A teljesítmény korlátozásának kockázatai

Mélységesen megdöbbentett, amikor olvastam, hogy a Pécsi Egyetem megtiltotta a nem sürgősségi szívműtétek végzését, gazdasági okokra hivatkozva. Ez a csúcsa a volumenkorlátozásnak nevezett őrületnek.
Ha ugyanis csökkentjük a teljesítményt (volumenkorlátozás), azzal aktuálisan megtakarítható az éppen elmaradó beavatkozás közvetlen költsége, de hosszabb távon viszont éppen költségesebbé tesszük az illető beavatkozást.
Egy műtét, történetesen egy szívműtét összköltsége nemcsak a szóban forgó beavatkozás során felhasznált fogyóanyagok (étel, gyógyszerek, kötszerek, varróanyag, katéterek, műbillentyűk stb.) költségeiből áll (ezeket spórolja meg a volumenkorlát), hanem a nagy értékű készülékek, berendezések, épületek amortizációja és a munkabér is terheli a számlát. Ez utóbbiakra viszont általában nincsenek tekintettel az íróasztal mellett ülő döntnökök, mivel ezek nem jelentkeznek közvetlen, azonnali kiadás formájában. Az orvosi műszerek és berendezések valódi élettartama, amortizációja, manapság maximum tíz évre tehető, ezen belül feltétlen cserére szorulnak, ezért ezt az összeget elsősorban az határozza meg, hogy adott időszakban hány beavatkozás történik.
Ha például a nagy értékű műszerek összértéke tízmilliárd forint, akkor az amortizációs költség egy évre egymilliárd. Ha tehát egy év alatt ezer műtét történik, akkor egy műtétre egymillió forint esik, ha viszont – a volumenkorlát miatt – csak ötszáz, akkor egy-egy műtét amortizációs költsége kétmillió forint. De ez a számítás nemcsak a szívműtétekre érvényes, hanem minden sebészi beavatkozásra, szívkatéterezésre stb., hiszen egy korszerűen kialakított műtő vagy katéteres laboratórium ma ugyancsak komoly összegbe kerül.
Az Egyesült Államokban, ahol az egészségügy profit elven (igazi kapitalista szellemben) működik, teljesen elképzelhetetlen a teljesítmények visszaszorítása (volumenkorlát), mivel ez rendkívül gazdaságtalan, és ellenkezik a józan ésszel. Ehelyett egy-egy nagy értékű munkahelyen minél nagyobb teljesítmény elérését szorgalmazzák (akár hosszabb műszakban is), mivel a készülékek jobb kihasználása miatt ez sokkal gazdaságosabb.
Hazánkban is működnek ilyen egészségügyi intézmények: a privatizált műveseállomások, a radiológiai részlegek, ahol többnyire két vagy három műszakban működtetik a CT- vagy MRI-berendezéseket. Itt elképzelhetetlen a volumenkorlát. (Az iparban is ismert, hogy a nagy értékű gépek jobb kihasználtsága érdekében sok helyen két műszakban végzik a munkát; itt a volumenkorlát azt jelentené, hogy például naponta négy órára csökkentenék a munkaidőt!)
A sürgősségi műtétek korlátozását senki sem meri javasolni. De tudni kell, hogy egy-egy sürgősségi szívműtét anyag- és ápolási költsége többszöröse lehet a viszonylag nyugalmi állapotban végzett, elektív szívműtétének. A volumenkorlátozás miatt várakozásra kényszerített betegek egy része viszont már mint sürgősségi eset kerül műtétre. Vagy várakozás közben meghal. Ma az elektív szívműtétek kockázata aránylag alacsony:
1-2 százalék körüli, a sürgősségi műtéteké
5-6 százalék vagy ennél magasabb is lehet. De magának a várakozási listának a mortalitása is lényegesen nagyobb az elektív műtétek kockázatánál.
A magyar egészségügynek valóban sok hibája van, gyökeres átalakításra, reformokra szorul. Azonban az ötletszerű, kapkodó intézkedések nem reformok, hanem csak rontják a helyzetet és emelik a költségeket. A szükséges átalakításokat gondosan meg kell tervezni, átgondoltnak, minden szempontra kiterjedőnek és fokozatosnak kell lenniük.
A volumenkorlát alkalmazásának lehet költségmegtakarító hatása: amennyiben a várakozási listák betegeinek egy része már nem kerül műtétre, mert a várakozás közben meghal. Óriási cinizmus viszont erre számítani.

Dr. Kovács Gábor
szívsebész, emeritus egyetemi tanár, Szeged