnöknek arra, hogy megkapja a felhatalmazást a különben épphogy csak körvonalazott terveihez. Az ugyanis nemcsak Budapest és Berlin, hanem Prága előtt is elég nyilvánvaló volt München után, hogy Magyarországnak területeket kell visszakapnia, a vita „csak” azon volt, hogy hol és mennyit. Kézenfekvőnek tűnt a nyelvhatár figyelembevétele, mely a Felvidék esetében – szemben Erdéllyel – egy jól körülhatárolható, déli területsávot jelentett volna, de legalább ennyire magától értetődő volt egy népszavazás kiírása is. A budapesti politikusok számára ez utóbbi azonban komoly aggodalmak forrása volt. Hiszen Csehszlovákia az 1920-as évek elején megvalósította a földreformot (aminek, ha nem is a szlovákokkal egyenlő elbírálás alapján, a magyar parasztok is haszonélvezői voltak), volt munkanélküli-biztosítás, magasabbak voltak a bérek, és bár Prágában jelentős antiszemita mozgalom volt, nem vezettek be zsidóellenes rendelkezéseket. Az pedig, hogy akár csak néhány magyar község is esetleg a csehszlovák államkeretben való megmaradásra szavazhat, jeges rémülettel tölthette el a budapesti országgyűlés képviselőit. Hiszen csaknem két évtizede minden nem cselekvés, minden halogatás azzal kezdődött és végződött, hogy a felelős: Trianon. Most pedig választaniuk kellett: vagy engednek Imrédynek, és hagyják, hogy rálépjen a meggyőző erejű reformok útjára – vagy szembeköpik húszéves múltjukat…
Azaz: csak választaniuk kellett volna. A terület-visszacsatolásról szóló döntés ugyanis, mint közismert, november 2-án Bécsben Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter határozatával született meg. Imrédy elvesztette a csatát, és mint hamarosan, három nappal később kiderült, a háborút is: saját minisztertársai akadályozták meg, hogy a Felvidék viszszacsatolásáról született törvényben az egész országra nézve kapjon rendeletalkotási jogot, szabadságot a miniszterelnök.
Minden, ami ezután jött, egy másik Imrédy, egy megkeseredett, a politikai elit nagy részét szívből gyűlölő Imrédy képét mutatta. Ebből fakadt az a kétségbeesett kísérlet is, mellyel a miniszterelnök – ilyenre sem volt addig példa Magyarországon! – saját pártja, illetve a politikai elit ellenében akart tömegmozgalmat szervezni maga mögé. A Magyar Élet Mozgalom vigadóbeli nagygyűlése, ahol a csontsovány Imrédy és a meglehetősen testes Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter egymás mellett feszítettek szénfekete fantázia-egyenruhájukban, a pesti közönség előtt nem az SS külsőségeit, hanem csak Stan és Pan alakját idézte föl.
A politikai elit azonban veszélyben érezte magát, megálljt kiáltott, és elérte Horthynál Imrédy menesztését.
Imrédy útja innentől vezetett a bitófa alá. Már az Egyedül Vagyunk című, kétségkívül intellektuális, de egyértelműen németbarát és szélsőjobboldali hetilap kiadása sem lett volna „bocsánatos bűn”. Ám amikor 1944 májusában a németek megszállta és a megszállóknak kiszolgáltatott országban gazdasági csúcsminiszter lett, Imrédynek már aligha lehetett kétsége afelől, hogy a háború vereséggel végződik, és hogy miniszterségét mivel fogják büntetni. S hogy akkor miért vállalta a kiváló gazdasági koponya ezt a hálátlan, sőt öngyilkos szerepet, a háború, ha csak pár nappal-héttel való meghosszabbításának dicstelen szerepét? Talán azért, hogy még egyszer, utoljára megmutathassa azoknak, akik megakadályozták reformjait, s annak idején elbuktatták őt: a „kétszer kettő mindig négy”.