Az adóreform csak félmegoldás lehet

A Magyar Nemzet május 24-i számában, a Vitafórum rovatban figyelemre méltó írás jelent meg Vitairat az adóreform részleteiről címmel Németh György tollából. Élek az alkalommal, hogy hozzászóljak e témához. Annál is inkább, mert az adórendszer olyan közgazdasági labirintus, amelyben a makrogazdasági laikustól józan észszel nem várható el hiteles vélemény és állásfoglalás. De azért is, mert e közgazdasági labirintusban eligazodni képes írástudók is csak féligazságokat mondanak, miközben ma már a vízcsapból is az a lózung csöpög, hogy a gazdasági növekedés érdekében csökkenteni kell a munkabéreket terhelő járulékokat. Németh György írása sem vág egyenes ösvényt az adódzsungelben, noha a lényeget illetően megfontolandó érveket hangoztat, de végeredményben nem foglal állást abban, hogy valójában – szerinte – mi lenne a teendő. Erre teszek kísérletet, mert a gazdaságpolitikai hibák és mulasztások kritikája nem vezet előre, ha azokból világos, érthető következtetéseket nem vonunk le.
Indulásul Németh Györgynek azt a mondatát ragadom meg, miszerint tévúton jár, aki az adórendszer adócsökkentő reformjától várja gazdasági bajaink orvoslását. Megtoldom ezt a kijelentést azzal, hogy az is tévúton jár, aki a költségvetés egyensúlyának a megteremtésétől vagy a (közgazdaságilag torzszülött) konvergenciaprogram teljesülésétől várja a gazdasági növekedés fellendítését.
A magyar gazdaságnak ugyanis a költségvetési túlköltekezés csak az egyik, de nem alapvető problémája. Félrevezető az a közgazdasági érvelés is, miszerint egyenes összefüggés lenne az adósságállomány és a költségvetési hiány között. A konvergenciaprogram sikeres teljesülését és a költségvetés bevételi és kiadási oldalának az egyensúlyát feltételezve (ami naiv feltételezés, de a logika érdekében induljunk ki ebből) sem oldódna meg semmi. Sem a gazdasági fellendülés nem következne be, sem az adósságállomány érdemi csökkenése, sem az adóterhek érdemi csökkentési lehetősége. A kutya ugyanis nem itt van elásva. Haladjunk az érvelésben lépésről lépésre.
A magyar gazdaság alapvető problémája nem a magas költségvetési hiány, hanem az, hogy e hiány együtt és párhuzamosan jelentkezik a fizetési mérleg hiányával. Ezt a jelenséget nevezi a közgazdaság-tudomány ikerdeficitnek. Minden olyan lépés, amely e makrogazdasági duális problémának csak az egyik elemét próbálja orvosolni, eleve halálra van ítélve az orvosolatlan másik ok miatt. Ezt a véleményemet a magyar adósságszerkezet jelenlegi összetételével indoklom.
A magyar adósságszerkezetben ugyanis az elmúlt 18 év során alapvető átrendeződés ment végbe. A rendszerváltás előtt minden külföldi adósság az állam adóssága volt. A rendszerváltás után azonban bővült az adósok sora. Beléptek az adósok sorába az állami tulajdont képező, de a versenyszférában működő szervezetek (MÁV, MVM, BKV stb., amelyek adósságáért az állam vagy kezességet vállalt, vagy nem), beléptek az adósok sorába az önkormányzatok, beléptek a külföldi tulajdonú cégek, amelyek fejlesztési és tőkeigényük egy részét úgynevezett tulajdonosi hitelekkel finanszírozták, ezen kívül a tulajdonosok felé osztalékfizetési kötelezettségük is keletkezett, beléptek a versenyszférában működő magyar tulajdonú cégek, és végül, a monetáris politika szégyenére, belépett a magyar lakosság, amelynek a hiteléhségét a bankrendszer jó részben külföldi forrásokból elégíti ki. Eközben az állam, mint szuverén szervezet, az államadósságot gerjesztő költségvetési túlköltekezését nemhogy csökkentette volna, de mára rekordmagasságra növelte. A statisztika megoldotta e szerkezetátalakulásnak a statisztikai kezelését, amennyiben ma már identitástól függetlenül nemzetgazdasági adósságnak nevezi és így kezeli a magyar jogi személyek adósságát, és államadósságként azt az adósságot, amelynek kötelezettje vagy terheltje a magyar állam.
