Fuss, elvtárs!

Van-e mit ünnepelni az 1968-as párizsi események 40. évfordulóján? A Franciaországban hatalmon lévő jobboldali politikai erők szerint nincs, sőt „likvidálni” kellene ezeket az emlékeket a nemzettudatból. A baloldal sem lelkesedik hatvannyolcért, hiszen ugyancsak megkérdőjelezhető az eseményekben játszott szerepe. Egyedül egy radikális értelmiségi csoport néhány képviselője vallja magáénak a lázadást. Akkor sem voltak sokan, ma pedig elenyésző a számuk. Ám állandó médiajelenlétük felerősíti a hangjukat.

Bár épp ellentétes volt a szándéka, Nicolas Sarkozy egy éve tett kijelentésével megnyitotta a francia hatvannyolcas emlékesztendőt. Az akkor még csak elnökjelölt véleménye szerint „szakítani kell ’68 májusának szellemével, az általa jelképezett viselkedéssel, az eszmékkel, ’68 cinizmusával”. Ha elnökké választják, ő bizony semmiféle megemlékezést sem fog szervezni vagy ilyenen részt venni – fűzte hozzá. Szavát betartotta, Párizsban semmilyen hivatalos megemlékezés nem lesz a lázongás évfordulóján.
Mint a tóba dobott hatalmas kő, olyan hullámokat váltott ki az azóta elnökké választott Sarkozy véleménye: egy év óta szakadatlanul elemzik, boncolgatják, vitatják állítását a hatvannyolcas eseményekről. Nem egy válasz, pamflet született meg az ellenoldalon, de tudományos tanácskozásokban, kollokviumokban, elemzésekben sincs hiány. Sokakban felmerült a kérdés: egyáltalán véget ért ’68?
De mit is állított Sarkozy, mit rótt fel a lázadóknak? Először is a család válságát, a haza, a nemzet fogalmának kiürítését, az oktatás színvonalának csökkenését. Sőt szerinte olyan fogalmakért is a „nagy generációnak” kell felelnie, mint a cinizmus a politikában, az etikai normák elvetése, áttételesen a pénz istenítése és a kábítószer elfogadtatása, amelynek fogyasztását akkoriban csak elnéző mosollyal fogadták. Ezek igen sarkos állítások, bár kétségtelenül van bennük igazság.
Mi volt a hatvannyolcas diákmozgalom? Sokféle válasz adható erre az alapkérdésre. Vincent Cespedes fiatal filozófus számára kulturális forradalom, amely sikerrel zajlott le, és politikai lázadás, amely elbukott. Daniel Cohn-Bendit, az események akkori egyik főszereplője úgy látja, hogy a mozgalom egy nemzedék hatalomra jutási kísérlete volt. Eközben kivívta azt, hogy a régi, archaikus Franciaország modern állammá alakuljon át.
Bernard Henri Levy sztárfilozófus úgy véli, hogy 1968 májusa egyszerre vetette el Franciaországban a jobboldal autokrata politikáját és a baloldal sztálinizmusát. Egyes szélsőballal kacérkodó filozófusok kifejtik azt a meggyőződésüket, hogy a „valódi ’68” még csak most kezdődik el. Amit eddig láttunk, az csupán a kezdet volt, úgy nagyjából öt évet adtak arra, hogy a valódi forradalom elérje Franciaországot. Michel Onfray, a harcos ateista elmondta, hogy mivel hatvannyolcban kilencéves volt, nem vehetett részt az eseményekben, de felfogta, hogy „metafizikus forradalomról” van szó: „Ez a hasznos pusztítás időszaka volt. Az iskolában addig majd mindent kívülről kellett megtanulni. Aztán semmit sem. Pedig a memóriának, mint bármely testrésznek, kell a gyakorlat. Tehát nem tértek vissza a régi módszerhez, nem volt restauráció, de nem is adtak helyette semmit. Elveszett a megújulás joga.”
Abban nagyjából egyetértenek Franciaországban, hogy az 1958-ban kezdődött De Gaulle-éra tíz éve alatt megcsontosodott a társadalom minden szintje. A tábornok kikezdhetetlen tekintélye volt a rendszer alapja. Az 1968-as diákmozgalom átmeneti sikere mindenkit meglepett, de főleg azokat, akik március 22-én elindították. Száznegyvenketten elfoglalták a nanterre-i egyetem egyik előadóját. Mint gyakran tévesen idézik, nem az ellen tiltakoztak, hogy a fiúk nem mehetnek fel a lányok kollégiumi szobájába – ezt a kérdést már fél éve rendezték –, hanem egy korábbi, vietnami háború elleni tüntetésen letartóztatott társaik szabadon bocsátását követelték.
Kik voltak a tiltakozók? Szélsőbaloldali trockisták, anarchisták, maoisták adták meg az alaphangot. Ez utóbbiak mentségére legyen mondva, hogy ekkor még igen kevés szivárgott ki a kínai kulturális forradalom borzalmairól. A francia középosztály már nehézségek nélkül járathatta egyetemre gyermekeit. Az egyetemisták 90 százaléka burzsoá gyökerű volt, csupán öt százalék munkásszármazású került be a felsőoktatási intézményekbe. Tehát a diákmozgalmakban részt vevők többsége szilárd háttérrel rendelkezett, de ezen és az osztálykülönbségekből adódó nézeteltéréseken túlléptek. A kubai Fidel Castro vagy a kínai Mao Ce-tung példája lebegett a szemük előtt, hogy a középosztályból jőve is lehet forradalmat kirobbantani, amelyhez csak kellően tevékeny csapat kell.
