A magyar irodalom hanyatlása

A trianoni diktátum durván húzta meg a határvonalat magyarok és magyarok
között. Ám még erőteljesebb árkot ás az egy nyelvet
beszélők közösségeinek
különféle szegmensei között
az a jelenség, amelyet
a lelkek Trianonjának
szoktunk nevezni

Régi barátom, Fenyvesi Ferenc Bessenyei-díjas népművelő a minap elújságolta, hogy a 2006-os sikereken felbuzdulva újra művészeti tábort szervez augusztus 6–18-ig Gyergyóditróban, a csodálatosan szép erdélyi tájon. A Magyarság és Nemzettudatért Alapítvány anyaországi, erdélyi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai gyerekeket lát vendégül, hogy a magyar kultúra gazdag hagyományaival ismerkedjenek azon a tájon, amely számos olyan kiválóságot adott a szellemi hazának, mint Tamási Áron, Szabó Dezső, Sütő András, olyan iskolateremtő író-építészt, mint Koós Károly. Hátha ez a tehetségfelfedező és a művészetérzékeny gyerekek utánpótlására szakosodott tábor új Tamásikat, Sütőket, Koós Károlyokat ad a Kárpát-medencének mindannyiunk közös hasznára. Ám nyomban jön a derűre a ború, mert bizony a kárpátaljaiak számára a schengeni határok olyannyira keményen bürokratikus, áthághatatlanul bonyolult feladatokat írnának elő az erdélyi vízum megszerzéséhez, amelyhez már nem elégséges a szűk hónap, így sajnos le kell mondaniuk a táborozásról. És nincs, aki segítsen rajtuk, az anyaországi kormánynak, a gazdagok nagy részének nem sajog a határon túliak fájdalma.
A trianoni diktátum durván húzta meg a határvonalat magyarok és magyarok között. Ám még erőteljesebb árkot ás az egy nyelvet beszélők közösségeinek különféle szegmensei között az a jelenség, amelyet a lelkek Trianonjának szoktunk nevezni. Ez a törésvonal elválasztja a lelki magyarokat, a nemzetben, a magyarság felemelkedésében gondolkodókat a megtévesztettektől, a pillanatokért élőktől. Ez az antiintellektualizmus, minimalizmus, hamis tudat eredményezi, hogy az anyaországi magyarság jelentős része közömbös minden kulturális érték iránt. Nekik nem fájnak a mindannyiunkat előbb-utóbb megmérgező, egyre fekélyesedő sebek, amelyek többek között a magyar irodalom lassú, de kitartó elsorvadását is eredményezhetik. Így válik lelki rokonává, sorstestvérévé a magyar irodalom, az írótársadalom a kulturális táborozásból kimaradó öt szegény kárpátaljai magyar gyermeknek.
Szinte sorsszerű, hogy a lelkek Trianonjáról, a közönyről, az irodalomra leselkedő veszélyekről tanácskozik majd, nem egészen egy hónap múlva augusztus 12-től 15-ig, a ditrói gyerektáborral szinte egy időben a tokaji írótábor, amelynek témája az irodalmi értékrendek, a pályakezdés, az érvényesülés lesz. Mintha újra a hetvenes években lennénk, csak még reménytelenebb változatban. Immár sehol máshol a világon nem tornyosulnak olyasfajta akadályok az írótársadalom léte, az irodalom folyamatossága, az irodalmi utánpótlás biztosítása előtt, mint a csonka Magyarországon. 2002 tavasza, a szocialista–liberális világ visszatérése óta folyamatosan csökken a magyar kultúra, ezen belül a magyar irodalom támogatása. Végveszélybe kerülnek a legszínvonalasabb folyóiratok és könyvkiadók. Ennek oka a jelenlegi kormány kultúraellenessége mellett a kuratóriumi rendszer immár tarthatatlan urambátyám szemlélete, az úgynevezett civil szféra tökéletes közönye – tisztelet a kivételeknek – a magyar irodalom, a magyar kultúra egyre gyorsuló sorvadása iránt. A könyvek belső lapján feltüntetett, notóriusan ismétlődő, irodalomtámogató intézménynevek, jobbára a debreceni, a Budapest XII. kerületi, a százhalombattai önkormányzatok, a Vegyépszer, a képzőművészeket támogató Volksbank… Talán még egyszer ugyanennyi nevet sorolhatnánk föl. Shakespeare dán királyfijával, Hamlettel szólva: a többi néma csönd. Ugyanis az irodalom, ahogy a közoktatás, az egyetemi oktatás és általában a szellem épülését szolgáló társadalom- és természettudományok, a művészetek haszna közvetlenül aligha mérhető forintokban és dollárokban. Sőt, egyelőre úgy tűnik, ezek a „haszontalan dolgok” mintha inkább vinnék, nyelnék a pénzt, mint kacsa a nokedlit, semhogy profitot hoznának. Ám ha a tehetősek, az önző pénzemberek, a mecenatúrától idegenkedők végiggondolnák azt, hogy gyermekeink – s az ő gyermekeik között is – egyre több a nemolvasó, vagy csak baggadozva, akadozva olvasó funkcionális analfabéta, talán fölébrednének a lelkek Trianonjának bávult félálmából.
