Van Gogh a sikátorban

Városszépítés vagy vandalizmus? Állítólag sok országban megbecsült, turistákat vonzó művészet, nálunk csak polgárbosszantás. Vannak, akik már művészek, és vannak, akik maradtak a neoluxnál. A Gödör klubban nemrég kiállítás nyílt a falfirkákat dokumentáló fotókból. Ebből az alkalomból beszélgettünk Budha Tamással, a kiállítás egyik létrehozójával.

Ha az átlagember meghallja azt a szót, hogy graffiti, a legszívesebben baseballütőt ragadna. Nem lát ki a vonatablakon a ráfújt festéktől, összefirkálják a ház falát, az általa tisztelt emberek szobrait. Próbáljuk meg definiálni, mi a graffiti. Lázadás, művészet vagy valami más?
– Attól függ, hogy ki műveli. Ez egy olyan utcaművészeti irányzat, amely a nyolcvanas évek vége felé érkezett el Magyarországra, de még a hetvenes évekbe nyúlnak vissza a kezdetei, az Egyesült Államokba. Magyarországon a probléma mindig abból adódik, hogy az emberek nem értik a tagek szerepét. A tagek olyan motívumok, jelképek, ha úgy tetszik, aláírások, üzenetek, amelyekből kialakult ez a műfaj. A falfirkát egy pizzafutár kezdte el, aki ha kivitt egy pizzát, kiírta a falra, hogy Taki 187, ez volt az ő száma és a neve. Egy idő után a feliratot elkezdte körbehúzni festékkel, később kiszínezni, majd nagy méretben is megrajzolta. A tag így született. A probléma inkább az, ahogyan az emberek hozzáállnak. Nem hatósági fellépésre lenne szükség, nem kamerákra, hanem ötletekre, gondolkodásra. Ha egyik nap „megfújnak” egy házfalat, és ezt másnap valaki lemossa, akkor két-három alkalom után megáll a folyamat, mert megunják, akik csak házfalakat firkálnak, és nem magas szinten űzik ezt a műfajt, mert ők nem kifejezni akarnak valamit, hanem csak a saját nevüket látni.
– Az ön „tag” neve Budha Tamás, egy d-vel. Ez honnan ered?
– Pont az én „utcai” nevemből, illetve abból a motívumrendszerből jött létre, amit használok ebben a kultúrában, illetve a festészetben: a három szemből. Mindemellett keresztény vagyok, ez a név csak formai dolgok által létrejött szókapcsolat. Művésznév azért is kellett, mert St. Auby (Szentjóbi) Tamás többször is mondta, hogy Kovács Tamás néven nem lehet létezni.
– Azért azt megkockáztatnám – tisztelet a kivételnek –, hogy a graffitisek nagy része nem csúcsértelmiségi.
– Nem biztos, hogy így van. Én ismerek jogászt, közgazdászt és orvost is, aki ezzel foglalkozik.
– Két műtét között kiszalad, és levezeti a feszültséget?
– Nem. De a közvéleménybe azt sulykolják, hogy a graffitisek buta, tanulatlan lakótelepi gyerekek. Igaz, hogy a graffiti ilyen környezetből ered, de ma már nem a szegény nagyvárosi gyerekek kifejezésmódja. Ahogy fejlődik a világ, úgy fejlődik ez a szubkultúra. Vannak kiállítások, vannak festők, egyre többen mennek közülük művészeti egyetemre, létrehoznak újságokat, könyveket, publikálnak művészeti folyóiratokban. És érdekli a reklámszakmát ez a műfaj. A reklámszakmában annyi graffitis van, hogy nem is gondolnánk.
– Mi egy kisvárosban lakunk, és amikor a házfalra fölkerült a nem túl eredeti „ARTS” felirat, nem ugrottunk ki a bőrünkből örömünkben.
