Ki döfi le a demokráciát?

Sokan és sokféleképpen emlékeznek a negyven évvel ezelőtti Európa néhány nagyvárosában lejátszódott eseményekre. Az 1968 tavaszán elsősorban Párizsban és Nyugat-Berlinben, az ottani egyetemeken kibontakozott antikapitalista-anarchista szervezkedés, majd az államrend elleni erőszakba torkolló utcai demonstrációk emléke nemigen izgatja fel a polgári, konzervatív körök szívét-lelkét, a baloldalon azonban ma is jól kitapintható, kedélyes nosztalgiával párosulnak az évfordulós megemlékezések. Különös pikantériája a kontinensen időközben bekövetkezett szerepváltozásoknak, hogy egyik-másik egykori anarchista hangadóból időközben a brüsszeli bürokrácia fejedelmi fizetésű csúcsburzsoája lett, a Keletről odacsatlakozott volt moszkovita politikusok, gazdasági és sajtóemberek pedig a saját gyökereiket vélik felfedezni az akkori mozgolódásban. Az pedig már jóval több, mint pikáns metamorfózis, ami az akkoriban még elvi alapon antikapitalista, azaz kommunista pártfunkcionáriusok fejében és bankszámláján történt.
A legérdekesebb dolog, amely az itthoni média-összeállítások valamelyikében megragadta a figyelmemet, egy 1968 májusában készült hírügynökségi fotón látható. Pontosabban olvasható, a nyugat-berlini utcán tüntető fiatalok egyik méretes transzparensén: „Antikommunizmus = halálos döfés a demokráciára!” Aligha túlzás azt mondani, hogy ez a jelmondat nem csupán egy a többi, akkoriban divatos lózung között, hiszen ha kibontjuk a jelentését, és hozzágondoljuk az 1917-től 1968-ig, majd az azóta lejátszódott politikai és társadalmi eseményeket, átalakulásokat, úgyszólván minden furcsaság, ellentmondás egyszeriben érthetővé válik. Szinte rávilágít arra a sokunk számára nehezen felfogható és elviselhető elvi és gyakorlati anomáliára, amelyet a múlt és a jelen eseményeinek, jó és rossz cselekedeteinek különböző mértékkel való megítélésében tapasztalhatunk. Külföldön éppúgy, mint idehaza.
Vélhetően sohasem fogjuk megtudni, kik ötlötték ki, frappírozták hatásos mondattá, majd mázolták a lepedővászonra e markáns idézetet negyven esztendeje. Azt azonban objektíven tudjuk, hogy akkor már huszonhárom év telt el a XX. század legnagyobb fordulópontja, 1945 óta, amikor totális politikai, katonai és fizikai megsemmisülés lett a német nemzetiszocialista rendszer osztályrésze, s vele együtt került a történelem lomtárába az olasz és szlovák fasiszta, a román vasgárdista, a szerb csetnik, a horvát usztasa, a hungarista s még tucatnyi további náci-kollaboráns nyugat- és kelet-európai rezsim. A felelősöket a győztesek bíróságai elszámoltatták, a bukott szereplőket kiiktatták a közéletből, és 1945–46 óta az öreg kontinensen sehol és soha egyetlen napra a politikai hatalom közelébe sem szagolhatott egykori náci, fasiszta stb. személy. A jobboldali veszély ellen tehát nem sok apropója volt tiltakozni senki fiának. Ezzel szemben a háborús győzelméből – kétségkívül a legnagyobb véráldozat árán – a legnagyobb hasznot húzó Szovjetunió addig csak a hitleri birodalomhoz hasonlítható totális, imperialista hatalomra tett szert Európában. A háború előtt polgári, parlamentáris rendszerű, kisebb-nagyobb mértékben demokratikus országok 1944–45-ben sorban az új, sztálini „Gestapo” markába kerültek; paradox módon a nácik korábbi áldozatai – lengyelek, csehek – éppúgy, mint a felsorolt német szövetségesek. A több évtizedig változó intenzitással folyt vörös terror rémtetteit, a szervezett népirtás tízmilliókban számolható áldozatainak sorsát történelmi dokumentumok, bizonyítékok, könyvek, filmek; Berlinben, Budapesten, Tallinnban és más helyeken tudományos intézetek tartják számon, és mutatják be a világnak.