Olyan országban élünk, ahol még húsz évvel ezelőtt is olvastak az emberek. Még a nyolcvanas években is eseménynek számított egy jó könyv, egy kiváló magyar regény, egy-egy színvonalas folyóiratszám megjelenése. Most eljutottunk a nemzetellenes kormány és a tehetősek közönye miatt egy olyan állapothoz, amelyből rövid távon a magyar írótársadalom, hosszú távon a magyar nemzet csak vesztesként evickélhet ki. Mivel a valódi értékeket teremtő kiadók és folyóiratok nem kapnak közvetlen költségvetési támogatást, a keletkezett kéziratok lassan ugyanolyan hosszú ideig aszalódnak az asztalfiókok mélyén, mint a pártállami években a politikai cenzúra szigora és körülményessége miatt. A könyv- és folyóirat-kiadók számottevő állami támogatás híján kénytelenek szponzorokat keresni, amelybe előbb-utóbb a szerencsétlen szerző is kénytelen besegíteni. Mire összejön nagy nehezen annyi támogatási összeg, hogy a könyv – többnyire szerény példányszámban – végre kiadhatóvá válik, és már csak a honoráriumra valót kellene összekuncsorogni, az író olyannyira elcsigázottá válik, hogy legyint egyet, és lemond a tiszteletdíj nagy részéről vagy az egészről. S ezzel nem ér véget az író és az irodalom kálváriája: a szerző, szerkesztő kénytelen az alkotás, illetve az alkotó szerkesztés helyett adminisztratív, pénzügyi dolgokkal foglalkozni, ami óhatatlanul is visszahat a könyv és a folyóirat megvalósulásának színvonalára. Szaporodnak a sajtóhibák, a helyesírási vétkek, a rossz minőségű illusztrációk, a hanyag könyvkötés. Ráadásul írók és az irodalom környékén bábáskodók kénytelenek azzal is szembesülni, hogy műveik csak rövid ideig maradhatnak meg a legnagyobb, a leglátogatottabb könyvesboltok tárolóin. Magas, szinte kifizethetetlen a polcdíj, ráadásul a keskeny deszkákról is kiszorítják őket a Nyugatról, a tengeren túlról importált, a közönségigényt, nota bene: igénytelenséget kiszolgáló könyvutánzatok. Az újabb kori és a régi magyar irodalom legszebb művei is kénytelenek egy-két hónap után beérni azzal, hogy virtuális, internetes áruházakban rendelheti meg őket az olvasó. És ami a legszörnyűbb: a jelenlegi kormány a füle botját sem mozdítja arra sem, hogy illene támogatnia közvetlenül, alanyi jogon minden magyarországi igényes irodalmi alkotás bekerülését a könyvtárakba. A mai író szinte esélyt sem kap arra, hogy randevúzhasson a befogadóval.
A lelkek Trianonjának feketemágia-köre bezárult. Itt és most, Magyarországon a nyelvében élő magyar nemzet létének legértékesebb foglalata, az irodalom komoly veszélybe került. Azt gondolom, ezt nem lehet csak a videokultúra, a házimozizás kontójára írni. Minél kevésbé juthatnak hozzá az olvasók, köztük a legfiatalabbak az igényes irodalom hordozóihoz, a jó könyvekhez, annál tovább gyűrűzik-burjánzik immár nemzedékeken át a nemolvasás, a funkcionális analfabetizmus, a nyelvi és a kifejezőkészség csökkenése. E vészhelyzet előidézője a jelenlegi kormányzat és a „tehetősek” intellektuális közönye, akár a határon túli magyar gyerekek gondjai, akár a magyar nyelvű irodalom iránt. Egy nyelvében élő nemzet számára a lelkek Trianonja minden másnál riasztóbb, előbb-utóbb mindannyiunk vesztét, a herderi jóslat beteljesedését okozhatja.