– Ennek a kifejezési módnak csak nagyvárosokban van létjogosultsága, ha van egy kisvárosban két ember, aki firkálgat, akkor a lényeg vész el. Nem tudnak egymás alkotásaira reagálni, holott ez lenne a cél. Egy képzőművész úgy ér el hírnevet, hogy rengeteg kiállítást rendez, az utcai művész úgy, hogy kikerülve a bürokráciát, kikerülve a kötelező köröket, amelyeket egy művésznek le kell futnia, graffitiket készít, hogy láthassa és láttassa a saját nevét. Amikor ez az egész elkezdődött, nem volt meg a kultúrája, most is vannak, akik három-négy év után abbahagyják, ahogy a szülők szeretik mondani, kinövik, de vannak, akik továbbviszik, és tetoválók, grafikusok lesznek. És vannak, akik az eredeti szellemet viszik tovább, és megtanulják értelmezni a várost, úgy helyeznek el bizonyos dolgokat, hogy azok beleillenek a város képébe, egyszóval városképalkotók lesznek. Amikor egy plakátoló kimegy az utcára, és teleragasztja a várost, az senkit sem zavar, pedig ugyanúgy büntetendő cselekmény, mint a graffiti. Minden évben elmondják, hogy hány milliárd forint kárt okoznak a graffitisek, de senki sem beszél a reklámszennyezésről. A színvonalas graffitisek – mint például az angol Banksy – művei pedig ma már ugyanúgy turistalátványosságok, mint bármilyen más képzőművészeti alkotás. Egyszer láttam arról egy néhány perces filmet, hányan állnak meg a művei előtt, és fényképeztetik le magukat. Minden percben legalább két fotó készült arról a falról. Mi inkább arra építünk, hogy a spontán, nem profi technikákat mutassuk meg, ami nem biztos, hogy szép. Inkább az a cél, hogy egyfajta kommunikáció alakuljon ki a fal és az emberek között.
– Minden falfirkának van üzenete?
– Nem feltétlenül. Az a fontos, hogy beilleszkedjen a környezetbe, valamint hogy hogyan tudta a létrehozó kibontani a kompozíciót. Persze most mi lebontásra ítélt házakról, gyárépületekről beszélünk. Az igazi utcaművészek figyelnek a városkép minden apró részletére, és ezt dokumentálják is. Egy véletlenül szétfolyt festékpacát, egy régi pinceajtót észrevesznek, lefotózzák, és kiállításokra is viszik. Akikkel összemossák őket, azok inkább tizenéves fiatalok, akik rajzolgatnak, de hamar ki is növik.
– Ez jól hangzik, de amikor templomokat, műemlékeket is látunk „megfújva”, akkor nehéz elfogadni, hogy új művészet született.
– Szerintem ezeket a helyeket a graffitisek tiszteletben tartják.
– Ha most végigmennénk az utcán, azért találhatnánk jó néhányat.
– Találhatnánk, és nem is szentírás, hogy templomokat és műemlékeket nem lehet összefirkálni. Készítettünk már néhány riportot és dokumentumfilmet, tehát foglalkoztam a dologgal, és szerintem nincs sok műemlék megrongálva, persze műemlék és műemlék között sok különbség van. Például nagyon sok Bauhaus stílusú házra kiírják, hogy műemlék, pedig szerintem nem sokban különböznek egy panelháztól.
– Ezek szerint ha egy épület a graffitis esztétikai követelményeinek nem felel meg, akkor az nyugodtan firkálható?
– Nem. Akik csak firkálgatnak, azokat a graffitis társadalom tagjai soha nem tartották maguk közé tartozónak. Mindennek megvan a saját kultúrája és a saját helye. De ha csak ütjük a gyereket, nem fogja megtanulni, hogy mit lehet, annál inkább csinálja. Ha viszont megtanítjuk rá, és foglalkozunk a problémával, más lesz az eredmény. Berlinben a graffitinek helyeket biztosítanak, és a belváros nincs is összefirkálva, Spanyolországban szintén így van. Ha nem térfigyelő kamerákra költünk, hanem helyreállításra – jó példa erre az Árpád fejedelem útja, ahol az első firkát eltüntették, és utána négy évig nem is lett több –, akkor megszűnik a probléma.
– Azért itt, Budapesten is van „legál” fal.
– Az Éles sarok és a Filatori-gát, semmi több. Ezek az emberek felületekre vágynak, és ha csak a büntetés van, amely egy életre megbélyegezheti őket, akkor ne is várjuk, hogy ki tudnak lépni ebből a rendszerből.
– Nem túlozza el az üldöztetést?
– Nem, mert most pont abban a helyzetben vagyunk, hogy ha valaki festéket vásárol, ahhoz személyi igazolvány kell, két éve lebegtették, hogy valaki egy firkáért nyolc év szabadságvesztést kaphat. Szerintem itt párbeszédre lenne szükség, nem kriminalizálásra. Mert ezeknek az embereknek, akik így kezdik, legalább tíz-húsz százaléka művészeti pályán is sikeres lesz.
– Azt mondja hát, hogy teret kell biztosítani az önkifejezéshez. Ez jól is hangzik, de ugyanolyan, mintha én amatőr költőként azt követelném, hogy valaki „biztosítson” nekem egy folyóiratot.
– Akkor újságot kell alapítani. Ha valaki nagyon akar valamit, azt el tudja érni.
– Erre olcsó válasz lenne, hogy akkor építsen téglafalat, vagy fújja otthon a családi kerítést.
– Könnyű ezt mondani, de akkor nem oldjuk meg a problémát.