A kommunista rendszer(ek) viszonya a szabadsághoz, a méltósághoz, a tételes szabadságjogokhoz kísértetiesen emlékeztet a náci és fasiszta rendszerekéhez. Még a német és szovjet kényszermunka-táborok főkapuin elhelyezett feliratok „ideológiai” mondanivalója is szellemileg rokon. A hitleri fogalmazás szerint „a munka felszabadít”, a sztálini szóhasználat szerint „a munka dicsőség dolga”; a többi csupán stílusbeli és technikai különbség köztük. Az a lepedővászonra mázolt kijelentés, miszerint a kommunistaellenesség tőrdöfés a demokráciába, a vörös rendszer(ek) áldozatainak, túlélőinek, az emberiség lelkiismeretes, erkölcsös részének azt a jogát negligálja, hogy rámutathassanak a rémtettekre és elkövetőikre, a társutasokra és haszonélvezőkre. Mégpedig a legalattomosabb zsarolást beépítve az idővel „korrektnek” becézett politikai vélménynyilvánításba: aki szót emel a szélsőséges baloldal ellen, az a demokrácia létét fenyegeti. Avagy másként, kérdésként megfogalmazva: az 1917-től az 1960-as évekig terrorista, 1968-ban még virulens és – fogatlan oroszlánként – még ma is létező kommunizmus szóbeli bírálata ezek szerint éppúgy veszélyt jelent a demokráciára, mint a valóságban maga Lenin, Sztálin, Berija, Rákosi, Gottwald, Ceausescu, Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Ho Si Minh és mások elméleti és gyakorlati működése jelentett ugyanarra a demokráciára? Vagy megint másként, a kommunizmus világszerte ismert ellenlábasai, Szolzsenyicintől Hávelig, Krassó Györgytől Walesáig talán tőrrel a kezükben fenyegették-fenyegetik a népuralmat? Csak nem?
Az 1968-as baloldal kedvencei, Lenin és Mao milliók vérében gázoltak a pártjuk által leigázott és tönkretett Oroszországban és Kínában, s még a kisebb kaliberű gyilkosok is, mint Castro, Che Guevara vagy Honecker, könnyű szóval kiadták a parancsot a „marxizmus” fegyveres terjesztésére. A történetesen a párizsi Sorbonne-on végzett vörös khmer-vezetők, Pol Pot és Ieng Sari olyan szisztematikus népirtást rendeztek Kambodzsában, amelyhez arányaiban foghatót nem ismer a történelem. De hogy jöhet ezzel szemben a demokrácia elleni támadás?
Ne legyünk naivak. Ezt a jelmondatot aligha valamelyik burzsoá família jómódtól megcsömörlött egyetemista fiacskája fogalmazta meg a tüntetésre készülve. Az egész 1968-as szélsőbaloldali felfordulás mögött ott lapult a hatalma csúcsára érkezett, gazdasági és fegyveres ereje teljében levő kommunista világhatalom. Voltak persze, akik már észrevették a repedéseket a rendszer betonkolosszusán – amiben az 1956-os magyar felkelésnek éppúgy volt része, mint a létező szocializmus rohamos elzüllésének –, és gondoltak a jövőjükre. Amikor egyszer majd már nem lehet a dolgokat továbbvinni a régi módon, a régi hatalmi eszközökkel, és úgynevezett reformokra lesz szükség. Amelyekbe még az is belefér, hogy át kell festeni a cégtáblát. Egyik kortárs humoristánk utólagos definíciójával: eljön majd a módszerváltás ideje, amikor minden addigi ideológiai, „maxista-lejmista” maszlagot fel lehet és kell áldozni azért, hogy a materiális hatalom (a pénz, a politikai befolyás, a média) megbízható kezekben maradhasson. Így jutunk el a negyven évvel ezelőtti nyugat-berlini tüntetés transzparensének lózungjától a ma is sűrűn hallható megjegyzésig: már megint kommunistáznak. Márpedig aki ezt teszi, az ugyebár szélsőséges, szélsőjobboldali, fasiszta, náci és a demokrácia ellensége. Így működik a kettős mérce. Ahogyan egy bodrogközi cigány ember mondta sok évvel ezelőtt: ki van ez találva, kérem, mint a cseréppipa. Ha leesik, nem kell fölvenni.