Itt nem Dél-Afrika ártatlanságáról van szó, ugyanis ez az ország soha nem volt ártatlan. Úgy alkották meg, hogy a fehér betelepülőknek a lehető legkevesebbet kelljen találkoznia a fekete őslakossággal. A helyi négereknek rosszabb anyagi sors, iskolázottság, egészségügyi ellátás és munkahely jutott, mint a fehéreknek. A XV. században megérkező holland telepesek rabszolgákként bántak az őslakossággal, ám ez akkor nem volt meglepő. A britek érkezésével már a holland származásúak lettek a támadott lakosság, s a két búr háború veszteseiként ők hajtottak fejet 1902-ben a világhatalom fegyverei előtt. A világ megismerte az új angol találmányt, a koncentrációs tábort, ahol mintegy 27 ezer búr halt meg. Megszületett viszont a Dél-afrikai Unió, ahol a britek és a búrok jogairól folytak a viták, a feketék mintha a világon sem lettek volna.
A körülményeket is úgy próbálták alakítani, hogy ne is legyenek. Olyan területeket választottak le az unióból, ahol a lakosság teljes egészében fekete. Erre építettek később a vezetők, létrehozva a különálló jogi személyiségű „hazákat” (homeland), amelyek egy nap függetlenek lehetnek, s a feketék elveszítik dél-afrikai állampolgárságukat, növelve ezzel a fehér bőrűek arányát az országban. 1951-ben indult el a program, s a hetvenes évek végén – immáron nem brit koronagyarmatként, hanem 1961-től független köztársaságként – tíz ilyen „bantusztán” alakult, az ország területének 13 százalékán. Felmérések szerint a hatvanas évektől húsz év alatt mintegy 3,5 millió embert költöztettek el otthonaikból, és zárták őket a bantusztánokba. A végső cél az összes fekete dél-afrikai eltávolítása volt, ám ez nem vált valóra. A feketék 45 százaléka soha nem veszítette el állampolgárságát, s így megmaradtak azok a bádogviskókból álló szegénynegyedek is, amelyekben a mostani erőszakhullám elindult. 1994-ben véget ért az apartheid, a bantusztánok kerítéseit leszedték. Ahogy azt várni lehetett, az apartheid ellenes politikai mozgalom, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) győzött az első demokratikus választásokon, ám nehéz elhagyni a régi beidegződéseket. A mai Dél-Afrika továbbra is etnikailag és nyelvileg megosztott, a fehérek városai elegánsak és gazdagok, ám megerősített erődítményekhez hasonlatos házaikból nehezen látnak el a bádogviskókig.
Az ottaniak azt mondják, nincs munkalehetőség, orvosi ellátás, iskola és közbiztonság. Bűnbakként kinevezték a szomszédos Zimbabwéből átmenekült milliókat, akik az ottani oktatási rendszernek köszönhetően sokkal képzettebbek dél-afrikai társaiknál. A Johannesburg környéki Gauteng tartományban, ahol a mostani összecsapások kezdődtek, úgy látják, hogy a zimbabweiek átvették a taxik üzemeltetését, s a kis boltok is az ő kezükben vannak. A Robert Mugabe diktatúrája alatt nyögő Zimbabwe ellen Dél-Afrika nem tesz semmit, Thabo Mbeki dél-afrikai elnök szerint a szomszédban semmiféle válság nincsen. Teszi ezt azért, mert a két ország gazdaságilag erősen összefonódott, emellett a zimbabwei menekülteket sem kell politikai okokból megvédenie, Dél-Afrika számára a határon túliak egyszerű munkavállalók, akik a gazdag szomszédban keresik a lehetőségeket.
Dél-Afrika gazdagságát nagyban köszönheti a szomszédos országokból érkezett bevándorlóknak, ráadásul az apartheid idején számos fekete politikus Mozambikban, Zimbabwében vagy Zambiában lelt menedéket. A kormány mandátuma 2009-ig tart, Thabo Mbeki pedig bajosan tudja megtartani vezető szerepét pártján belül, ellenfelei, főként Jacob Zuma szerint csak kerülgeti a konfliktusokat, ám semmit sem tesz a megoldásuk érdekében. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vár, hiszen Dél-Afrikának ítélte a 2010-es futball-vb rendezési jogát, ám most lehet, hogy valamelyik nagy futballnemzet fogja beugróként megrendezni a tornát. Dél-Afrikának két éve van arra, hogy rendbe tegye az évszázadok óta kezeletlen helyzetet.
origo.hu
Soltész Miklós alaposan eligazította Mellár Tamást: ezért sem fognak önök bekerülni a következő parlamentbe