– Akkor próbáljuk megfejteni, mi a probléma. Vannak kreatív emberek, akik a kreativitásukat ki akarják élni?
– Igen, elkezdik egyszerű falfirkákkal, de ha később látják benne a lehetőséget, és kapnak „legál” falakat, tovább tudnak fejlődni, és így művészetté válhat az utcai „vandalizmus”. De én erről csak kívülállóként tudok beszélni, mert már nem vagyok benne, és nem látom, hogy lennének szervezetek, amelyek tárgyalnának akár az önkormányzattal, akár a BKV-val.
– Ön már vélhetően éjszakánként nem járja csuklyában a várost, de hogyan kezdte?
– Nekem ilyen szempontból nagyon tiszta az utam. A gimnáziumi rajztanárnőm szervezett egy graffitiversenyt még 1994-ben. Itt találkoztam először ezzel a műfajjal, az iskola dekorációját is graffitisek készítették. Azután néhány évig nem is foglalkoztam ilyesmivel, csak fotóztam, illetve dokumentáltam, rajziskolákba jártam, de más egy rajzlap és más egy hatalmas felület. Egy átlagos festőnek, ha azt mondják, fess egy tizenötször hat méteres képet, lehet, hogy gondban lesz, kevesen tudnak nagy méretben gondolkodni.
– Akik már profi szinten művelik az utcaművészetet, tudnak hatni azokra, akik vesznek egy festéket, és lefújnak mindent, ami szembejön?
– Közvetlen kommunikáció igazából nincs, az erre szakosodott boltok körül alakulnak ki pár fős csoportok, de a festékek már minden nagy áruházban kaphatók. A nyomtatott formájú kommunikáció fontos lenne, vagy versenyek szervezése „legál” falakon, vagy a város képén javítani úgy, hogy a firkáló fiatal lássa, hogy amit csinál, az nem biztos, hogy jó. Berlinben például minden évben van egy fesztivál, három hónapig tart, külföldi művészeti egyetemeken tanító tanárok is beneveznek, és így az igényességgel motiválják a lakosokat és az ottani firkászokat. Kevesebb is a konfliktus.
– Néha az az érzésem, hogy a firkálás szinte extrém sporttá vált. Nem a mű a lényeg, hanem az, hogy ki tudja nehezen elérhető helyen kiírni a nevét.
– Valóban van ilyen, hogy „train surf”, az adrenalinbombát így érik el.
– Ez elég öncélúnak tűnik.
– Mindenki keresi önmagát, legalábbis keresi azokat a dolgokat, amelyekben érvényesülni tud. De aki nem hagyja abba egy-két év után, az elkezd utcában, térben, vagyis igazi utcaművészetben gondolkodni.
–Tehát ha lenne elég „legál” fal, akkor keretek között lehetne tartani a graffitit, és ott akár városszépítő művészet is lehetne?
– A borzalmas panelfalakat esztétikussá lehetne tenni, persze erre alkalmas művészekkel. Nyilván a lakóközösségnek kellene eldönteni, hogy a terv megfelel-e az ízlésének. Ez sem tetszene mindenkinek, de egy festőről is az utókor dönt. Mindenki az új Van Goghot keresi, de ha elmegyünk mellette, vagy lecsukjuk nyolc évre, akkor nehéz lesz megtalálni.
– Ez szép gondolat, és Demszky is védelmébe vette a graffitit, amíg le nem festették a Combinóit.
– A Combino pontosan olyan városképi motívum, amely ha nincs összefirkálva, akkor egy Demszky-féle kultikus jelkép, de ha ketten összefirkálják, már kitör a botrány, lehet sulykolni, hogy ez mekkora probléma, de a városkép kialakításának igazi gondjaival nem foglalkozik senki. Ha a lóversenypályát megfirkálták volna, az botrány lenne, mert műemlék, de így, hogy lebontották, és a helyére egy pláza épült, minden rendben van.
– Nemrégiben az 56-os villamost is kisiklatták, hogy megfújhassák. Azért ez kissé túlmutat a művészi szabadságon.
– Akik ezt tették, sokkal nagyobb kárt okoztak ezzel ennek a szubkultúrának, mint a BKV-nak. Lehet, hogy úgy gondolták, dicsőséget szereznek, de csak ártottak. Ennek semmi köze a graffitihez. Mi művészetet szeretnénk, nem vandalizmust. És a graffiti mint művészet elfogadott egész Európában.
– Ha keresné önöket valaki azzal, hogy tehetséges, és legálisan szeretné megmutatni magát, segítenek neki ebben?
– Figyeljük a tehetséges fiatalokat, a jó alkotásokat, és ha valaki meg akar találni minket, akár informális csatornákon keresztül is, biztosan sikerül neki. Tehát segíteni segítünk, de a rombolást elítéljük.