Alapvetően az szükséges ehhez a bravúrosnak tűnő átöltözéshez, hogy a mozgalmi idők során ne lőjék le az embert. A terrorizmus ugyanis veszélyes üzem. A közkeletű véleménnyel ellentétben a terroristák általában nem a pusztítás tényét szeretik, hanem valamely ügyért harcolnak, s azért akár a halált is vállalják. Nehéz persze definiálni, ki is a terrorista, de jó megközelítéssel azt mondhatjuk, az, aki ügyéért fegyverrel is hajlandó harcolni a rá vonatkozó törvények teljes figyelmen kívül hagyásával. Ez alapján terrorista a Srí Lanka-i Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei, de azok voltak a náci megszállás ellen harcoló partizánok is, nem beszélve a mi ’56-os hőseinkről.
A Közel-Kelet zegzugos utcái kiváló kiképzőterepnek számítanak a terroristáknak. A zsidók és a palesztinok harcából egyértelműen az előbbiek kerültek ki győztesen, ám nem minden folt nélkül. A Zsidó Ellenállási Mozgalom a Szentföldet uraló britek ellen harcolt gerillamódszerekkel. Ezt az ernyőszervezetet számos kisebb csoport alkotta, mint a Hagana (a későbbi Izraeli Véderő, azaz a hadsereg), az Irgun vagy a Lehi. Ezek az egységek 1946-ban felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király szállodát, amely akkoriban a brit hadsereg főhadiszállása volt. Az akcióban 91 ember halt meg, jó részük a szálloda alkalmazottja volt. A nemzetközi felháborodást követően a Cionista Világszervezet a terrorakciók beszüntetését kérte, amelyre az Irgun és a Lehi nem volt hajlandó, a Hagana viszont igen. Ennek ellenére a két év múlva megszülető Izrael állam vezetői között számos egykori harcost találunk. Menáhem Begin a szállodarobbantás idején vezette a Palmahot, a Hagana elitosztagát, Jichák Samir a Lehi egyik vezetője volt, később mindketten izraeli miniszterelnökök lehettek.
A helyzet vesztes oldalán tartózkodó arabok ennél hátrébb tartanak, a harcosaik legnagyobb része még mindig terroristaként van elkönyvelve. Elég csak a Gázai övezet urait, a Hamászt nézni, akik 2006-os választási győzelmük után megpróbáltak civil ruhában politizálni, ám erre a nemzetközi közösség nem adott lehetőséget. A Hamász ugyanis öltönyben és csuklyában is ugyanazt képviselte. A palesztin ellenállás persze nem a Hamásszal kezdődött, hanem a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (PFSZ). Ezt a csoportot az Arab Liga hozta létre 1964-ben, hogy képviselje a palesztinokat. Elutasítottak minden együttműködést az akkor már tizenhat éve létező Izraellel, és fegyveres harcba kezdtek. Az akkor már a végtelenül aktív és harcias Jasszer Arafat vezette szervezetet az ENSZ 1974-ben megfigyelői státussal ajándékozta meg, ha már Palesztina nincs a térképen. A már említett Menáhem Begin Izrael miniszterelnökeként tiltakozott az ellen, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön a PFSZ-szel, mivel szerinte azok „terroristák”. Az 1993-as oslói megállapodás idején Arafat mint politikus tárgyalt Jichák Rabin izraeli miniszterelnökkel, és a döntést követően elnökként foglalta el a helyét a rámálláhi központban. Azóta is a PFSZ politikai pártját, a Fatahot tartják Izraelben és Amerikában is a „mérsékelt” erőnek, a „szélsőséges” jelző ma már a Hamásznak jár.
Sikeres utat járt be az Umkhonto we Sizwe (A Nemzet Lándzsája – MK) nevű szervezet Dél-Afrikában. Az MK az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) jelenlegi kormánypárt, akkor még fehér uralom elleni mozgalom fegyveres szárnya volt. 1961-es létrehozásától kezdve folyamatosan küzdött az apartheid ellen véres terrorháborúval, inkább kevesebb, mint több sikerrel. 1964-ben a vezetőket, köztük Nelson Mandelát és a jelenlegi elnök apját, a kommunista Govan Mbekit bebörtönözték. Ahogy az a sikeres terrorcsoportoknál lenni szokott, az MK az első szabad választás, 1994 után beolvadt a dél-afrikai hadseregbe.
Észak-Írországban is hivatásként választotta sok ember az ellenállást, kialakult egy teljes vezetői elit, amelynek gyakorlatilag az öszszes tagja fegyveres harcokban is részt vett, vagy politikusként dolgozott a harcosok fedőszervénél. Michael Collins, Írország függetlenségének kiharcolója adta meg az alaphangot a XX. század elején. Ő 19 éves korától fegyverrel harcolt az ír függetlenségért, elérte azt, majd 32 évesen lelőtték, manapság pedig nemzeti hős. Utódai közül az egyesített Írországért küzdő fegyveres csoport, az IRA fedőszervének tartott Sinn Féin párt későbbi vezetője, Gerry Adams például azért nem szólalhatott meg a brit televíziókban, mert Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1988-ban ezt eltiltotta a terroristáktól. A tévében ezért csak a politikus képét mutatták, és egy színész olvasta fel Adams szavait. A tilalmat John Major oldotta fel 1994-ben. Négy évre rá Adams is aláírta a nagypénteki megállapodás néven elhíresült egyezményt, amely azóta békét hozott Észak-Írországra. Adams persze nincs egyedül történetével, Martin McGuinness északír miniszterelnök-helyettes a hetvenes évek elején, a polgárháború legvéresebb időszakában féléves börtönbüntetést kapott, utána nyíltan megvallotta IRA-tagságát, s 1982-ben a terrorizmusellenes törvény értelmében eltiltották a nagy-britanniai utazásoktól. Egy szakújságíró szerint McGuinness felelős az 1987-es enskilleni robbantásért, amelyben 11 ember halt meg.
Sokat segít egy-egy szervezetnek, ha nemzetközileg is elismert választásokat nyernek. A Hamásznak nem, ám a Nepáli Kommunista Párt (Maoista) néven ismert szervezetnek igen. Ez a párt 1995-től gyakorlatilag terrorháborút vívott a himalájai államban a maoista elvekért és a hatalomért. A királyság ereje az évek során felőrlődött, kiírták a választásokat, amelyet megnyertek a maoisták, az uralkodót pedig kiutasították az országból. A választási győzelem után Washington egy tollvonással kihúzta a kormányerővé avanzsált maoistákat a terrorlistáról. A listán 1998-tól szerepelt az említett IRA modelljét felhasználva felépített Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK). Az ellenállás majd a háború során a gyanú szerint a gerillacsoport számos háborús bűnt követett el, főként a koszovói szerb lakosság ellen. Az ő harcuk totális győzelemmel járt, mára a nagyvilág de facto elismerte a független Koszovó létezését, amelynek miniszterelnöke Hashim Thaqi, aki a mozgalomban katonai vezetőként a „Kígyó” nevet használta.
origo.hu
Magyar Péterék letagadták, hogy százmilliónál is többe került a Hősök terei tüntetés, most lebuktak