Az adósságszerkezet átalakulásából eredő másik jelentős probléma, hogy bár az államadósság nagyobbik része és a lakossági adósságforint adósságként jelenik meg, többségében mégis devizában teljesítendő nemzetközi kötelezettséget jelent. Azért, mert az államadósságot megtestesítő értékpapírok többségét külföldi jogi személyek vásárolják, amelyek devizában kalkulálnak és devizában igénylik hitelük megtérülését, és a vele járó adósságszolgálat teljesülését. Gondoljunk csak a forintban denominált (kifejezett) kincstárjegyekre vagy az államkötvényekre. Az adósságot megtestesítő értékpapír forintadósságot nevesít, de mit tesz a külföldi hitelező, amikor az adós teljesít, azaz törleszt, vagy kamatot fizet? Vásárol érte devizát a liberalizált devizapiacon és/vagy átutalja azt külföldre, vagy újra befekteti forintban. Ha részben vagy egészében átutalja külföldre, ez a tranzakció a fizetési mérleget terheli, noha az adós teljesítette kötelezettségét. Hasonló a helyzet a lakossági hitelek esetében, csak ott a bankrendszer közvetítésével érvényesül e folyamat, de ugyanez a mechanizmus érvényesül a tulajdonosi hitelek vagy osztalékfizetések, vagy az eladósodó önkormányzatok, vagy a versenyszférában működő állami tulajdonú cégek esetében.
Felmerül a kérdés, hogy felelős-e az állam a folyó fizetési mérlegben tehertételként és devizában jelentkező fizetésekért, ha magánjogi értelemben nem felelős, mint adós? A válaszom egyértelműen igen. Az állam által felvett hitelekért és adósságszolgálatáért az állam közvetlenül felel mint adós, a fizetési mérleg egyensúlyáért pedig felel mint szuverén állam, amelyik törvényhozói hatalommal rendelkezik.
Mivel a magyar makrogazdaságot az ikerdeficit jelensége terheli, a költségvetési egyensúly esetleges megteremtése, bármilyen társadalmi áldozattal is jár, az adósságszerkezet átalakulása miatt nem jelenti egyúttal a fizetési mérleg egyensúlyának a megteremtését is, ezért a társadalmi áldozat is hozadék nélküli marad, és minden baj újratermelődik.
És itt térek vissza az adórendszer témájára. A gazdasági növekedés fellendítését olyan gazdaságpolitika tudja megoldani, amelyik egyszerre képes biztosítani a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyensúlyának a megteremtését. Ilyen politikai paradigma alapján és keretében lehet kimunkálni a részleteit azoknak a megoldásoknak, amelyek két legyet képesek leütni egy csapással. Prioritást e megoldások keretében a fizetési mérleg egyensúlyát megteremtő megoldásoknak adok. Ez pedig csak olyan lehet, ami mentesíti a magyar gazdaságot a nemzetgazdasági adósságok terheinek nagy része alól. Ezt nevezi a nemzetközi hitelpiac adósságátütemezésnek, amely a hitelezők szemében nem ördögtől származó gondolat. Egy adósságátütemezés első számú feltétele azonban olyan gazdaságpolitika kidolgozása és teljesítése, amely meggyőzi a hitelezőket követeléseik későbbi megtérüléséről. E gazdaságpolitika keretében jöhet szóba a gazdaságpolitika paradigmaváltása, amelynek része a fiskális politika és a monetáris politika megváltoztatása, beleértve az adórendszer átalakítását is. A kettős cél érdekében azonban az adórendszer elemeinek az átalakításához csak akkor érdemes nekikezdeni, legyen szó egykulcsos adóról vagy családi adózásról, a magánszemélyeket, vagy a jogi személyeket érintő adózásról, vagy más részletekről, ha a nemzetgazdasági adósságok átütemezéséről politikai döntés születik. Enélkül minden változtatás csak a munka és a tőke közötti jövedelemhatár megváltoztatását jelenti, az előbbi terhére, az utóbbi javára. Ilyen változtatások elfogadtatása a társadalommal azonban hiú ábránd és nem vezet sehová.

A szerző közgazdász, volt bankelnök