Ez a kis közösség május közepére a pár száz résztvevőből már több tízezresre duzzadt, ennyien védték a Latin negyedben felállított több mint hatvan barikádot. A rohamrendőrség nagy nehezen – sebesült áldozatok árán – végül legyűrte az akadályokat. A hatalom azonban meggondolatlan és kíméletlen akciójával sokkal veszélyesebb ellenfelet ébresztett fel: a munkásságot. Az egyetemisták iránt érzett szolidaritásukat kifejezve sorban kezdték elfoglalni az üzemeket, megbénult az ország gazdasági élete a kibontakozó általános sztrájk következtében. A szovjetek bábjaként mozgatott Francia Kommunista Párt, amely viszont a helyi szakszervezetekre gyakorolt erős befolyást, először elítélte a diákmozgalmat, majd megpróbált a megmozdulások élére állni, de ekkor már senki sem kért belőle.
Georges Pompidou miniszterelnök volt az, aki majd háromnapos tanácskozás után megoldotta a helyzetet: május 27-én megállapodott a munkásokkal követeléseikről. A Grenelle – az utca neve, ahol sikerült az egyezséget elérni – azóta a francia politikai életben szinonimája a nehéz helyzetek tárgyalásos rendezésének. Három nap múlva De Gaulle bejelentette, hogy új választásokat ír ki. Aznap több százezer ember vett részt a De Gaulle melletti tüntetésen. A sztrájkokat beszüntették, kifulladt a diákmozgalom is. Egy hónap múlva a gaulle-ista politikai tömörülés sohasem látott győzelmet aratott a választásokon.
Az egyetemisták sohasem akartak pártot szervezni, mert ezzel elfogadták volna a létező társadalmi rend játékszabályait, amelyet mindenestül meg akartak szüntetni. Ezért programot sem készítettek céljaikról, csupán számtalan bizottságot hoztak létre, amelyekben vég nélkül lehetett boncolgatni az adott kérdéseket. A vitaesteken, a barikádokon folytatott harcokban, a „háborús játékokban” az egyetemisták megtapasztalhatták a közösség erejét.
Van-e máig ható öröksége hatvannyolcnak? Nehéz lenne ezt vitatni. Szociális téren mindenféleképpen, hiszen a grenelle-i megállapodás rengeteg előnnyel járt az alkalmazottak világában. A paternalista oktatási rendszert megreformálták, 1968 végén megkezdődött az egyetemi decentralizáció. Ám abban Sarkozynek igaza van, hogy a színvonal jelentősen csökkent. A nyugati kulturális szokások változását is kár lenne tagadni. A szexuális forradalom is e korból datálódik: a fogamzásgátló tabletta megjelenésével a nők is szabadabban léphettek párkapcsolatba, megjelentek a homoszexualitásukat nyíltan vállalók, a feministák is szervezkedtek a nők jogaiért. Persze mint mindenhol, itt is voltak túlkapások. Két évvel ’68 után a Nők Felszabadítási Mozgalma Párizsban koszorúzott „az ismeretlen katonanő sírjánál”. Aztán a Homoszexuálisok Forradalmi Akciófrontja is megjelent a színen, az Internacionálé dallamára írt indulójának címe: „Ez az orgazmus lesz a végső.”
„Likvidálós” kijelentése miatt Daniel Cohn-Bendit igencsak mérges lett Sarkozyre, a következőket mondta az Élysée-palota lakójáról: „Sarkozy a legnagyobb hatvannyolcas! Gondoljanak bele, egy kétszer elvált államfő, akinek szupermodell feleségéről aktképek jelennek meg, lehetett volna elnök a régi Franciaországban?!”
Ilyenkor, a kerek évforduló tájékán szinte minden francia újság összeállítást közöl az akkori szellemes és ötletes jelszavakról, falfeliratokról: Az unalom ellenforradalmi; Nem követelünk és nem kérünk semmit, mi elveszünk és elfoglalunk; Légy realista, kérd a lehetetlent!; Fuss, elvtárs, a régi világ a nyomodban!; Mi mindannyian német zsidók vagyunk! (utalás Cohn-Bendit származására); Megveszik a boldogságodat, lopd el tőlük! Az egyik leggyakrabban használt graffiti hatvannyolcban a következő volt: Az utcakő alatt tengerparti strand van. Magyarán: fel kell szedned az utcakövet – akkor még valóban sok helyen volt Párizsban –, hogy olyan gondtalanul érezd magad, mint a fövenyen. A két szerzőt a francia Express hetilap megtalálta. Mindketten nevet szereztek a reklámiparban. Ha most feltennénk nekik a kérdést, hogy mi van az utcakő alatt, vajon mit válaszolnának? Talán hipermarket?